Közzététel dátuma: Nov 19, 2014 9:6:15 PM
Mostan emlékezem az elmúlt időkről,
Az elmúlt időkben jó Tholdi Miklósról,
Ő nagy erejéről, jó vitézségéről;
Csuda, hogy mindeddig sem emlékeztünk erről.
Az örök istennek nagy sok ajándéka,
Kivel mindez világ körös-környül rakva;
Az erősség sem utolsó áldomása,
Kivel Tholdi Miklóst régen ő megáldotta.
Gyakran gondolkodtam ezen én magamban,
Keveset olvasok róla krónikában,
Maga méltó volna írni ezt is abban;
Az énekszerzők is feledkeztek dolgokban.
No azért dolgait szép renddel megértsük,
Isten ajándékát benne megtekéntsük,
Az jó vitézeknek például jelentsük,
Az félelmeseket ezzel megbátorítsuk.
Írtak akkor ezerháromszáz és húszban,
Tholdi Miklós hogy születék Nagyfaluban,
Velenczei Károly vala királyságban.
Erős, vastag gyermek Tholdi kicsin korában.
Fiát Tholdi Lőrincz felnevelte vala;
Az öregbik fia jó Tholdi György vala,
Károly udvarában György ám felment vala,
Károly fiát ez Tholdi György szolgálta vala.
Idő telvén Tholdi György megházasodék;
Miklós húsz esztendős vala, hogy ez esék;
Az jó Károly király világból kimúlék,
Akkor Magyarország siralomba hozaték.
Károly fiát, Lajost királlyá választák,
Urak az királynak nagy híven szolgálnak,
Laczfi András neve az nádorispánnak,
Nagy urak Budában az királynak szolgálnak.
Otthon Tholdi Miklós lakik az anyjával,
Lát minden dologhoz az béres szolgákkal,
Hatalmas erejét nézik nagy csudával,
Nagy malomköveket emelget egy karjával.
De hogy Budából Tholdi György megjő vala,
Vitézlő szolgái rudat hánnak vala;
Tholdi Miklós köztök ott forgolódik vala,
Vissza két annyira az rudat veti vala.
Oly nagy nehéz követ, melyet hánnak vala,
Azt is sokkal messzébb visszaveti vala;
Bátyjának az dolog mind hírével vala,
Öccsét ez dologért gyakran megfeddi vala.
Magában Tholdi György úgy búskodik vala,
Miklósra, öccsére nagy haragja vala,
Szerető szolgáját mert megölte vala,
Kiért réten, nádon Miklós búdosik vala.
Igen keserüli Miklóst az ő anyja,
Titkon azért őtet éléssel táplálja,
Szárcsamonnyal néha ő asztalát tartja,
Míg megkegyelmeze nékie az ő bátyja.
Nemsokára Laczfi András jő Budára,
Erdélyből indula Lajos udvarába,
Az uton mentében Váradot haladá,
Nagyfalu határán hadával hogy ballagna.
Ott egy általúton hogy ő mégyen vala,
Véletlenül utát elvesztette vala,
Egy rakodó szénaszekeret lölt vala,
Tholdi Miklós kezében nyomtató rúd vala.
Sok szóval az utat tőle kérdik vala,
Tholdi Miklós ezen igen búsult vala:
Nyomórudat fél kezével kapta vala,
Buda felé utat azzal mutogat vala.
Történék hogy esmég esék gyilkosságba,
Melyért következék néki búdosása,
Bolyog és búdosik, mégyen jó Budára,
Csakhamar béjuta ő Pestnek városába.
El-lefüggesztette fejét nagy bánatban,
Mert egy pénze is nincs üres tarsolyában:
Tehénvágó-hídhoz mégyen koplalásban,
Hogy májat kaphasson, ólálkodik magában.
Pokol-fene bika szarvon kötve vala,
Kit akkor mészáros vágni akar vala,
Bika rugaszkodván kötél szakadt vala,
Tholdi Miklós látá, bika után fut vala.
Hamar hogy eléré, farkon megragadá,
Az farkánál fogva mészárszékhez voná,
Ki ez dolgot látá, felette csudálá,
Miklósnak akkoron sok máj adatott vala.
Azután Budára hogy általment vala,
Mészárosnak ott is igen szolgál vala,
Nagy tehéntagokat egyedül hord vala,
Kiért mészárosok Miklóst jól tartják vala.
