A Kalota partján

Pompás magyarok, templomból jövet

Mentek át a Kalota folyón

S a hidat fényben majdnem fölemelte

Az ölelő, júniusi Nap.

Mennyi szín, mennyi szín, mennyi kedves

És tarkaságban annyi nyugalom

És fehér és piros és viritó-sárga,

Izgató kék és harcos barna szín

S micsoda nyugodt, nagyságos arcok,

Ékes párták, leesni áhitók.

Papi-beszéd kemény fejükből csöndben

Száll el s nyári illattal vegyül.

Mily pompás vonulásuk a dombon,

Óh, tempós vonulás, állandóság,

Biztosság, nyár, szépség és nyugalom.

S reám nyilaz a nyugtalanság:

Leány-szemek, Sorsom szemei,

Szemek, melyekben rózsás, húszéves,

Vidám kamasznak látom magam,

Szebb szemek minden volt szemeknél

S bennük végkép megpecsételtetett

Az én örök-bús ifjuságom:

Vonzódás, drága űzetés

Csapongás a végső csapásig

S imádkozva nézni e nagy szemekben

Magamat és mint vagyok bennük.

Csönd, június van a szivemben,

Általvonult templomi népség

Belém költözött áhitata

S e percben a Kalota partján

Biztosság, nyár, szépség és nyugalom.