Egy tavaszi nap reggelén

Szép tavaszi napra ébredtem ma reggel. Felhúztam a redőnyt, és a felkelő Nap sugarai megsimogatták arcomat, hajamat, miközben érzetem szívem mélyén a végtelen energiát, ami a Világegyetemben folyamatos mozgásban van, és amiből én is akkor és olyan mértékben részesülhetek, amennyire képes vagyok azt befogadni.

Megálltam pár pillanatra, és gyönyörködtem a sugarakban, közben hallottam a madarak csicsergését, vidám hangjukat, örömteli csiripelésüket, mint ha velem együtt örültek volna az „Itt és Most”-nak… Az ég tiszta kék volt, még a szél sem támadt fel. Mindenből a béke és nyugalom érzése áradt, és természetes rend fogta össze e sok létező boldogságát egy gyönyörű, szívet melengető energiacsokorba.

Ha most visszagondolok arra a néhány másodpercre, az az érzésem támad, mint ha az egész életemet ezzel az érzéssel a szívemben szeretném leélni; ezzel az egyszerű, mégis megmagyarázhatatlan és határtalan boldogsággal a szívemben, ahol nincsenek elvárások, nincsenek vágyak, kötelességek, megkeseredettség vagy magány, nincs versengés, látszat, hazugság, küzdelem, csalás vagy csalódás. Csak a tiszta létezés, és a létezésből származó csoda megélése, amint megérted és megérzed, egy vagy mindennel.

Volt már máskor is hasonló reggel, amikor hasonlóan sütött a Nap, hasonlóan csicseregtek a madarak, mégsem tudta mindez megérinteni a szívemet. Nem jutott el hozzám szinte semmi mindabból az örömből, boldogságból, teljességből, amit kaphattam volna abban az adott pillanatban. Nem bontottam ki azt a kis csomagot, amit ajándékba küldtek nekem, észre sem vettem, hogy ott van az orrom előtt. 

Tele voltam kétségekkel, lemondással, szomorúsággal, vágyakkal vagy éppen megkeseredettséggel, haraggal, és mindezen kín megéléséért sajnáltam magam, nagyon nagyon nagyon sajnáltam... Annyira, hogy elhittem magamról, mennyire szerencsétlen vagyok, bezzeg másoknak mennyivel jobb, szebb, boldogabb élet jutott. Felsorakoztattam száz meg száz okot, amivel alátámasztottam boldogtalanságomat, és szenvedtem, borzasztóan szenvedtem.

Mindkettő állapotot megéltem, és már belátom, boldogtalanságom okozója egyedül én vagyok. Minden pillanatban választok, hogy boldog akarok lenni, vagy boldogtalan, még ha ez a választás nem is mindig egyértelmű az elmém számára. A sok külsőség, a sok inger, sok esemény, ami rám látszólag kívülről hat, mind az én saját belső döntésem alapján válik örömtelivé, vagy éppen elszomorítóvá, elfogadottá, vagy elfogadhatatlanná. 

Egy különleges kulcs van a kezemben, életem kulcsa, amit vagy használok, vagy csak szorongatom a kezemben, és dörömbölök az élet ajtaján, értetlenül, hogy engem miért nem enged be senki?! Rájöttem, megértettem; nálam a kulcs, hogy kinyissam az ajtót, és bemenjek rajta. Ha van erőm kinyitni azt az ajtót, és van bátorságom megnézni, mi van az ajtón túl, megtapasztalhatom saját, szívem közepéből megteremtett világomat.