Gyász

Hozzászoktam a magányhoz, mely

Végtelen mélységekig hatol:

Oda, ahol már nem kellek senkinek,

Csak a maró fájdalom karol.

Hozzászoktam e börtönhöz,

Minden rácsát jól ismerem.

Falra karcolt könnyek itatják át

Szabadságba vetett ingatag hitem.

Hozzászoktam a sötétséghez,

Hol ismeretlen árnyak vágynak

Önfeledten pusztítani

Reményt, álmot, mosolyt, vágyat.

Hozzászoktam e hazugsághoz;

Eljátszom a rám mért összes szerepet,

S - mint rossz színész – egyszerre ül ki

Arcomra most a bánat és a szeretet.

Hozzászoktam a szenvedéshez.

Emberi sorsom lök, nyom, feszít.

Míg egyik napom teljesen átölel,

A másik már durván eltaszít.

Hozzászoktam e névtelenséghez.

Álarcokb

a bújunk: ma te, holnap én.

Sötét hazug magányunk börtönében

Szenvedünk a semmi közepén.