"Párisba tegnap beszökött az Ősz" - Mi volt Ady Párizs-élményének titka?

Ady és Csinszka Balatonfüreden

Nem költői túlzás, hogy azonosult szimbolikus alakjaival; jogosan nevezhette magát "népért síró, bús, bocskoros nemesnek". Érdmindszenten született - ma Adyfalvának hívják - 1877-ben, egy kicsi szatmári faluban, elszegényedett, paraszti sorba süllyedt nemesi családba. Apja, Ady Lőrinc kisparaszti gazdálkodó, anyja református lelkipásztorok leszármazottja. Szárazdajkája Mózesné, fiatal "parasztmenyecske". Az ő gondjaira bízták a csupa ideg fiúcskát, amíg anyja, az édes, a kertben dolgozik.

A gyerek mindig meséket kért és dalokat. Ekkor szívta magába a magyar és erdélyi népi élet dalait, mondásait, szokásait.

Arra is van magyarázat, hogy miért nevezte magát "táltosok átkos sarjának". Mindkét kezén hatujjúsággal született; ezt a rendellenességet a bába - tövüknél cérnahurokkal elkötve - tökéletesen eltávolította. Nem nevezhető szokványosnak az sem, hogy mindkét oldalt lenőtt füllel, feltűnően nagy, rövidlátó szemmel, vézna, gyenge lábbal jött a világra. Ráadásul nagy bütykei miatt speciális cipők viselésére kényszerült. Hatujjúságát később a költői kiválasztottság táltos jeleként értékelte.

"Vagyok, mint minden ember: fenség"

Gimnazistaként kurucos függetlenségi meggyőződésre és protestáns bibliás műveltségre tesz szert, jelesen érettségizik, majd apja kívánságára jogot tanul, de tanulmányait nem fejezi be. Debrecenben lesz ügyvédbojtár, mellette cikkeket ír a lapokba, Nagyváradon már főállású újságíró.

"Jogásznak mentem Debrecenbe, készülni az apám nagy álmának, a família újrafölemelésének beváltására, a főszolgabíróságra, sőt talán alispánságra. Debrecenben, Pesten, még Nagyváradon is neki-neki rugaszkodtam a jog tudományának, a vége az lett, hogy fölcsaptam újságírónak.”

"Bár zord a harc, megéri a világ, / Ha az ember az marad, ami volt: / Nemes, küzdő, szabadlelkű diák." (Üzenet egykori iskolámba)

Nagyvárad örökre emlékezetes marad a költőnek. Itt válik kitűnő tollú, éles szemű újságíróvá - később a magyar irodalom bölcsőjének is nevezett Nyugat folyóiratnak több mint szerkesztője: szimbóluma - a magyar politikai újságírás kimagasló alakja, példaképe.

Itt kapott szifiliszt egyik szeretőjétől, erről ír - a 26 éves korában elhunyt lányra emlékezve - Mihályi Rozália csókja című novellájában. Sok futó szerelem után itt ismerte meg Lédát, élete legnagyobb és tán leggyötrőbb szerelmét.

"Áldott csodáknak / Tükre a szemed, / Mert engem nézett. / Te vagy a bölcse, / Mesterasszonya / Az ölelésnek." - (Mert engem szeretsz)

Ady és a nők

Diósyné Brüll Adél, a Nagyváradról elszármazott gazdag férjes asszony hat évvel volt idősebb az akkor huszonhat éves Adynál, aki első látásra beleszeretett. Őrülten. Ő már csak ilyen volt. Vagy azonnal tüzet fogott, vagy megfagyott. Nem szerette a langyos, haldokló állóvizet.

Féktelenül szenvedélyes levelekkel halmozta el az asszonyt. "Nagyon szeretlek, óhajtlak. Nagyon hamar el kell dőlnie a sorsomnak, mert így nem bírom - írta vágyakozón. - Százszor jelensz meg nekem éjszakánként, s én milliószor csókollak. Szeretlek, nagyon-nagyon, talán az elpusztulásig. Ha te ezt nem hiszed, s ha így viselkedsz, tönkremegyek, vagy nagyon veszettet, bolondot csinálok."

