Istenes versek

Értelmetlen, kilátástalan életével számot vető, fásult, rezignált lélekállapotot rögzítő versében, a Sötét vizek partján címűben (1907) merül fel először az Isten-hit motívuma: „Néhányszor, már-már, szinte hittem, / Néhányszor megjelent az Isten.” 1908-tól megszaporodnak az istenes versek, elsőként Az Illés szekerén című kötetben (1908) alkotnak önálló ciklust, s 1912-ig minden verseskönyvében helyet kapnak.Ady nem hitt a tételes vallásban, de a dogmatikus álláspontot az ellenkező oldalon sem fogadta el. „Szabadgondolkozó vagyok - nyilatkozta Az Isten az irodalomban című írásában (1910). - ... De nem ismerek szebb szabadgondolkozást, mint az Istennel való nyugtalan és kritikus foglalkozást. Vagy-vagy: végre valaki vagy megtalálja, vagy véglegesen leszámol vele az emberi élet gyönyörű, elképzelhetetlenül nagy megkönnyebbülésére.” Ő maga habozott eldönteni, mert azt is érezte, hogy „... szörnyűséges, lehetetlen, / Hogy senkié vagy emberé / Az Élet...” (Menekülés az Úrhoz, 1917). Mégsem Isten léte az igazán fontos számára, hanem saját támaszkereső lelki szükséglete: „Nem bírom már harcom vitézül, / Megtelek Isten-szerelemmel: / Szeret kibékülni az ember, / Mikor halni készül” (Álmom: az Isten, 1907), „Hiszek hitetlenül Istenben, / Mert hinni akarok, / Mert sohse volt úgy rászorulva / sem élő, sem halott” (Hiszek hitetlenül Istenben, 1910).Ezek a versek épp olyan személyes kapcsolatként mutatják Isten és az ember összetartozását, mint a nagy előd, Balassi Bálint vallásos lírája. De a modern ember racionalista kételkedése és egyéniség-központúsága is szerepet kap benne, s még bonyolultabbá teszi e kapcsolatot. Hívő és hitetlen, keresztény és panteista, misztikus és ateista beállítottságok metszéspontján emelkedik Ady Isten-mítosza. Menekülne hozzá, áhítozik szeretetére, magasztalja hatalmát - s ugyanakkor félti is tőle személyiségét, olykor pedig idegenül, ridegen áll vele szemben. S az Úr is mindig más arcát mutatja: egyszer borzasztó Cethal, másszor bús és kopott, harangkabátos öreg Úr; hol nagy, fehér fényű, Nap-szemű Isten, hol pedig „egy fagyott Nap az ábrázatja”. Érkezés és távozás, megtérés és eltávolodás kettőssége jellemzi az istenes versek legjavát.

„Adyban... az elmúlt másfél század hitszomjúsága, Isten-vágya, vallásos ösztöne tört fel elementáris erővel - írta Keresztury Dezső. - [...] Azok a géniuszok... akikben mégis feltört az egyházak formáin lélekben kívül rekedt tömegek vallásos élménye, s akiket szellemük, műveltségük, rangjuk felülemelt a szektások Európa-szerte fel-feltűnő mozgalmain... egy korszakban, amelynek műveltsége már teljesen elszakadt a kollektív vallásosság alaprétegétől, szükségképpen magánossá, a világban idegenné, valahogyan monstruózussá váltak. [...] Ady is innen támad fel; kormosan, iszaposan, titokzatosan és ijesztőn, mint az "Isten szörnyetege". Költészetében a modern európai szellem és az ősi vallásos kollektív élmények... mérkőzésének nagyszerű látványa tárul elénk. Ez a mű tehát egy kor válságának dokumentuma, s nem egy új vallás evangéliuma.”