Mindent és semmit

A mai kor embere folyamatosan lázban ég; mindig „tenni kell” valamit. Már kicsi gyerekkorunktól kezdve bölcsődébe, óvodába járunk, majd jön az iskola, tanulmányok, munka, szigorú elvárásokkal karöltve. Mint ha egy nagy gépezet magatehetetlen alkatrészei volnánk csupán, amiknek egyetlen funkciójuk van; működtetni az egészet. 

Egyre kevesebb idő jut pihenésre, és ha jut, akkor sem pihenünk igazán, mert felgyorsult életünkben hozzászoktunk, hogy „tennünk, csinálnunk kell valamit”. Szinte kényszeresen keresünk új és új tevékenységeket, míg nem teljesen belefásulunk az élet hajszolásába, és elvész életörömünk.

Ugyan akkor szerencsére vannak, akik egyre több időt szánnak a csendre. Arra a mély, belső csendre, amit csak akkor tapasztalhat meg valaki, ha képes megállni és körülnézni, miféle alkatrész is ő ebben a nagy gépezetben. Amikor nem kifele irányítja figyelmét, hanem kizárólag befele. Amikor görcsös ragaszkodásait, tévképzeteit, hiedelemrendszereit elcsitítja, és teljes elengedéssel tapasztalja meg létét. 

Aki képes arra, hogy félretegye a külső és belső elvárásokat, arra is képessé válik, hogy kiváljon a gépezetből, és meglássa, nem a gép az egész; az csak egy végeláthatatlan létező apró piciny darabkája. És az az apró piciny darabka sem maga az ember, csupán benső elhatározásának szikrányi megnyilvánulása.

A csend a legnagyobb figyelem, ilyenkor vagy a legéberebb. Aki folyton egója hangjaival, elméje morajló gondolataival perlekedik, nincs lehetősége a valódi figyelemre, ezért döntéseit is úgy hozza meg, hogy abban nem jut kellő szava a lélek hangjainak. A legnagyobb tiszteletet akkor adjuk meg embertársunknak is egy beszélgetés során, ha képesek vagyunk őt meghallgatni. Miközben mély csendünk körbeöleli őt, valóban odafigyelünk rá, és egy idő után szavak nélkül is megértjük egymást. Ekkor tudnak legtökéletesebben összekapcsolódni lelkeink.

A belső csend az egyedüli módja annak, hogy tudatára ébredjen az ember. Bár sokat adnak a különféle tanok, tapasztalások és tanítások, de a legtöbbet mégis a „semmi” ad. Mindig „valamire” vágyunk - legyen az bármi kézzel fogható, vagy éppen egy életérzés megtapasztalása – mindig valami konkrétat akarunk, „valakivé” szeretnénk válni, elménk éber állapotunkban folyamatosan dolgozik, zakatol, és tettekre késztet. Ha képesek vagyunk lecsendesíteni elménket, elaltatni egónkat, ott találhatjuk meg önmagunkat. 

Hogy megtaláld belső csendedet, nem kell egyidejűleg fizikális csendben lenned. Belső csendedre rátalálhatsz a legnagyobb hangzavarban is, ez csak elhatározásodon, belső döntéseden múlik. Képes vagy rá, még akkor is, ha erre most elméd azt mondja, miért ne próbálkozhatnál eleinte megtalálni belső csended a természet madárcsicsergős ölében fekve, vagy egy meditációs CD-t hallgatva. Úgy is lehet, de tudd, mindig képes vagy megtalálni ezt a csendet magadban.

Ha megtaláltad belső csended, végtelen térre lelsz; olyan térre, ahol bármit megvalósíthatsz, amit akarsz. Nem lesznek többé korlátok, akadályok, falak. Képes leszel mozgósítani teremtő erőidet, és mikor ismét visszatérsz egós-elmés létezésedbe, magaddal hozol valamit ebből a csendből. 

Letisztulnak gondolataid, és utat mutatnak érzéseid; emberként sokkal könnyebbnek érzed majd magad. Nem lesz helye életedben a félelmeknek, aggodalomnak, kétségeknek, haragnak vagy irigységnek, amik mind csak téged tesznek szegényebbé. 

Képessé válsz folyamatosan adni, miközben egyre gazdagabb leszel. Talán előbb-utóbb minden egyes ember ráébred, hogy a „semmi” a legtöbb, mert ott önmagára lelhet; „Minden”-né válhat.