Vágy, élet és sugár a lelkünk / És utunk mégis koldus-út, / Jogunk van minden fényességhez, / Amit az élet adni tud. / Király vagyok és te királyné" (Egy ócska konflisban)

Léda, lévén idősebb és tapasztaltabb ifjú hódolójánál, nem ugrott fejest egy újabb viszonyba. Egyelőre élvezte a hódítást. Játszott a tűzzel. Mire lángra lobbant, és már nemcsak a teste kívánta a férfit, hanem mély, soha el nem múló szerelmet érzett iránta, az már más nők után járt, még Léda húgával, Bertával is viszonya volt..

Sokan Adynak tulajdonítják a Léda elnevezést, pedig azt Adél találta ki, nevének fordítottjából. Ady is csak a hozzá írt versekben nevezte Lédának, máskor mindig Adélnak szólította.

Kilenc évig tartott nagy, érzéki, egymást tépő héja-nászuk, de azután, hogy Léda halott kislányt szült - feltehetően a költőtől, bár ezt tagadta -, végképp megromlott a kapcsolatuk. Ady válni akart, Léda nem egyezett bele. Ekkor a költő a Nyugatban publikált Elbocsátó, szép üzenet című versével végleg szakított a "könnyek asszonyával". "És köszönök ma annyi ölelést, / Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát, / Amennyit férfi megköszönni tud, / Mikor egy unott, régi csókon lép át." (Elbocsátó, szép üzenet)

Ezután többnyire csak alkalmi viszonyai voltak, aztán újabb nő lépett színre: Dénes Zsófia - Zsuka -, a Párizsban élő fiatal újságírónő, akit Balázs Béla mutatott be Adynak. Gyorsan megkedvelték egymást, olyannyira, hogy Ady a saját neve után Andreának nevezte el a lányt, és feleségül is kérte. A házasságot Zsuka anyja akadályozta meg, nem akarta ugyanis újra beteg ember, ráadásul hírhedt költő mellé adni lányát. Így lett Dénes Zsófia Ady örökös menyasszonya és élete végéig jó barátja.

Dénes Zsófia - Zsuka -, Ady örökös menyasszonya

Rejtő Jenő naplójában azt írja 1935-ben - miután lelkendezve bejelenti, hogy Dénes Zsófia hetilapja, az Ünnep leközölte első cikkét -, hogy "Zsófia asszonyról mindenki tudja, hogy valamikor réges-régen, talán éppen ötvenezer évvel ezelőtt, Ady Endre szeretője volt, sőt saját bevallása szerint a menyasszonya is. Zsófiának persze igaza van, ugyanis Adynak minden nő a menyasszonya volt, csak éppen ő a nászéjszakákat az esküvő előtt tartotta, és az esküvőre általában nem került sor, mint ahogyan Zsófia esetében sem."

Szakításukat követően Zsófia megszállott Ady-kutatóvá vált, holott Rejtőn kívül a többi forrás sem volt kevésbé cinikus, ha Ady szerelmi életéről volt szó. A Huszadik Század című folyóirat például 1940 augusztusában így fogalmazott: "A fiatal asszonyban volt jócskán idealizáló hajlam, ő a férfit csak a költő glóriáján át tudta látni. Erre szükség is lehetett. Ady a szerelemben nem volt idealista, hűség, felelősségérzés még mint fogalom sem igen szerepelt elgondolásaiban, jogot érzett minden nőre a világon. Inkább szerettette magát, mint szeretett, örült, ha anyáskodtak vele, babusgatták, bajaiban sajnálgatták."

Dénes Zsófia négyszer ment férjhez, ám egyik férje sem tette olyan híressé, mint Ady, aki csupán megkérte a kezét

Zsuka a nagy túlélők közé tartozott, harmincegy éve halt meg, százkét éves korában. Benedek István Ady Endre szerelmei és házassága című kötetében nem sok jót ír róla. Felidéz egy legendát:

"Zsuka Ady után mászik, párizsi körutat rendel a kocsistól, behúzza a függönyt, letépi Adyról az akadályt képező textíliát, és ad a Léda-bánatnak egy rettenetest. Csakhogy Ady épp egy ilyen textíliatépő némbertől menekül, aki a legváratlanabb pillanatokban a legváratlanabb dolgokat műveli."

