Az elfogadás hatalma

Ha csak az európai emberek mentalitását, életvitelét, általános értékrendjét nézzük, kijelenthetjük, hogy az európai ember nagyon szeret csoportosítani, rendszerezni, szelektálni. Amint szocializálják az iskolákban, megtanulja, hogy tegyen különbséget a számára hasznos és haszontalan, a kedvező és kedvezőtlen, az eredményes, és eredménytelen, a szép és csúnya, a „jó” és a „rossz” között. Elhitetik vele, hogy ez számára a legjobb eszköz, hogy boldoggá, sikeresé válhasson az életében, és a legtöbb ember ebben a hitben éli le az életét, boldogtalanul. Természetesen ez igaz nem csak az európai emberek többségére, hanem az összes ún. fejlett országokban élő társadalmakra is.

De miért is annyira boldogtalan ezen emberek jelentős része? Miért van tele aggodalommal, kétségekkel, feszültséggel, gondokkal, problémákkal? Miért csak pillanatnyi örömök jutnak neki osztályrészül? Valóban előnyünkre szolgál a szortírozás, csoportokba rendezés, hierarchia építés az életünk minden területére kiterjesztve? Hiszen már mindent, ami körbe vesz bennünket, ami megtörténik velünk, sőt, embereket is ugyan így csoportosítunk; vannak számunkra kedvesebbek, vannak, akiket nem igazán kedvelünk, vagy egyenesen irritálnak bennünket. 

Ilyen érzésvilággal élni a mindennapokat valóban nem egyszerű, hiszen minden nap megélünk olyan élethelyzeteket, amik kevésbé tetszenek nekünk, amik idegessé, feszültté, kilátástalanná teszik az elképzelt jövőnket, s minden „negatív” megélésünk által megkeseredik életünk.

Van erre valamilyen megoldás? Minden bizonnyal, és nem is kell máshol keresnünk, mert ezt is ott találjuk meg, ahol minden más gyógyírt is: önmagunkban. Ez a varázslatos képesség, ami segít számunkra boldog életet élni, nem más, mint az elfogadás. Az elfogadás nem egyenlő a beletörődéssel. Nem egy passzív, lemondó, a sorsunk előtt fejet hajtó érzés ez, hanem egy megnyugvást sugározó, belső békét teremtő érzés, amely mögött ott sejlik a létezésünk megértése is.

Az az ember, aki elfogadja mindazt, ami történik vele, mindazt, amit átél, amit megtapasztal, nem éli meg többé a versengést és a küzdelmet, ami korábban életének majd minden pillanatát meghatározta, és folyamatos „készenlétben” tartotta őt. 

Könnyű belátni, hogy a folyamatos ellenkezés életünk egy-egy aspektusa iránt nem megoldás az adott problémánkra, már csak azért is, mert a problémát mi magunk generáljuk egós elménk által; a probléma, mint olyan valójában nem létező, hanem egy teremtett képlet. Egy adott szituációról az elme mondja meg, hogy éppen kedvező vagy kedvezőtlen-e az egónk számára, így generál belőle problémát, de valódi lényünk, lelki-szellemi létezésünk szempontjából probléma nem létezik.

Aki az elfogadást gyakorolja, hamar megérti, hogy eddig ahelyett, hogy lelkében békét teremtett volna, állandó nyugtalanságot generált az önmagával és környezetével szemben támasztott elvárásaiból kifolyólag. Aki elfogadó, annak már nincsenek elvárásai, egyszerűen teszi a dolgát, lelkiismerete és belső meggyőződése szerint. 

Ami eddig olyan bonyolultnak és megoldhatatlannak tűnt az életében, egyszeriben leegyszerűsödik. Aki elfogadja az életét olyannak, amilyen, megérti, hogy minden úgy tökéletes, ahogyan van. Nem jó vagy rossz, nem értékes vagy értéktelen, nem szép vagy csúnya; egyszerűen egy állapot, amit nem kell rangsorolni, vagy minősíteni, csupán jelen kell lenni benne, elfogadással.

A mély elfogadás segít megnyílni tudatunkat, és olyan megértésekre, összefüggések belátására ad lehetőséget, amikre korábban soha nem gondoltunk volna. Kiegyensúlyozottakká, sebezhetetlenné és boldoggá válunk általa, és belátjuk, nem kell megfelelnünk senkinek és semminek, csupán megélni az életünket, és ráérezni létezésünk csodáira.