A grófi szérűn

Nyár-éjszakán a grófi szérün

Reccsen a deszka-palánk

S asztag-városban pirosan

Mordul az égre a láng.

Éjféli hajnal, szörnyű fény ez,

Nincs párja, napja, neve.

Fut, reszket a riadt mezőn

Az égő élet heve.

Koldus, rossz álmú zsellér ébred,

Lompos, bús kutya csahol.

Az egész táj vad fájdalom.

S a gróf mulat valahol.

Szenes kalászok énekelnek

Gonosz, csúfos éneket:

„Korgó gyomrú magyar paraszt,

Hát mi vagyok én neked?”

„Mért fáj neked az égő élet?

Nincs benne részed soha.

Ne sírj, grófodnak lesz azért

Leánya, pénze, bora.”

„Ne félj, a tél meg fog gyötörni,

Mint máskor, hogyha akar.

Élethez, szemhez nincs közöd,

Grófi föld ez és magyar.”

S mégis, amikor jön a reggel

S pernyét fújnak a szelek,

A grófi szérün ott zokog

Egy egész koldus-sereg.

Siratják a semmit, a másét,

– A gróf tán épp agarász –

Érzik titkon, hogy az övék

E bús élet s a kalász.