Nem sok napra méne király konyhájára;
Nem vala udvarnál Tholdi György, az bátyja,
Csak ételért az szakácsokat szolgálja;
Étel után szennyes fazakokat mos vala.
Onnét a Dunára vízért küldik vala,
Két jó öreg kondért hamar ragad vala,
Két kezében vízzel teli hozza vala:
Az ő nagy erején elálmélkodnak vala.
De mikor vitézek rudat hánnak vala,
Ifjú Lajos király sokszor nézi vala,
Miklós is konyháról odaballag vala,
Kétannyira veti, – király csudálja vala.
Egyszer király kérdé: honnan való volna?
Tholdi Györgynek mondják atyjafia volna,
Gyilkosságért hazul elbúdosott volna,
Tholdinak az király megkegyelmezett vala.
Parancsolá király, levelét megírnák,
Tholdi Györgynek irá mint hű szolgájának:
Kegyelem megvolna öccsének, Miklósnak,
Ne tartaná Miklóst otthon – írá – nagy kárnak.
Érté a levelet Tholdi György s olvasá,
Öccsét igen feddé, erőssen dorgálá,
Miklósnak két lóra akkor szert tött vala,
Szolgálatra menne, őt kénszeríti vala.
Rá gondolván magát, két lóval indúla,
Anyja Tholdi Györgynek Miklóst szánja vala,
Száz aranyat rozstésztába csenált vala;
Hütös szolgája csak ez dolgot tudja vala.
Anyja Tholdi Györgynek szolgát azon kéré,
Jó Tholdi Miklósnak, ha lészen szüksége,
Akkor rozskenyeret eleibe tégye.
Rozskenyér bélivel Tholdi szükségét tégye.
No mikor feljuta Tholdi jó Budába,
Lajosnak akkoron vala új udvara;
Egy cseh vitéznek az öklelés áll vala,
Mindent öklelésben vitéz elejtett vala.
Csak két vitéz fiát egy özvegy asszonynak,
Cseh megölte vala az özvegy asszonynak,
Vala nagy siralma azért az asszonynak;
Tholdi Miklós érté meg okát siralmának.
Oly igen megszáná az asszony siralmát;
Mondá, hogy megállja nékie bosszúját;
Hamar cseh vitéznek küldé ottan tollát,
Mert ővéle akar késérteni szerencsét.
Mind egy akarattal ketten indulának,
Két csolnokon Dunaszigetbe jutának;
Szántalan sok népek Dunaparton állnak,
Nézik az két vitézt az szigetben mint járnak.
Ímé mihelt Tholdi az porondra juta,
És csolnokból bátran fegyverét kiraká,
Ottan ő csolnokját vízen elbocsátá;
Az cseh vitéz kérdi: mi légyen annak oka?
„Tudod, vitéz – monda – elég egy embernek
Vízen egy csolnokban járni egy személnek;
Meg kell ma itt halni, tudod, egyikünknek,
Nem szükség a hajó, tudod, megholt embernek!”
Ímé Tholdi szíből úristent említé,
Erős cseh vitézzel ottan ölbe méne,
Szörnyű rángatással fárasztá, epeszté,
Ugyan ropog vala az cseh vitéznek teste.
Csudáltos vala Tholdi erőssége,
Keze között csehnek elolvada teste;
Cseh vitéz, hogy látá, ottan elijede,
Azért Tholdi Miklós csehet térdére ejté.
Oly igen szabódván cseh vitéz, így szóla:
„Fiam, kérlek, de ne siess halálomra:
Tizenkét vitéznek minden sok marhája
Tiéd lészen, vitéz, magammal apródsága.”
Meg sem hajla szíve Tholdi Miklósnak;
Hamar fejét vövé az cseh Mikolának,
Fejét és marháját adá az asszonnak:
Így állá bosszúját meg siralmas asszonnak.
Ímé az királynak ebben hír lött vala,
Tholdi vitézségét, erejét csudálá;
Király azért őtet fejéhez választá,
És tizenkét lóra néki hópénzt adata.
Több dolgai között jó Tholdi Miklósnak,
Még ifjú voltáról ilyeneket írnak:
Szolgálóleánya királyné asszonnak,
Egykoron meghala, mondják herczeg leányának.
