Tengeri-hántás

Ropog a tűz, messze süt a vidékre,

Pirosan száll füstje fel a nagy égre;

Körülállja egynehány fa,

Tovanyúlik rémes árnya;

S körül űli a tanyáknak

Szép legénye, szép leánya.

„Szaporán, hé! nagy a rakás; mozogni!

Nem is illik összebúva susogni.

Ki először piros csőt lel,

Lakodalma lesz az ősszel*.

- Tegyetek rá! hadd lobogjon:

Te gyerek, gondolj a tűzzel.

- Dalos Eszti szép leány volt, de árva.

Fiatal még a mezei munkára;

Sanyarú volt beleszokni:

Napon égni, pirosodni,

- Hüvös éj lesz, fogas a szél! -

Derekának hajladozni.

Deli karcsú derekában a salló*,

Puha lábán nem teve kárt a talló*;

Mint a búza, piros, teljes,

Kerek arca, maga mellyes,

- Teli a hold, most buvik fel -

Az egész lyány ugyan helyes.

Tuba Ferkó juhot őriz a tájon:

Juha mételyt* legel a rossz lapályon,

Maga oly bús... mi nem éri?

Furulyája mindig sí-ri,

- Aha! rókát hajt a Bodré -

Dalos Esztert úgy kiséri.

Dalos Eszti - a mezőre kiment ő,

Aratókkal puha fűvön pihent ő;

De ha álom ért reájok,

Odahagyta kis tanyájok’

- Töri a vadkan az „irtást”* -

Ne tegyétek, ti leányok!

Szederinda* gyolcs ruháját szakasztja,

Tövis, talló piros vérit fakasztja;

Hova jár, mint kósza lélek,

Ha alusznak más cselédek?...

- Soha, mennyi csillag hull ma! -

Ti, leányok, ne tegyétek.

Tuba Ferkó a legelőt megúnta,

Tovahajtott, furulyáját se fútta;

Dalos Eszter nem kiséri,

Maga halvány, dala sí-rí:

- Nagy a harmat, esik egyre -

Csak az isten tudja, mér’ rí.

Szomorún jár, tébolyog a mezőben,

Nem is áll jól semmi dolog kezében;

Éje hosszú, napja bágyadt,

Szive sóhajt - csak egy vágyat:

- De suhogjon az a munka! -

Te, halál, vess puha ágyat.

Ködös őszre vált az idő azonban,

Törik is már a tengerit* Adonyban*;

Dalos Eszter csak nem jött ki:

Temetőbe költözött ki;

- Az a Lombár* nagy harangja! -

Ne gyalázza érte senki.

Tuba Ferkó hazakerűlt sokára,

Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára;

Ki-kimén a temetőbe

Rossz időbe’, jó időbe’:

- Kuvikol* már, az ebanyja! -

„Itt nyugosznak, fagyos földbe.”

Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,

Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon*,

Muzsikát hall nagy-fenn, messze*,

Dalos Eszti hangja közte,

- Ne aludj, hé! vele álmodsz -

Azt danolja: „gyere! jöszte!”

Nosza Ferkó, felszalad a boglyára,

Azután a falu hegyes tornyára;

Kapaszkodnék, de nem éri,

Feje szédűl: mi nem éri?...

- Tizenkettőt ver Adonyban:

Elég is volt ma regélni. -”

Lohad a tűz; a legények subába -

Összebúnak a leányok csuhába*;

Magasan a levegőben

Repül egy nagy lepedő fenn:

Azon ülve muzsikálnak,

Furulyálnak, eltünőben.

1877. július 15.