Szerelem - a legszentebb érzés

Szerelmesnek lenni csodálatos, ha viszonzásra talál ez az érzés. Minden pillanatban rá gondolsz, és alig várod azt a percet, amikor ismét magadhoz ölelheted, hozzá bújhatsz, és eggyé válhattok egymás karjaiban. Nincs semmi, ami elronthatná a kedved, egész nap mosolyogsz, imádott szerelmed észrevétlenül megbabonáz. 

Egy idő után már szinte olyan vagy, mint egy drogos; függsz tőle. A hiánya elvonási tüneteket képes produkálni, újabb megjelenése pedig felfokozott eufóriát teremt benned. Ugyan akkor legbelül rettegsz, hogy elveszítheted; ha nem hív fel, ezer forgatókönyv lejátszódik a fejedben, vajon mi történhetett vele. Kétségeid támadnak, vajon ő tényleg szeret téged?

Azután eljön egy nap, amikor már csitulnak benned ezek az érzések. Már nem várod annyira, hogy ismét láthasd, és megjelenése sem csigáz fel, megszokottá válik minden mozdulata. Amit korábban rajongásig csodáltál, imádtál benne, mostanra elsikkadt, és érdekes módon előtűnnek olyan szokásai, amik számodra már egyáltalán nem szimpatikusak, sőt, egyenesen idegesítőek. Egyre többet veszekedtek olyan dolgokon, amiket az egyikőtök egészen biztosan jelentéktelennek érez. 

De azért még szereted őt ugye? Biztosan? Ez lenne az igazi szerelem???

A szerelem nem egy tárgy, ami jól körülírható vagy megfogható lenne. Nem is egy orvosi fogalom, vagy kategorizálható elmélet, de nem is az az érzés, ami tele van kétségekkel, félelemmel, szélsőséges megnyilvánulásokkal, függő rajongással, és egy idő után átcsap elégedetlenségbe, elvárásokba, netán haragba, gyűlöletbe.

A szerelem az egyik legszentebb érzés, amit akkor élhetünk meg, ha már eljutottunk arra a szintre, hogy képesek vagyunk magunkat és a minket körülvevő élő és élettelen világot ugyan azzal a szívünkből fakadó tiszta érzéssel megtapasztalni, függetlenül annak milyenségétől. Ez nem is olyan egyszerű feladat, szükség van hozzá megfelelő önismeretre, egyfajta megvilágosodott, tudatosodott állapotra.

Elkerülhetetlen, hogy valaki az életei során meg ne ismerje saját magát, a valódi lényét, hiszen ez a Világegyetem létezésének egyik alapvető oka.  Végső soron mindannyian ezt tesszük - tudva vagy tudattalanul (többnyire tudattalanul) – de csak kevesen fejtjük meg ennek a megismerési folyamatnak a módját, illetve a mai zavaros, tudatunkat elfedni akaró világban gyakran észre sem vesszük a lehetőségét.

Mivel a legtöbb ember az őt visszatükröző világ által tapasztalja meg önmagát, és kevés alkalmat szentel a belső énjének, valódi lényének megfigyelésére (pl. meditációra, lelki tanulásra), ezért a sokak által szerelemnek hitt érzés is egyfajta mankó az önmegismerés útján. Gyakran, amit a másikban vadul keresünk, vagy látni vélünk, az saját hiányosságainkat mutatja meg nekünk. Az is előfordulhat, hogy amit a másik félben zavarónak érzünk, csupán a saját magunkkal támasztott elvárások hozadéka. 

Például, ha társunk bátor és határozott fellépésű (legalábbis ezt hisszük róla), míg mi gyakran vagyunk inkább visszahúzódóak, úgy érezhetjük, hogy „kiegészültünk”, meg van a másik felünk, már nem kell többet a félelemmel foglalkoznunk. A különféle élethelyzeteink azonban nem ezt a megállapítást fogják igazolni; továbbra is félni fogunk, vagy bizonytalanok leszünk, ami egy idő után talán társunkat is zavarni fogja, aki alapvetően nem ilyen.

A lényeg azonban nem a különböző tulajdonságokon, illetve azok hajszolásán van, hanem a belső békén, a lelkünkben megélt harmónián, az elfogadni tudáson. Tegyük fel a kérdést magunkban: képesek vagyunk hálát adni mindenért, ami történik velünk? Akár a kellemetlen dolgokért is, amik fájdalmasak, vagy borzasztóan lehangolóak? Megértjük-e ezeknek az élethelyzeteknek az üzenetét, befogadjuk-e tanításukat? Meg akarjuk-e ismerni a lelkünket, valódi lényünket, vagy csak az életet habzsolva - belső ürességben élve – érzelmi hullámvasutakon ülve vegetálunk testünk levetéséig?

Az, hogy igazi testi-lelki társra vágysz, normális, hiszen most emberi testben élsz, de csak az egyik nem minőségében. Nőnek a férfi, férfinek a nő lesz az, akivel testi-fizikai szinten kiegészülhet, lélekben, igazi lényünkben azonban nem szorulunk kiegészülésre. A teljességet megélni csak önmagadban tudod, és az igaz társad is csak akkor fog rád találni és melletted maradni életed végéig, szeretni és tisztelni, ha te egy kiegyensúlyozott, önmagát ismerő, szeretettel teli ember vagy. 

Tanuld meg szeretni önmagad, hogy igazán szerethesd a téged körülvevő világot is, és megélhesd az igazi szerelmet.