Az idő akkoron szép folyással vala,
Az bálványimádás akkor regnál vala,
Leánt nagy gazdagon eltemették vala,
Lélek üdvösségét mert abból várják vala.
Tisztessége megadassék mindeneknek!
Budában halála lőn egy fő embernek,
Ifjú felesége megmarada ennek,
Tholdi, szerelmére igen gerjedez ennek.
Vala okossága az tisztes asszonnak,
Izenetit eluná Tholdi Miklósnak,
Egy gazdag vacsorát készíte Tholdinak,
Vígan akar véle mulatni, – írá annak.
Sőt minden házait asszony felczifrázá,
Az ablakokat kárpitokkal bévoná,
Az egyik ablakra, mely kárpitot vona,
Azon egy oroszlán arannyal írva vala.
Vendég hogy érkezék, csak egy kis apróddal,
Az asszony kénálja hizelkedő szóval,
Tholdi csak ingében vetkezék azonnal,
Kezde ott ugrálni nagy maga-mutatással.
„Gyakorta hallottam, – asszony néki monda,
Náladnál ugrásban nincs jobb ez világba,
Az én szerelmemért amaz oroszlánra,
Kérlek ugordjál fel az én kévánságomra.”
Ottan Tholdi Miklós hátrairamodék,
Az asszony kedvéért egyet-kettőt ugrék,
Fene oroszlánra hamar felugordék,
Buda piaczára Tholdi csöndülést ugrék.
Csak nyaka nem szegék, igen bosszankodék:
Tholdi egy imegben ott künn pironkodék,
Az egy lakatoshoz bánattal bébotlék,
Az lakatgyátónak ezekrül panaszkodék.
Ez lakatgyártóval éjjel elindula,
Álkulccsal beméne az kis kápolnába,
Gazdagsággal való rakott sírt felbonta,
Sírbe hogy bészálla, gazdagságot kiadá.
Nagy hamar lakatos az követ mozdítá,
Az kő Tholdi Miklóst oda bészorítá;
Lakatos nagy hamar onnat el-kifuta,
Ott vesződik Tholdi, azonban megvirrada.
Sok vesződés után vállát erősíté,
Az nagy bálványkövet el-felemelíté,
Ijedtében sírbul magát el-kiveté,
Lakatos ruhában ő szállására méne.
Ifjúságabéli több sok dolgairól
Én mostan nem szólok semmit az többiről,
Szólok vénséginek csuda dolgairól,
Ő nagy erejéről, szólok vitézségéről.
Sok nap után levél juta az királynak,
Nagy parancsolatja cseh király, császárnak,
Adóját kívánja jó Magyarországnak,
És személyét látni ifjú Lajos királynak.
Parancsol az császár, ezt írja királynak:
„Jöttön jöjj! hozd ide adóját országnak,
Tizenegy királyok mostan nálam vannak,
Azok is tégedet mind látnia kívánnak!”
Ezt hogy hallá király, rajta megbúsula,
Jó főfő tanácsit hamar béhivatá,
Császár kívánságát, levelét mutatá.
Ott Lajos királynak Laczfi András így szóla:
„Te felséged ezen semmit ne búsuljon,
Főfő vitézivel sőt el-felkészüljön,
Tholdi tőrhordozód és inasod légyen,
Laczfi István öcsém ország hadnagya légyen.
Rettenetes haddal ezentől induljunk,
Prágában császárral hamar szemben légyünk;
Mi kívül a haddal bátor megmaradjunk,
Meglátja felséged, ott is mit cselekedünk.”
Vagyon Lajos király oly nagy készületben,
Sok erős vitézek vannak seregében,
Az nagy urak véle indulnak örömben,
Megmondom uraknak neveket én versemben.
Sőt nádorispán az Hédervári Miklós,
Laczfi András, István, vala Laczfi Miklós,
Laczfi Mihály vala, vitéz Druget Miklós,
Bebek István, Bebek György, és Garai Miklós.
Jó Lőkös Bertalan, az Giléthi Miklós,
Kanizsai Lőrincz vala, jó Tót Miklós,
Jó Péterfi Tamás vala, Szécsi Miklós,
Jó Czudar György vala, és vitéz Tholdi Miklós.
Lajos király hamar ezekkel indula,
Morva felé mozog lassan az ő hada,
Trincsént meghaladá, Csehországba hata,
Prága városához nagy hadával eljuta.
