Mese

Rideg fényben úszik a perzselő valóság

Fogam alatt, mint homok sercegnek a szavak.

Lassan mindent elragad tőlem a hatóság,

De aki vagyok, mindig az enyém marad.

Tétova csontvázak s hangtalan robotok

Szelik át a megsebzett, kietlen utcákat,

Ahol - akárcsak a tudattalanok -

Robotol hangtalan a néma utálat.

Köd lepte elmék vakon várnak jobbra.

A test sokat tesz: hol a száj, hol a kéz.

Dühét az arc, mint mérgét a kobra

belém ereszti, majd szemembe néz.

Nem érti még: sosem változhat a változatlan...

Tegnap, holnap? Mindegy, ma élek.

Találkozunk a Mennyben, vagy a Kárhozatban?

Meglehet... Addig is tovább mesélek.