Vojtina ars poeticája

Tele vagyok, dallal vagyok tele,

Nem, mint virággal a rét kebele,

Nem mint sugárral, csillaggal az ég:

De tartalmával a „poshadt fazék[1]”,

Vagy mint csatorna, földalatti árok,

Amelybe nem csupán harmat szivárog. –

Tele vagyok. Nincs tűrni mód tovább:

Feszít a kóranyag, a zagyva táp.

Olvastam egypár száz kötetre ment

Regény-, beszély-, poéma-speciment[2]:

Kit meg ne rontson aztán ennyi zöld! s

Ne rágjon ennyi éretlen gyümölcs! –

Melyből világok lettek, a kaosz –

Bennem hasonló zűr támadt ahoz,

Hemzsegve tarkán „mint a beteg álma”:

Lássuk, ha e zűrből valami válna.

Költő leánnyal, borral nagyralát:

Tőlem ne várja senki már dalát.

Bort... legfölebb ha néha megiszom;

S a szerelem... rég volt az! rég bizon.

Én is szerettem: (oh, ez édes emlék

Szivemre most is oly enyhítve ömlék!)

De halkan, zaj ne’kül... mint a virág

Egymásra hajlik és hangot nem ád

Midőn felpattan illatos pora

S elönti a kéj boldog mámora.

Egy mukkomat se hallád, vaksi hold!...

(Látta-e, nem tudom, vagy ott se volt);

Nem kiabáltam a természetet,

Csak érzém, mit szivembe ültetett;

S midőn szerelmet a leánynak esdék:

Nem oly szagú volt mint a nyomdafesték.

De a hazáról... Úgy van, a haza!

Zengjen felőle hát a dal, nosza!...

Késő ez is: mi haszna lelkesűl

Az ember, ha középen belesűl!

De meg, mit érne gyöngéd szó nekik,

Midőn a hont ordítva szeretik? -

Midőn legszebb virág a mályva-rúzsa:

Köténybe rejti kis bokrát a múzsa.

Volt a hazának egy-két énekem.

Bágyadt, igaz, s „örömtől idegen”:

De honfi keble érzé a panaszt,

A csendben, éjben jól kivette azt;

S a fájdalomban, mely elfojtva sírt,

Ön-fájdalmát lelé, s hozzá az írt.

Sebet tör a dal, de balzsamteli

Ujjával ismét megengeszteli.

Most helyzetünk valóban istenáldás:

Ének se kell, csupán hangos kiáltás.

Ki a hazáról mond nagyot, sokat:

Csak rajta! nem hiába kurjogat.

De bár a hont szeretjük egyaránt:

Van a modorban néha, ami bánt;

Mert jóllehet az érzés egyre megy:

A költő, s a... cipész-inas, nem egy.

Én már ezentul ilyetén gyalog

Versen... csak így pálcán lovagolok;

Zúg, sistereg, szédűl szegény fejem:

Nincs odafent, szárnyas lovon[3], helyem.

S azóta, hogy nem mondtam éneket,

„Mély hallgatásban torkom elrekedt”[4];

S mint hangjavesztett opera-dalár,

Lettem éneklőből… énektanár.

-----

Mendacem oportet esse memorem[5]:

Költőnek ezt ajánlani merem,

Nem épen tisztes, de derék szabály,

Versembe jól fér, s a mellett – talál.

Azaz – magyarra téve a szavak:

„Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak”;

Mert van egy példa, hogy: a sánta eb…

A sánta költő még keservesebb.

Hazudni rút. Ez ellen a morál,

A társas illem egykint perorál[6]:

De költőnek, bár lénye isteni,

Nemcsak szabad: – szükség fillenteni.

Avagy felettünk nem hazud az ég,

Bolttá simulva, melynek színe kék?

A támadó nap burka nem hazud?

S fejünk felett, min jár, nem ál az út?

A csillagok hullása nem csaló?

Távol hegy, erdő kék szine való?

Szivárvány hídja nem csak tettetés?

A látkör széle nem csúf rászedés?

A délibáb, midőn vizet csinál,

Melyben torony, fa kettészelve áll,

Lebegve orma, tótágast az alja:

Hát nem szemed, szomjad ingerli, csalja?…

Minden hazugság, földön ami szép:

Csontváz, ijesztő a valódi kép;

Azt vérrel, hússal ékesíteni

Jer, jer költő!… hazudva isteni!

