Aranyt régebben szokás volt vérbeli epikusként jellemezni, szembeállítva a lírikus Petőfivel. Az újabb irodalomtörténeti kutatások alapján másként fogalmaznánk: mindkét költő elsősorban lírikus volt, csak Aranyt hajlama a gondolatibb líra felé vonzotta. Az epikát is ennek jegyében lirizálta. A Toldi estéje mellett főként a balladák bizonyítják ezt. A balladák alighanem a legjobban szerkesztett költemények Arany életművében. Végigkomponáltságuk egyedülállóvá teszi őket XIX. századi költészetünkben. (Maga Arany is a műgond, a mesterségbeli tudás fokmérőjének tartotta a balladát a Petőfi-epigonok zabolátlan líra-eszményének országlása idején.) A romantika ugyanis a versírókat és a versolvasókat elsősorban az írásmódra tette fogékonnyá, s csak a XX. század költői állították vissza a versépítkezés elsődlegességét. Például Ady ún. „létharc-versei” egyenes ági leszármazottai Arany balladáinak.
Arany János az 1850-es években írt balladáit egyrészt a meg nem valósult vagy töredékben maradt nagyepikai művek pótlékának tekintette (olykor darabjának is, mint amikor az 1855-ös Zács Klárát később betétdalnak illesztette a Toldi szerelme szövegébe). A Széptani jegyzetekben azt állapítja meg a balladáról, hogy eposzi tartalom lírai alakban”, mivel a végzetszerűség uralja (ez benne az eposzi), ugyanakkor nem a cselekmény adja lényegét, hanem az előadásmód (ennyiben lírai). Különösen fontos Arany számára a lélektani hitelesség, 1861-ben egy recenziójában kifejti, hogy „Természete a balladának (s annál inkább, minél népiesb), hogy nem a tényeket, hanem a tények hatását az érzelem-világra, nem a szomorú történetet, hanem annak tragikumát fejezi ki, mennél erősebben. Magokból a tényekből s járulékaikból, mint idő, hely, környület, csupán annyit vesz föl, amennyi mulhatatlanul szükséges, csupán annyit a testből, mennyi a lélek feltüntetésére okvetetlenül megkivántatik.” (Költemények Szász Károlytól)
Másrészt Arany úgy látta, hogy a magyar népballada eredeti forrása kiapadt, s megkésett gyűjtése a „népi naivság” helyébe a „tudós naivság”-ot állította (Régi dán balladák, 1860). Akkor már hitelesebb újrateremteni a balladákat (ahogy eredeti népi eposzunk nem lévén a nemzeti eposzt is), mert a műköltő imitálni képes a népballadák mentalitását és hangulatát. De míg a népballada szűkszavúbb lehetett, mert számíthatott lokális hallgatói előzetes ismereteire: az alaptörténetet mindenki ismerte (igaz, ez viszont azzal járt, hogy egy-egy ballada „eredetileg csak egy falu határára szólott”), addig a műballadának kidolgozottabbá kell tennie történetét, hogy a szélesebb közönség számára is érthető legyen s ugyanakkor a kihagyást, a sejtetést, az ún. „balladai homályt” is elbírja. (Más kérdés, hogy hasonlíthatatlanul bonyolultabb helyzetek és lélekállapotok jelennek meg Arany balladáiban; pl. a Zács Klára királynéjának bűnösségét szándékoltan „lebegtetve” hagyja, hogy éppúgy eldönthetetlen legyen, mint az Arany által kedvelt és elemzett Bánk bán Gertrudisa esetében.) A rekonstruáló szándékkal magyarázható, hogy az ötvenes évek balladáinak témája gyakran kerül ki a magyar történelemből, illetve a nemzeti legendáriumból.
Greguss Ágost óta, aki 1865-ben nagysikerű értekezést írt a ballada műfajáról (A balladáról), később pedig könyvet szentelt Arany balladáinak (Arany János balladái, 1877), hagyománnyá vált a tematikus osztályozás (történeti balladák, parasztballadák stb.). Itt Szegedy-Maszák Mihály tipológia-kísérletét felhasználva tekintjük át a korszak legfontosabb balladáit.
Arany alkatához közelebb állt a történetet időbeli kihagyásokkal s térbeli váltásokkal, párbeszédekkel s szaggatott mondatszerkesztéssel dramatizáló szűkebb értelemben vett ballada (melyet a skót és a székely népköltészetből ismert meg), mint a történetet lassan, folyamatosan, egyenletesen adagoló, leírásokkal kiegészítő románc, melyet Arany a latin népek (főként a spanyolok) költészetéből és a németektől ismert. Jól bizonyítható ez a Hunyadi-balladakör két részének: az V. Lászlónak (1853) és a Mátyás anyjának (1854) az összehasonlításával: az előbbi vers kétségkívül sokkal nagyobb igénnyel készült, mint a levelet vivő hollónak népkönyvbe szánt története. A vitathatatlanul nagyobb esztétikai hatás indokolja, hogy a továbbiakban csak az első verstípussal foglalkozzunk.
Ezen a típuson belül három szerkezeti megoldást találunk. Az elsőt egyszólamú, vonalszerűen előrehaladó balladának nevezhetjük. Ez a felépítés áll legközelebb a románcéhoz, s ide tartoznak a költő első balladakísérletei, A varró leányoktól (1847) Az egri leányig (1853). Két nagy vers született ebből a típusból: a Zács Klára és A walesi bárdok.
Arany második balladatípusát a többszólamú előrehaladó szerkezet jellemzi. Ennek a típusnak a többszólamúság következtében már távolibb a rokonsága a románccal. Két jelentős vers tartozik ide: az V. László és a Szondi két apródja.
Nemcsak A walesi bárdok, hanem csaknem mindegyik történeti ballada politikai célzatosságot rejt magában. Az 1850-es években föl kellett rázni a nemzetet fásultságából, s Arany magára vállalta ezt a föladatot. Az V. László végszavaival („De visszajő a rab...!”) osztrák börtönökben sínylődő hazafiak hozzátartozóiba próbált lelket verni, a Zács Klára Haynau bosszújának kegyetlenségét is fölidézte, a Szondi két apródja (akár A walesi bárdok) arra emlékeztetett, hogy magyar költő nem dicsőítheti Ferenc Józsefet, aki felelős a Világos utáni véres megtorlásért. Az efféle egykor időszerű jelentést a mai olvasó sem hagyhatja figyelmen kívül. Nem pusztán azért, mivel Arany a nemzeti önrendelkezés eszményének értékét állította olyan korban, amely a magyarság függetlenségét eltörölte, hanem azért is, mivel történeti példázataival egyszerre tanít a megalkuvás elutasítására és a sorssal való kemény küzdelemre.
Arany művészi sokoldalúságát bizonyítja, hogy történeti példázataival egy időben a balladának egy merőben más fajtáját is kialakította. E lélektani érdeklődésű verstípusnak megalkotásakor nem a közösség, hanem az egyén sorsának egyetemes kérdései foglalkoztatták. Ezt a harmadik típust egyszólamú, de körkörös felépítés jellemzi. Ide tartozik Arany egyik legnagyobb verse, az Ágnes asszony.
Forrás: Sulinet Digitális Órák: >>>