Erdőben

Azt hittem, nem vagy többé...

Ahogy örökre hunytad le szemed

Kihunyt életem fénye is:

a sötétben maradtam veled.

Azt hittem, nem vagy többé,

de a sötétség oszlani kezdett

és egy új világban találtam magam.

Bár nem láthatom többé tested,

Új világom sem boldogtalan.

Mindenhol ott vagy, ha figyelek.

Őrült hiányod oldják fel

a mindenben ott rejlő jelek.

Te vagy a szél, mely könnyeden

szalad végig az őszi sápadt

erdőn. S a levelek hullanak,

mint arcomon a könnyek, pergőn,

Míg fel nem szárítod azokat.

Majd látom: a levél is te vagy!

Minden levél, minden ág és bokor

ott rejti valódi arcodat.

Te vagy minden rezdülés,

ijedt vad - kíváncsi vándor.

Te vagy a hegy, völgy,s a folyó is,

mely utat tör magának bárhol.

Te vagy a kék ég és minden

felhő, madár. Borús napomon

szitáló eső... s a napfény is

egyre csak őszülő hajamon.

Te vagy szívemből szétáradó

végtelen dalom, és a néma csend,

a világot átszövő és életet

komponáló láthatatlan rend.

Feleslegessé váltak a szavak.

A formákon átnyúló tudat

végtelen békét teremt,

s mutatja tovább az utat.

Azt hittem nem vagy többé;

gyámoltalan árva vagyok,

de nincs többé te vagy én...

a letisztult létezés ragyog.