Győzz meg, hogy ami látszik, az való:

Akkor neved költő lesz, nem csaló, –

Amint nem az volt rég az átheni[7],

Malacvisítást tudva színleni;

Ellenben a pór, aki szűr alatt

Ríkatta disznát, és kuhin[8] maradt,

Bár a visítót gúnyosan emelte,

A hallgatók füttyét megérdemelte.

Mert a közönség érzé, hogy amaz

Úgy rí, miként legtöbbször a malac,

Míg a valódi – csont és vér noha –

Tán úgy sikoltott, mint másszor soha.

Itt a különbség: hogy e látszatot

Igaz nélkül meg nem csinálhatod.

Csakhogy nem ami rész szerint igaz, –

Olyan kell, mi egészben s mindig az.

Tán nem való, hogy ez s ez úgy esett,

Tán ráfogás a felhozott eset:

Mátyás király nem mondta s tette azt;

Szegény Tiborc nem volt élő paraszt;

Bánk, a nejével, megvénült falun,

Sosem dühönge többé a szarun,

Evett, ivott, míg végre elalún[9]:

De mit nekem valód, ha ez esetben

Bánk törpe lesz, Mátyás következetlen?

Ha semmi évszám, krónikás adat

Engem le nem győz, hogy nem tett vadat?

Nekem egész ember kell és király,

Vagy férj, nejéért aki bosszut áll,

S ember-, király-, meg férjben az egyén:

Csip-csup igazzal nem törődöm én.

De bár egész, s örök – úgy puszta-nyersen

Feladva, nem segít valód a versen.

Itt kell már a szabály: „költő, hazudj!”

Nem olyan ám mind, hogy belőle tudj:

Mert van sok eszme, igaz fogalom,

Mitől előre borsózik dalom.

Az egyszeregy, bár meg nem dönthető,

Képzelmi szósszal bé nem önthető;

Sem oly igazság, min függ a peres;

Sem a rideg tan, elvont, rendszeres;

Vond bár kivűl reá költői mázad:

A pőre tartalom fejedre lázad;

Vagy, mint midőn az óriás boa*

Nagy martalékkal hömpölyög tova,

Gímet rabolván, vagy bölénytinót,*

Féltesttel amely még száján kilóg,

Hétszámra hordja az ágbogas fejet,

Vélné az ember, egy erdőt evett,

Hétszámra látni, hogy szerv- és idomra

Különböző táppal vesződik gyomra:

Úgy jár az istenadta költemény

A nyers igazzal, mely dacos, kemény;

Csakhogy sokára sem emészti meg:

Marad nehéz, feloldatlan tömeg.

Akarsz repülni? hát csak rajta! höss!...

Hanem szárnyadra ólomsulyt ne köss.

Bár fontos a földszint némely való:

Ott fenn, a hígban, nem neked való;

Kivéve hogyha tán bölcsen rakod,

Mint léghajóba, megmért súlyagod:

Már táncol a gömb, mint betyár lova,

Kit nem bocsát a csárda oszlopa,

Már fel s alá kapkodja üstökét

Hogy elszakítsa tartó köldökét,

Recseg az oszlop, enged a kötél,

A tenger néző szívszorongva fél

Hogy felnyilallik a könnyű golyó,

S egy perc alatt eltűn a léghajó,

El, végtelen világokon keresztül,

A semmibe, örökre, mindenestül!...

De te nyugottan ülsz még a kosárba’,

Előtted óra, és a percre várva

Midőn kiálthatsz: „a kötélre! vágd!”

S többé a földdel semmi cimborád.

Ám érzi súlyát a szélházi gömb,

Megemelinti és azt mondja: öhm!

Lassan, nehézkesen úgy szárnyra kel,

Mint bérci sas ha nagy zsákmányt cipel.

És ím! előtted ég és föld kitárul,

Nézhetsz föl és le a közös határrul:

De, hogy ne szálljon vakmerőn veled,

A léghajót csinján mérsékeled,

S midőn egekben így zarándokol:

Azt sem felejted: „hátha lebukol!”

Ily célra megjár a bölcselmi eszme,

Különben annyi, mintha kárbaveszne.