Ott az város körül táborát jártatá,
Vitéz magyarokat minden nép csudálja,
Lajos királyt Laczfi András úgy oktatja,
Károly császár előtt félelmét ne mutassa.
„Semmit ne félj király, kérd meg a császártól:
Mi okáért fáraszt minket országunkból,
Prága kapuját mi megvesszük csehektől;
Isten lészen velünk, ne félj semmit császártól.”
Vannak az császárnál tizenegy királyok,
Lajos király megyen, urak véle vannak,
Vitéz Tholdi Miklós inasa királynak,
Király el-belépék eleiben császárnak.
Az király oly igen megijedett vala,
Ijedtében szólni egyet sem tud vala;
Sarkát Tholdi Miklós úgy nyomódja vala,
Sarkából királynak az vér el-kifoly vala.
Nagy vakmerőséggel az vitéz magyarok
Prága kapujára ottan rohanának,
Csehektől az kaput megvövék magyarok,
Városban boltokat csakhamar felrontának.
Vagyon nagy kiáltás széllel az városban,
Császár semmit nem tud ebben a dologban:
Egy követ eljuta, hogy hírt tegyen abban,
Tholdinak buzgánya vagyon köntös ujjában.
Sőt az köntös ujjal követet úgy csapá,
Ottan ez világból kimúlék, meghala,
Csakhamar más követ azt kiáltja vala:
Prágát az magyarok régen megvötték volna.
Sisakkal magyarok az pénzt mérik vala,
Skárlát, gránátnak singi kópia vala;
Tholdi Miklós királyt taszigálja vala,
Lajos király ezért császárnak így szól vala:
„Értsem okát, császár, mire most hivattál,
Messzől országomból ide fárasztottál,
Talám csak próbádnak engem állítottál,
Hogy tőlem uradtól adót venni kévántál?”
Rövid szóval monda császár az Lajosnak:
„Nincsen helye nálad valami tréfának,
Fiam Lajos, békét hagyj most haragodnak,
Izenj magyaroknak, hogy nem kóboroljanak.
Vegyed, fiam Lajos, atyafiságomat,
Ezeket ismérjed mint te barátidat,
Városomból küldd ki kóborló hadadat,
Örök békességet szerezzünk mi hit alatt.”
Tholdi botját előrántá, s monda nékik:
„Meghidjétek tü ezt, tizenegy királyok,
Agyatokban rontom arany koronátok,
Uratokat Lajost ha jól nem szolgáljátok!”
Császárral egyemben, hidd igaz dolognak,
Tizenegy királyok talpokra állának,
Jó Lajos királynak mind fejet hajtának,
Úgy rettegnek vala nagy botjától Miklósnak.
Ülteté le mellé császár Lajos királyt,
Nagy vígan vendéglé ott az királyokat.
Lajos kiszóllítá az magyar urakat,
Budába megtére, vendéglé az urakat.
Tholdira királynak egyszer lőn haragja,
Bizonyt nem írhatok, mi volt annak oka,
Három esztendeig nem ment bé udvarba,
Új udvart hirdete Német-Újhely várába.
Új udvarba sok nemzetségek gyűlének,
Jeles öklelések akkor ott levének,
Szép pálya-futások, győzködések lőnek,
Egy olasz vitéztől, de mind elejtetének.
Tőn emlékezetet az király Tholdiról,
Ez dolgot baráti megírák Újhelyből:
Egy olasz az czímert elvötte magyartól:
Az vén Tholdi Miklós gondolkodik magáról.
Egy cseppet sem késék, Pesten általmene,
Klastromban gárgyántól barátruhát vöve,
Kurta pejlovára mint egy barát üle,
Újhely vára felé hamar el-kiléptete.
Mikoron Újhelyben lovon el-béjuta,
Újhely piaczára szépen bényomtata,
Oktalan őnéki nagy öklelő fája;
Piaczon hogy nyargal, szikrázik ló patkója.
Nagy öklelő fáját hogy felhánja vala,
Nyakában csuklyája úgy lódogál vala,
Derekán kápája hogy rengdegél vala,
Lajos király kérdi: vajjon s kicsoda volna?
Nagy felszóval öklelő társot kér vala.
Az olasz vitéznek hírré adták vala:
Hamar jó lovára olasz felült vala,
Gyorson vén baráttal ő kópiát tört vala.
