Közzététel dátuma: Mar 25, 2020 11:18:37 PM
Ady és Léda között a végleges szakításra valamikor 1912. április első felében kerülhetett sor. Erre utal a Nyugat 1912. április 16-i számában megjelent, Valaki útravált belőlünk című, tulajdonképpen búcsúzó vers, mely fájdalmas, panaszos és csüggedt, a magány céltalanságát, ürességét kesergi, de nincs benne semmi indulat. Ezért is gondolta Kovalovszky Miklós* azt, hogy voltaképpen már április elején megtörtént köztük a szakítás, s csak egy újabb, utolsó találkozás tettleges inzultusa fakasztotta föl Adyból a bosszú kegyetlenségét, így születhetett az Elbocsátó, szép üzenet, amelyet a Nyugat az 1912. május 16-i számában közölt.
A „tettleges inzultus”-sal járó utolsó – valószínűleg április hónap közepén zajló – találkozásnak fültanúja volt Léda húga, Brüll Berta, aki a történtekre így emlékezett: „Ady Lédával együtt volt a szobában, én a mellette levő szobában tartózkodtam, és egyszer csak hallom, hogy nagyon kiabálnak egymásra. Aztán Ady dühösen elmegy, és becsapja az ajtót. Kérdeztem Lédától, mi történt megint. Léda azt mondja: Hallottad, veszekedtünk. Ő egy gorombaságot vágott az arcomba, én arcul ütöttem, és azt mondtam: Most már mehet. Ez történt. […] Utána Léda teljesen összeroppant, és egyfolytában csak sírt, beszélni sem lehetett vele.”
„A szakítás közvetlen napjaiból keveset tudok – írja Bölöni György. – Nem kiváncsiskodtam Ady, még kevésbé Léda után.” Ady később mégis elmesélte neki a Lédával való végleges szakítását, amit barátja közreadott könyvében: „Az asszony – mondotta sértődötten, durván és kajánul – szerzett magának egy másik valakit. Meg is nevezte: egy pesti ügyvédet. Nagy botrányok voltak. A szanatóriumból ki akarták csalni, hogy lássa Adélt. De ő nem mozdult. Léda aztán azzal utazott el Párizsba, hogy az úton öngyilkos lesz…” És bár nem lett öngyilkos az asszony, soha nem tudta kiheverni a történteket, és ahogy Kovalovszky Miklós fogalmazott: Léda még huszonkét éven át hurcolja, selymekbe és prémekbe burkolva, meghasonlott boldogtalanságát. És bár testben-lélekben nagyon megviselte a szakítás, rácáfolva előző indulatkitöréseire, hisztériás idegállapotára, a legnagyobb tiszteletre méltó fegyelmezettséggel viselte nemcsak az otthagyott szerelmes asszony, hanem az ország-világ előtt megcsúfolt és lealacsonyított nő sorsát. Haláláig némán őrizte ennek a végzetes szerelemnek minden felvérző emlékét.
A Lédával való végleges szakításnak a kegyetlen lírai megfogalmazása a Nyugat 1912. május 16-i számában megjelent Elbocsátó, szép üzenet volt. Brüll Berta visszaemlékezése szerint a vers még jobban tetézte Léda fájdalmát. Mint nővére később elbeszélte neki, egész életében nem volt Diósy olyan gyöngéd hozzá, mint abban az időben. Ő pedig teljesen érzéketlen volt minden iránt. Egészsége is folyton romlott, nem is szólva az idegeiről, úgyhogy 1912 kora őszén a drezdai Lahmann-szanatóriumba került. Ott alkalma nyílt lovagolni, és órákig száguldozott. Lefogyva tért vissza Párizsba, ahol egy lovardában már rendesen tanulta a lovaglást, egy ideig ez volt a délelőtti szórakozása. Berta szerint csendesen teltek Léda napjai, majdnem mindig egyedül, társaság nélkül.
Hasonló következtetésre juthatunk Lédának az 1913 januárjában Párizsból, Szűts Dezsőhöz írt leveléből: „…társaságbelileg absolute nem vagyok elfoglalva, furcsán, nagyon furcsán élek, azt hiszem némelykor, nem is élek, nem is vagyok. Különös, álomszerű lethargiában élem le napjaimat. Tudom, ezt nem szabadna, de nem bírom felrázni magamat, s talán így még a legjobb. Mintha már semmi nem fájna. Örömeim szintén nincsenek. Valami, ami majdnem vad örömet nyújt nekem, az a lovaglás. Ugyanis a nyáron ott Lahmannál, hol minden tanulás nélkül lóra ültem, és mindennap 3-4 óra hosszat őrült vágtatásokat vittem véghez… […] Újévi üdvözletét köszönöm, én is a legjobb kívánságokkal viszonzom ezt magának. Vajon mi rosszat hoz az új esztendő. Jót nem várok…”
1913 elején Léda váratlanul Budapestre érkezett, ahol a Pajor szanatóriumban visszértágulással operálták. A további eseményekre Berta visszaemlékezése világít rá: „A szanatóriumból néhány hétre hozzám jött. A szakítás nagyon megviselte, még mindig nem volt túl rajta. Ady akkor tartózkodott Maria-Grünben. Mikor Adél májusban hazautazott Párizsba, írt néhány sort Adynak. Csak látni szeretné még egyszer. Ekkor és ekkor [1913. május 5-én] hazautazik, kéri, legyen Bécsben annál a vonatnál, amellyel utazik. Ő ki se száll, csak éppen látni akarja. Ady nem volt a vonatnál. Néhány hét elteltével üzent nekem, engedjem meg, hogy feljöjjön hozzám. A megbeszélt időben el is jött. Előbb folyton csak felőlem érdeklődött: hogy vagyok, hogy élek, mit csinálok? Közben állandóan Léda lovas arcképét nézte, amelyet a párizsi Bois-ban vettek fel. Ady róla is kérdezősködött, majd mesélni kezdett, mennyi nője van, hogy körülveszik, és folyton nógatott: »Kérdezz, kérdezz, mindent elmondok neked.« Én nem kérdeztem semmit. Végre is azt mondta: »Azt tudod, hogy Adél írt nekem, és Bécsben látni akart a vonatnál?« »Tudom – mondtam –, csak azt nem tudom, miért nem teljesítetted az óhaját.« Szomorúan felelt: »Nem mertem. Magamtól féltem, mert úgy éreztem, ha meglátom, ismét kezdek elölről mindent.« Ezzel záródott a kilencéves nagy szerelem. Én is utoljára találkoztam ekkor vele.”
Kovalovszky Miklós: nyelvész és irodalomtörténész (1910-1997), Ady-szakértő, többek között az 1961 és 1993 között megjelent ötkötetes Emlékezések Ady Endréről című munka szerzője. E cikk szerzőjét, Péter I. Zoltánt ő biztatta az első teljes Ady-életrajz, a 2019-ben megjelent háromkötetes Az Értől az óceánig megírására, amihez első számú forrása Kovalovszky Emlékezései voltak.
Eredetileg a Várad című folyóirat 2008./10. számában.