S amit tapasztalsz, a konkrét igaz,

Neked valóság, egyszersmind nem az.

Vásár az élet: a földnek lakossa

Lót-fut, könyökli egymást, és tapossa,

Ad-vesz, civódik, káromol, kacag;

Por, sár megöl, megfojt a hagyma-szag;

S ha kételkednél, hogy mindez való,

Lépen bök egy rúd, feltaszít a ló: –

Mit gondolsz? ha énekbe öntenéd

Úgy, mint van, e sok mozgó pecsenyét;

Ha e vásárból egy karéjt levágva

Beléilleszthetnéd a dalvilágba:

Mit gondolsz, nyerne a költő vele,

Hogy ily igazzal zsúfolá tele?

Hogy macskástúl-ebestül átvevé

Azt, aminek árnyéka az övé?…

Állok Dunánk szélén, a pesti parton:

Előttem a kép, színdús üde karton:

Felleg s hegy által a menny kékje csorba,

A nap most száll le a város-majorba;

Büszkén a Gellért hordja bársonyát,

S fején, mint gondot, az új koronát;

Lenn a Tabánban egy toronytető

Gombjának fénye majdnem égető[10];

Míg fönt a Mátyás ódon temploma

Szürkén sötétlik, múlt idők roma;

És hosszu rendje apró sűrü háznak

Fehérlik sorba’, mint gyepen a vásznak;

Alant a zölden tiszta nagy folyam,

Mint egy smaragd tó bércek közt, olyan,

Meg nem legyinti szellő' s fecske szárnya,

Csak mélyén lüktet forradalmas árja;

Felszíne tűkör, és abban, mikép

Tündéri álom, az előbbi kép

Tisztára mosdva, felfordítva ring,

Mint lenge kárpit, a merő fal ing...

Ábrándos lelkem a hullámba mélyed,

Vágyban elúszva búvárlom a mélyet:

Itt, itt a nimfák! itt a cháriszok!…

Az utcán por, bűz, német szó, piszok.

Nem a való hát: annak égi mássa

Lesz, amitől függ az ének varázsa:

E hűtlen hívség, mely szebbít, nagyít –

Sulykot, bizony, nem egyszer elhajít:

Ez alkonysúgár, mely az árnyakat.

E köd, mely nőteti a tárgyakat;

E fénytörődés átlátszó habon,

E zöld, esős lég egy május-napon;

Ez önmagánál szebb, dicsőbb természet:

Egyszóval… a költészet.

Azonban azt se véld, hogy a való

Kirúgva jobb egészen láb alól,

Hogy némi kósza föllengésben áll

A híres eszmény, vulgo: ídeál;

Hogy csak néhány szó, egy kis lexikon

Kell: és tiéd a Parnassz, Helikon:

„Csermely, virág, lomb, szellő, hattyudal,

Ábránd, minőt a sejtelem sugall,

Kék távol, esti csillag, félhomály”

(Tanuld meg: félig semmit se csinálj!)

A „Hóra, Flóra, Grácia, Pszüché”

S a többi, - hogy keverd mind együvé

S detur, signetur: „ideál”. Hahó!

Csinján, barátom: több is kell ahó!

Idea: eszme. Nem szó, nem modor.

Azt hát fejezzen ki vers, kép, szobor:

S eszményi lesz Béranger, mint Horác,

Vagy a görög, melyet ő magyaráz;

Nem is kell a bajuszos Berzsenyi

Vállára ó palástot metszeni:

Jobb, hogy találva ő van és kora,

Mint régi Hellász... fűzött bocskora!

Jelennek írunk... és tán a jövőnek,

(Legtöbbje pénzért a betűszedőnek,

De az sosem hallgatja Vojtinát,

Gyártván divathoz a vásárfiát;)

Jelennek ír, ki a jelenben él,

- Mondom - közöttünk hisz, szeret, remél,

Küzd, vágy, remeg, örvend, szomorkodik:

Mért élne visszább, vagy húsz századig?

Kinek szokott ruhája lenge burnus,

Csak nyűg, teher lábán az ó kothurnus;

S kiről tudom jól: ki apja-fia,

Röstellem azt, ha élve múmia.

- - - - - - - - - -

[11]

1961