Közzététel dátuma: Apr 03, 2019 4:0:35 AM
,Bika rugaszkodván, kötél szakadt vala...
Miklósnak akkoron sok máj adatott vala.‘
Ilosvai.
1.
Pest város utcáin fényes holdvilág van,
Sok kémény fejérlik fenn a holdvilágban;
Barna zsindelytetők hunyászkodnak alább,
Megborítva mintegy a ház egész falát.
Azt hinné az ember: a padláson laknak,
Azért csinálták azt sokkal magasabbnak;
Most a házfalakat rakják emeletre,
Akkor a tető volt kétszer újra kezdve.
2.
Sok bolyongás után végre kifáradva,
Letelepült Miklós az utcán egy padra;
Úri nép jött-ment ott; asszony, lány és férfi,
Miklós nézte őket, el is unta nézni.
,Aláfüggesztette fejét nagy bánatban,
Mert egy pénze is nincs üres tarsolyában,’
Pedig négy nap óta csak gombát mit evett,
Melyet vándorolva útfélen szedhetett.
3.
Hirtelen nagy lárma, nagy sikoltás támad:
Tűz van-é vagy árvíz, vagy víják a várat?
Nincsen tűz sem árvíz, nem is jő ellenség,
Hanem van egy másik rémítő jelenség:
Egy nagy szilaj bika fut a keskeny utcán,
Valahogyan vágóhidrul szabadulván;
Bömböl és sikangat, és a vért szagolja,
Mely füléből ömlik s szügyét* végig folyja.
4.
Mészáros legények merre láttak, széjjel
Iramodtak egy-egy hurkoló kötéllel,
És míg magok biztos helyre nem jutának,
Addig rá sem értek szólni a kutyának.
Volt pedig a hídnál hat erős szelindek,
Utána uszíták a bikának mindet,
A kutyák szaladtak, nem is voltak restek,
A bika fülének és marjának* estek.
5.
Mihelyt egyik kutya a fülét megvérzé
S fülében a bika a fájdalmat érzé,
Elbődüle szörnyen és lerázta őket,
Elszórá füléről a fülönfüggőket.
Hullottak az ebek, hogy jobban sem kellett,
Nagyokat püffentek a házfalak mellett,
Egy-egy darab fül, hús ha maradt szájokban,
Agyarkodva rágták kínos haragjokban.
6.
A vágólegények csak kiálták: „fogd, fogd!”
De a veszett állat karikára forgott,
S amely kutya egyszer hozzá közelített,
Annak ő szarvával repülni segített.
Egyiket bedobta a szomszéd udvarra,
Másiknak a bélit ontotta ki szarva,
A vágók pedig, hisz’ mit tehettek másat?
Biztaták keményen a - döglött kutyákat.
7.
A bika azonban, mint a zúgó szélvész,
Nem nézte az útnak sem hosszát, sem szélét:
Annak tartott, akit elül-utol talált,
Futá minden ember a bizonyos halált*.
Sikolt a fehérnép*, esve már kétségbe;
Férfiak kiáltják: elébe, elébe!
De egy sincsen, aki elébe fordulna,
Hanem még a fúru-lyukba* is bebúna.
8.
Toldi nem futott el, csak felállott szépen,
S a bikát bevárta az utcaközépen.
„Mit akarsz te fickó! tán bolond vagy? nem ládd
A dühös bikát, hogy jön egyenesen rád?”
Látta Miklós bizony, hogyne látta volna?
„Csak kiáltozzatok” - magában gondolta,
S elbocsátá a szót a két füle mellett,
Minthogy látni mármost a bikához kellett.
9.
Mert alighogy Miklóst a bika meglátta,
Rémitőt sikkantott és a port kapálta,
Azután úgy szórta a földet szarvával,
Mintha szérűn pelyvát* forgatna villával.
Egyszersmind erősen nekirugaszkodva
Szarvát öklelőre nagy-le bocsátotta.
„Odavan! vége van! jaj, jaj!” sikoltának
Minden ablakából a pesti utcának.
10.
Dehogy van! lábával elébe toppantott,
Rémitő szavával erősen kurjantott:
E fogással visszahökkenté a marhát,
S azon pillanatban megragadta szarvát,
Vágószékre voná két szarvánál fogva,
A mészárosokat előkiáltotta,
Nagy-sokára el is jöttek azok oztán,
Erős köteleket és pányvákat hozván.
11.
