A kései lírai versek

Arany János 1856-ban kis bőrkötésű könyvet kapott ajándékba Gyulai Páltól, melynek kapcsos zárát kulccsal lehetett zárni. A zárható, „kapcsos könyv” alkalmas volt arra, hogy legbelső magánügyeit írja bele – így pl. keserűségét az akadémiai főtitkári lakás bonyodalmai miatt vagy unokája, Szél Piroska sorsa iránti aggódását. 1877-ben, megszabadulva a hivatali munkától, saját kedvtelésére kezdett verseket írni, s ezek egytől-egyig itt találhatók, élükön ezzel a bejegyzéssel: „Új folyam. 1877. Őszikék.” Az utóbbit a ciklus címének szánta. Ugyanakkor nem szánta műveit közlésre, annyira nem, hogy a ciklus csak halála után látott nyomdafestéket. Arany életében mindössze tizenöt vers vált ismertté, ezeket barátai könyörögték el a költőtől. Arany félt attól, hogy az időközben megváltozott közönségízlés nem fogadná kedvezően költeményeit, amiben megerősítette az, hogy A tölgyek alatt című versét egy névtelen tollforgató kigúnyolta. Jóllehet a gúnyvers szerzője nem a fiatal írók közé tartozott, Arany nemzedéki támadásnak vélte, s ekkor – 1878-ban – közzé tette az egy évvel korábban írt, Reviczky Gyulával vitázó, Kozmopolita költészet című ars poeticáját. Az Őszikék legalapvetőbb jegye a megváltozott indíték: az, hogy eleve privát költészetnek készült. Aranyt lelkileg felszabadította a számára olyannyira ismeretlen helyzet: egyetlen évben több verse született, mint korábban évtizedek alatt. Kései lírája sok tekintetben ellentéte addigi életművének; Komlós Aladár – ha némiképp túlozva is – találóan állapította meg Aranyról: „Mikor 77-ben újból megszólal, a hazafias probléma helyett egy érzékeny, beteg öregúr fanyar privátlírája hangzik a lantján. Az utolsó nemzeti bárdból így lesz az első dekadens: Pest egyik első költője, aki kedvetlenül nézi a fejlődő főváros visszás jelenségeit.” Az Őszikékről Péterfy Jenő írta az első értő kritikát (1888-ban), s voltaképp a Nyugat költőire várt igazi felfedezése. „Apáink más Arany Jánost olvastak, mint mi. – szögezte le Kosztolányi 1917-ben. – Övék volt az epikus, a fiatal, a nyugodt. Miénk a lírikus, az öreg, az ideges.” Schöpflin Aladár a belső cenzúrának az öregkorral járó kiengedésével magyarázta Arany kései líráját. Németh G. Béla még 1972-ben is úgy találta, hogy az Őszikék sem kapta meg azt az elismerést, amit megérdemel: hiszen agyondicsérték „a balladásan földíszített, de alapjában kevéssé jelentős” Híd-avatást, miközben olyan remekműveket nem méltattak kellő figyelemre, mint a Naturam furcâ expellas vagy az En philosophe.

"Az 1853 után „objektívebbé” váló Arany-lírában egy időre háttérbe szorulnak a személyes mondanivalók, - majd ezek térnek vissza 1877-ben, de mindig valamely „alkalomszerű” indítékhoz (lepke, alföldi szekér, ligeti séta stb.) kapcsolódva. Arany költészetének jellemző útja ez: a Világos utáni, közvetlen vallomástól, az objektivált kifejezésen át, az Őszikék konkrét alkalomszerűségéhez, vagyis ahhoz a költői lelkiállapothoz, melyben minden indíték és ürügy az alapérzés megmutatkozását váltja ki, amelyben ez az érzület csak szerencsés jelképek és alkalmak kiváltó jóvoltából tud megmutatkozni.

Az Őszikék lényeges eleme az a sajátos „humor”, mely Toldi estéjében s Bolond Istókban is uralkodó hangnemmé vált, s melynek mibenlétét ugyancsak Bolond Istók első strófáiban fejti ki. Az ellentétek fanyar összebékülésében áll ez a „humor” (Árnyékot napfény - tréfa űz komolyt: Ez a hullámos emberszív nedélye: Halandó létünk cukrozott epéje), - az Őszikékben a borongást, a méla fájdalmat ha nem is a mosoly egészíti ki, de egyféle mértéktartó kedélyesség. Másféle volt még Toldi kedélyes közvetlensége. A mostani kedélyesség kevésbé családias, kevésbé meghitt, s hőfokát legtalálóbban a Tamburás öreg úr jelezheti. Az Őszikékben a fájdalom nem jelentkezik szélsőséges módon, nem szül reménytelenséget és kétségbeesést, - megbékélt fájdalom ez, s a megbékéltségét bújkáló mosoly jelzi. Az Arany értelmezése szerinti „humor” kettőssége, fénytörése úgy honol az Őszikékben, miként Toldi estéjén is. Ez utóbbi mintha az Őszikék előképe lenne, - s mintha Arany életében már jóideje készülnének elő az Őszikék.

Van tehát az egész ciklusnak valamely szemlélődő jellege is; az a fajta béke, mely kialakult Aranyban: a lezárult, a véglegessé vált dolgok nyomán alakulhat csak ki. Az 50-es években még a „letészem a lantot” motívuma is a folytatás, az újrakezdés, a megoldás vágyáról árulkodott, - az a korszak még küzdelem volt, a siker reménye nélkül is vállalt harc. Közel volt még akkor Aranyhoz Toldi szemlélete, - egy vereséget szenvedett, de vereségébe bele nem törődő Toldi késztethette 1850-53-as lírai termésére. Ha valami arra bírhat, hogy Toldiban önarcképelemeket (persze, egy vágyva eszményített önarckép elemeit) kereshessünk, úgy Toldi estéjének az a hangulata, mely a diadalából megtérő hőst „az elaggott ősznek gyenge szép” leányaival övezi, őszi virágokkal, „Melyek, mint a szép hír, halálban is élnek.”" (Sőtér István)

Forrás: >>>

Az Őszikék ciklus versei a Magyar Elektronikus Könyvtár virtuális kiállításában: >>>