Ma nem ébredt reggel

Ma nem ébredt reggel szívemben,

Szikrányi sugara sincs haldokló napomnak.

Múlt szava dermed a jelenben,

Hazugságok vállán most jégcsapok zokognak.

Éjjelem némán fájó reményt rejt,

Reményem elveszett fényét akarja.

Sötétem Holdjáért néha könnyet ejt,

Fájdalmát bánat-fátyollal takarja.

És a szívem… érzések angyal kedvese…

Sóhaj-szakadék sziklát markol,

De mélybe hull… Szerelmese

Ilyenkor merre van??... Messze valahol…

Ki látja most lelkem kínjait?

Ki az? Ki gyújt gyertyát síromon?

A szenvedés már-már halottá vakít

És tűzzé fagyaszt az ál-szánalom.

Elolvad a vágyam, megfagy az álmom.

Hol a kéz, mely biztatást ad?

Azt hittem, egyszer megtalálom,

De ez csak a képzeleté maradt.

Csalódások árja sodor bizalmat,

Kimossa az ész száraz tudatát,

Mert az is elgyengült, s a hatalmat

A szív viharának nyújtja át…

Már napok óta halott a test,

S életért imádkozik a nyugalom.

Szívemben végtelen ez az est,

És láthatatlanná vált a szánalom…

…de lelkem oltáránál még valaki térdel…

Én átfestem szívem minden színét,

Sötétjét nem látja Holnapom! Perzsel

A tűz, Pokolban égek el szerelmemért…

(1996 közelében)