De a költő nem sokáig maradt egyedül: 1914-ben találkozott az akkor húszéves Boncza Bertával - akivel évek óta leveleztek -, és a következő évben, a szülők beleegyezése nélkül összeházasodtak. Verseiben Csinszkának nevezte Bertát: mellette megtalálta azt a nyugalmat, becéző-babusgató gondoskodást, amire mindig is vágyott, de egyik nőtől sem kapta meg.

Boncza Berta, akit verseiben Csinszkának nevezett

Kései szerelmes verseiben, a Csinszka-versekben is új hang szólal meg: a szerelmi érzés tisztaságát, szépségét, a boldogságot kereső férfié. 1917 őszén beköltöztek a Veres Pálné utcai lakásukba. Hotelek, panziók, bérelt szobák után, élete végén ez a lakás volt az egyetlen, melyet a sajátjának tudhatott. Sajnos sok öröme már nem telt benne. Egyre több szenvedést okozott neki az első világháború és elhatalmasodó betegsége.

Mégis ekkor, ebben a finom női ízléssel, otthonosan berendezett lakásban születtek az életmű nagy záróversei: a Mai próféta átka, a Krónikás ének 1918-ból, a Beszélgetés a szívemmel és a legutolsó, az Üdvözlet a győzőnek. A szobáját, ahol dolgozott, Bölöni György, a hűséges barát így írta le: "Bandi szobájában egy ágy. Az ablaknál, háttal a világosságnak, sarokba fordítva íróasztal, mellette könyvespolc. Dívány és székek. Parányi ceruzavégekkel íróasztalán írhatná verseit […] A munkakedv azonban már nagyon kerüli."

"Őrizem a szemed"

Ady és Párizs

A költő 1904 és 1911 között hétszer járt Párizsban. Először Léda után ment oda, majd több hazai lap tudósítójaként, és többnyire ugyanott szállt meg, ahol a Diósy-házaspár lakott, a Hotel de l'Europe - ma Quality Hotel Opéra Saint-Lazare - szálloda harmadik emeletén, Lédáék lakosztálya fölött egy kisebb szobában. Gyakorlatilag együtt éltek, ha nem is édes hármasban, de kiegyezve a férj számára cseppet sem szokatlan helyzettel.

Léda vezette be a modern francia költészet ismeretébe, segítette a Baudelaire, Verlaine és a Rictus-versek fordításában is. Mivel az asszony nem kedvelte a társasági életet, Ady sem kereste a művészkörök ismeretségét. Nem esett nehezére, mert a fény városában is falusi maradt, ragaszkodott a földből jövő gyökereihez, és örült, ha kettesben lehetett Lédával, aki azt akarta, hogy szeretője csakis az övé legyen, testestől-lelkestől, mindenestől.

"Párisba tegnap beszökött az Ősz. / Szent Mihály útján suhant nesztelen, Kánikulában, halk lombok alatt / S találkozott velem." (Párisban járt az Ősz)

Ez ment is egy darabig, aztán a költő ebből az "édes, szerelmi fogságból" már szabadulni akart. Öccse, Ady Lajos szerint bátyja - leszámítva az első, felfedező és útkereső kalandot - többnyire Pestről menekülve utazott a francia fővárosba. Egyik levelében ezt írta az öccsének: "Annyi csapás és viszály után végre Párizs felé. Beleugrottam, mint üldözött vadkecske a mélybe."

A huszadik század elején sok magyar író, művész gondolkodott hozzá hasonlóan. Ady is itt érezte legjobban magát.

Sokan próbálták megfejteni Ady Párizs-élményének titkát, ez valószínűleg Szerb Antalnak sikerült igazán: "Nem a francia szellem váltotta ki azt a mély megrázkódtatást, amit Ady számára Párizs jelentett. Párizs neki elsősorban a Nagyváros volt… A polgárosztály újonnan felszentelt bajnokát semmi sem igézte meg annyira, mint a nagyváros nagyvárosiassága […] És azután megfogta, ami a nem latint mindig magával ragadja, ha a latin világgal először találkozik: az élet meghatározhatatlan könnyebbsége, édessége, szabadsága… Mint Goethe Rómában, Ady Párizsban szabadult meg északias-protestáns bátortalanságától. Itt vált világnézetté benne, hogy az élet szép, itt nőtt bátorsága vállalni önmagát fenntartás nélkül, hibáival együtt és bátorsága kimondani az új szavakat, új képeket, új ritmusokat… Párizs nem adott hozzá sokat, de önmagára ébresztette."