Megköték a bikát vastag gerendához,
Szarvát lenyügözték* az első lábához;
A nép széjjeloszlott; a vágó legények
Egy kis házikóba fekünni menének.
Miklós meg leült a vágóhid szélére,
Ott akarván tanyát fogni azon éjre;
Fejének párnája a szín ágasa* volt,
Lepedőt sugárból terített rá a hold.
12.
De a mészárosok nem engedék neki,
Hogy a vágószínben magát pihenje ki,
Egy jó darab májat kilöktek elébe,
S menjen onnan, mondák, „anyja keservébe.”
„Ez hát a jutalma száz meg száz életnek,
Hogy a megmentőnek alamizsnát vetnek -”
Gondolá s a májat ott a földön hagyta,
Jött egy éhes kutya, annak odaadta.
13.
Aztán ment az utcán. Sok helyütt susogta
Valaki: „ez volt az, aki szarvon fogta;”
Sok helyen látott még egy-két emberképet,
Ablakból, kapuból amint visszalépett.
Aztán becsapódott az ablak táblája,
Hallott a kapukon kulcsnak csikorgása,
Aztán csendesség lőn, hideg, embertelen;
„Hát nekem” mond Toldi „hol lesz már tűzhelyem?”
14.
Hányféle dolgok nem jutottak eszébe!
Előtte lebegett édesanyja képe,
Mint mikor hozzá ment búcsúvétel végett,
S nyakán csimpalyogva* ajkán csókja égett.
Akkor is oly csendes, méla éjtszaka volt
Akkor is oly tisztán csillogott le a hold,
Akkor is ki volt ő mindenünnen zárva,
Nyughelyet nem adott senki éjtszakára.
15.
Majd az édesanyja képét odahagyva,
Az özvegyasszonyra repült gondolatja,
Hogy’ sírt a kereszten, két kezét hogy’ törte,
Amiért a vad cseh két fiát megölte.
Fogadása jut most eszébe s így sóhajt:
„Oh mikép víhatnék holnap én avval bajt?
Hol vagyon paizsom, páncélom, fegyverem?
Fog-e a cseh bajnok szembeszállni velem?
16.
„Oh! bizony mit sem hajt a cseh bajnok énrám,
Kinevet, kigúnyol és félvállról néz rám,
Vagy talán hozzá még közel sem bocsátnak,
„Félre innen, rongyos!” mondják, ha meglátnak.
S nagyon elbúsítá Miklóst e gondolat,
Lassan ment az utcán, sohajtott nagyokat,
Meg-megállt, szemét a föld felé meresztve,
Mintha lába előtt valamit keresne.
17.
Egyszer föltekinte, képe is felvídult,
Azt gondolnánk, hogy fut, úgy menésnek indult,
Ment, ment egyenesen a temetőkertbe,
Hol imént a síró gyászos asszonyt lelte.
Könnyű eltalálni, mi lehetett célja:
Volt a két fiúnak fegyvere, páncélja;
„Felveszem azt,” monda, és örült előre:
Jaj! hogy ez az öröm is elpártolt tőle.
18.
Össze-visszajárta a temetőkertet,
De nem lelt abban egy elátkozott lelket:
Hol keresse mármost az özvegynek lakját?
Budapest városát sok ezeren lakják.
Látta, hogy hiában minden akaratja,
Erős fogadását hiában fogadta;
Könnyű dibdáb* játék maga, esküvése,
Pajkos gyermek a sors, csak úgy játszik véle.
19.
És mivelhogy szállást az élők nem adtak,
Elpihent tanyáján hideg halottaknak;
Nyirkos volt a sírdomb a harmattól, melyet
Hűvös éj sírt arra örökösök helyett.
Fölnézett az égre, az országútjára*;
Keservesen gondolt bujdosó voltára;
S mint amely madár van elröppenő félben,
Úgy tett a reménység hervatag szivében.
szügy: a bika törzsének a két mellső láb közti része.
marj: a lapocka fölött kidomborodó része.
karikára: körbe.
Futá minden ember a bizonyos halált: futott mindenki a biztos halál elől.
a fehérnép: a nők.
fúru-lyuk: fúrólyuk.
pelyva: a gabonaszemet borító, csépléskor leváló levélke.
lenyügöz: lefog.
ágas: két vagy három ágban végződő tartóoszlop.
nyakán csimpalyogva: nyakába csimpaszkodva.
dibdáb: haszontalan.
(az ég) országútja: tejút [Tejút] az égen. (Arany János jegyzete)