Ágnes asszony

ballada*

Ágnes asszony a patakban

Fehér lepedőjét mossa;

Fehér leplét, véres leplét

A futó hab elkapdossa.

    Oh! irgalom atyja*, ne hagyj el.

Odagyűl az utcagyermek:

Ágnes asszony, mit mos kelmed?

„Csitt te, csitt te! csibém vére

Keveré el a gyolcs leplet.”

   Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Összefutnak a szomszédnők:

Ágnes asszony, hol a férjed?

„Csillagom, hisz ottbenn alszik!

Ne menjünk be, mert fölébred.”

   Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Jön a hajdu: Ágnes asszony,

A tömlöcbe gyere mostan.

„Jaj, galambom, hogy’ mehetnék,

Míg e foltot ki nem mostam!”

   Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Mély a börtön: egy sugár-szál

Odaférni alig képes;

Egy sugár a börtön napja,

Éje pedig rémtül népes.

   Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Szegény Ágnes naphosszanta

Néz e kis világgal szembe,

Néz merően, - a sugárka

Mind beléfér egy fél szembe.

   Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Mert, alighogy félre fordul,

Rémek tánca van körűle;

Ha ez a kis fény nem volna,

Úgy gondolja: megőrűlne.

   Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Ím azonban, időtelve,

Börtönének zárja nyílik:

Ágnes a törvény előtt

Megáll szépen, ahogy illik.

   Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Öltözetjét rendbe hozza,

Kendőjére fordít gondot,

Szöghaját* is megsimítja

Nehogy azt higgyék: megbomlott.

   Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Hogy belép, a zöld asztalnál

Tisztes őszek űlnek sorra;

Szánalommal néznek ő rá,

Egy se mérges, vagy mogorva.

   Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

„Fiam, Ágnes, mit miveltél?

Szörnyü a bűn, terhes a vád;

Ki a tettet végrehajtá

Szeretőd ím maga vall rád.”

   Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

„Ő bitón fog veszni holnap,

Ő, ki férjedet megölte;

Holtig vízen és kenyéren

Raboskodva bünhödöl te.”

   Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Körültekint Ágnes asszony,

Meggyőződni ép eszérül;

Hallja a hangot, érti a szót,

S míg azt érti: „meg nem őrül.”

   Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

De amit férjéről mondtak

A szó oly visszásan tetszik;

Az világos csak, hogy őt

Haza többé nem eresztik.

   Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Nosza sírni, kezd zokogni,

Sűrü záporkönnye folyván:

Liliomról pergő harmat,

Hulló vizgyöngy hattyu tollán.

   Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

„Méltóságos nagy uraim!

Nézzen Istent kegyelmetek:

Sürgetős munkám van otthon,

Fogva én itt nem űlhetek.”

   Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

„Mocsok esett lepedőmön,

Ki kell a vérfoltot vennem!

Jaj, ha e szenny ott maradna,

Hová kéne akkor lennem!”

   Oh! irgalom atyja ne hagyj el.

Összenéz a bölcs törvényszék

Hallatára ily panasznak.

Csendesség van. Hallgat a száj,

Csupán a szemek szavaznak.

   Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

„Eredj haza, szegény asszony!

Mosd fehérre mocskos lepled;

Eredj haza, Isten adjon

Erőt ahhoz és kegyelmet.”

   Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

S Ágnes asszony a patakban

Lepedőjét újra mossa;

Fehér leplét, tiszta leplét

A futó hab elkapdossa.

   Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Mert hiában tiszta a gyolcs,

Benne többé semmi vérjel:

Ágnes azt még egyre látja

S épen úgy, mint akkor éjjel.

   Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Virradattól késő estig

Áll a vízben, széke mellett:

Hab zilálja rezgő árnyát,

Haja fürtét kósza szellet.

   Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Holdvilágos éjjelenkint,

Mikor a víz fodra csillog,

Maradozó csattanással,

Fehér sulyka* messze villog.

   Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

És ez így megy évrül-évre,

Télen-nyáron, szünet nélkül;

Harmat-arca hő napon ég,

Gyönge térde fagyban kékül.

   Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Őszbe fordul a zilált haj,

Már nem holló*, nem is ében;

Torz-alakú ránc verődik

Szanaszét a síma képen.

   Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

S Ágnes asszony a patakban

Régi rongyát mossa, mossa -

Fehér leple foszlányait

A szilaj hab elkapdossa.

   Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

1853