"Ballagtam éppen a Szajna felé / S égtek lelkemben kis rőzse-dalok: / Füstösek, furcsák, búsak, bíborak, / Arról, hogy meghalok." (Párisban járt az Ősz)

A Szajnához közeli Szent Mihály sugárúton sétálgatott 1906 augusztusában is. Szokása szerint beült a szállodájához közeli Gambrinus kávéházba. Szeretett ücsörögni, még éjjel is, a kávéház teraszán. Ott írta meg különös szépségű versét, a Párisban járt az Ősz-t. Azt hihetnénk, hogy az aranyló levelekkel borított sugárút őszi ragyogása szólaltatta meg lelkében a "kis rőzse-dalokat" az elmúlásról, holott forró nyár volt, a költő pedig huszonkilenc éves.

Az ősz viszont az elmúlás évszaka, a halál szimbóluma. Később már betegsége miatt állandó visszatérő témája a halál-sejtelem, amely először talán ott és olyan erővel érintette meg, hogy beleremegett. "Elért az Ősz és súgott valamit, / Szent Mihály útja beleremegett…" Nem nehéz kitalálni, hogy mit súghatott az ősz: azt, "hogy meghalok". Olyan a vers, akár egy sanzon, könnyed, de a gondolat, amit hordoz, az mély és súlyos.

A Szent Mihály út egykor és ma

Ady és a halál

Még tizenkét évig élt, egyre nehezebben viselve a fájdalmakat. Hogy mibe halt bele negyvenegy évesen? Humorosan azt mondhatnánk, az életbe, és akkor nem járunk messze a valóságtól. Többen a szifiliszre gyanakodnak, de abból állítólag sikeresen kigyógyították. Mások szerint a mértéktelen italozásba: "S kik rátermettek messiási sorsra: / Belefúltak mámorba, alkoholba." Édesanyja is azzal szokott hozzá benyitni reggelenként: "Hát ivás vagy írás volt-e az este, Bandikám?"

Ady Endre Csucsán

És ez még nem volt elég, naponta elszívott hetven-száznegyven szál cigarettát. Ehhez tegyük még hozzá a nőket és a politikát. Egy nagyváradi cikke miatt háromnapi letöltendő fogházra ítélték, az őszirózsás forradalom idején agyon izgatta magát, egyrészt amiatt, hogy saját költőjének tekintette a Tanácsköztársaság, másrészt lesújtotta a forradalom bukása.

A Tisza-gyilkosság után szélütést kapott, végül az egész világon végigsöprő spanyolnátha döntötte le a lábáról. Az ebből kialakuló, magas lázzal járó tüdőgyulladást a Liget Szanatóriumban kezelték. Ott halt meg 1919. január 27-én, negyvenegy évesen. Két nappal később temették el.

Ady temetése tömegeket mozgatott meg; ő volt az első magyar költő, akit a nemzet halottjaként temettek el.

A költőt nem szülőfalujában, Érmindszenten, hanem Budapesten kísérték utolsó útjára, a temetés napja, 1919. január 29. gyásznap volt, a közintézmények zömében munkaszüneti napot tartottak, az iskolák bezártak. Koporsóját a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel, ahol Kunfi Zsigmond, Móricz Zsigmond, Vincze Sándor, Babits Mihály, Karinthy Frigyes, Jászi Oszkár, Kernstok Károly, Schöpflin Aladár és sok más közéleti személyiség mellett több ezren rótták le kegyeletüket, búcsúztatták, majd kísérték utolsó útjára fedetlen fővel, a Múzeum körúton és a Rákóczi úton át a Kerepesi temetőbe.

Ady Endre síremléke a Kerepesi temetőben (Fiumei úti Sírkert)