Egyberoppanának; nézik sok ezeren.
Olasz az nyeregből esék messze földön.
Az barát akarja fejét venni menten,
Király azt kiáltja: „Kegyelem néki legyen!”
Lőn ezen öröme jó Lajos királynak,
Czímere megmaradt jó Magyarországnak,
Dicséreti, tisztessége lőn barátnak:
Így kegyelmeze meg király Tholdi Miklósnak.
Ezeknek utána hogy megvénhüdt vala,
Haja és szakála megfehérült vala,
Lajos király Budán egy gyűlést tött vala,
Az vén Tholdi Miklóst odahívatta vala.
Lám akkoron szintén Kassa városában
Tholdi Miklós vala egy szép palotában,
Széllelvigyáz vala világos ablakban,
Ígyen dörgölődik, feddődik ő magában:
„Ó én vén szakálom, hívatlan vendégem!
Budára hívatott mostan király engem,
Az ifjú vitézek megcsúfolnak engem,
Király parancsolta fel kell mennem énnekem.
De ha megállandod ott az te bosszúdat,
És megtanítandod most serdült ifjakat,
Gyönggyel megfüzetlek, mint jó szakálomat;
De ha nagy szégyenbe hozod ténnen magadat:
Szálonként tégedet én el-kiszaggatlak,
Város piaczára, szemétre kihánlak:
De ha megmutatod magad az ifjaknak,
Gyöngyben és aranyban téged béfoglaltatlak.”
Mikoron feljuta Tholdi jó Budára,
Jó Lajos királynak fényes udvarába,
Ifjak tekintének ő vén szakálára,
Egyik az másiknak csúfságba így szól vala:
„Ez ember, azt vélem, régenten molnár volt,
És az lisztes zsákot fejéhez verték volt.”
Másik vitéz monda: „Bezzeg nem molnár volt,
Nem látod-é inkább, hogy ez régen halász volt?
Apró halacskákot merőn ez elnyelt volt,
Halaknak teteme állán kiütött volt.”
Tholdit az harmadik megszólította volt:
„Hallád-e te, bátya!” – Tholdinak azt mondja volt. –
„Malaczot királynak elébb hoztak vala,
Látom, ludat hoztál, az is kedves nála.”
Az vén Tholdi Miklós ezt hallgatja vala,
Mondhatatlan igen ezen megbúsult vala.
Héttollú buzgánya köntösujjban vala;
Köntösujjal kiket az hol érhet vala,
Ottan ez világból, az kimúlik vala,
Még királyhoz juta, addig hárma meghala.
Jó Lajos királynak ezt bémondták vala:
Tholdi vitézekben hármat megölt vala,
Azonban Miklós is királyhoz béjuta;
Király kérdi okát, miért mívelte volna?
„Király! ha nem nézném vitézi voltomat,
Majd fejedhez verném héttollú botomat;
Másszor megfeddenéd apró kölkeidet,
Meg nem csúfolnájak vitézi vén fejemet.”
Akkor Tholdi Miklós királlyal így jára,
Azonban az gyűlés Budáról eloszla,
Tholdi Miklós hazaméne Nagyfaluba,
Két esztendő múlván Tholdi Miklós meghala.
Ott vagyon mostan is Miklós feje csontja,
Szertelen temérdek agya-koponyája;
Még most is ott vagyon nagy öklelő fája,
Híres ez világban szíve nagy bátorsága.
Vétek ez lőn benne, hogy részeges vala,
Minden reménsége boritalban vala,
Ő nagy erejének nem sok hasznát látá,
Semmiben marháját meg nem szaporíthatá.
Az ki ez dolgokat szerzé bé versekbe,
Az régi dolgokról lőn emlékezetben,
Neve versszerzőnek vagyon versfejekben,
Az ezerötszázban hetvennégy esztendőben.
(1574)
Források:
A szöveg a Magyar Elektronikus Könyvtárban: >>> (21 versszak jelöletlen hiányával)
A teljes szöveg: Az hiresneves Tholdi Miklósnak jeles cselekedetiről és bajnokságáról való história. Írta Ilosvai Selymes Péter; bevezette és jegyzetekkel kísérte Szilády Áron (negyedik kiadás, Budapest, 1918 Franklin-társulat)