(4. rész:) Ami végleg elmaradt
A kiegyezés – mint általában a nagypolitika megannyi fordulója – nem gyakorolt közvetlen és azonnali hatást az irodalmi élet szerveződésére. A könyv- és lapkiadás üzleti struktúrájának kiépülése, a színi kerületi rendszer azonban csakhamar nagy és rendszeres fogyasztóvá lépett elő: kellett a publicisztika, a tárcanovella és regényfolytatás hétről hétre; játszható színdarabokat vártak évadról évadra. A csúcson azonban a kis nyelvterület dilemmája uralkodott: „Nekünk egy akadémiánk, egy egyetemünk, egy Nemzeti Színházunk, egy irodalmi társaságunk [a Kisfaludy Társaság] volt. Mindez az intézmény hamar megtelik tagokkal, a künnrekedők száma pedig hamar légiókká dagad. Ezek ostromolják és ostorozzák az intézményeket, amelyekben annál jobban kialakul a klikkszellem.” (Rákosi Jenő.)
A helyzet szentesítésére 1873-ban elkészült az ideológia is: Asbóth János megírta Három nemzedék című tanulmányát, amelyben generációs cezúrát tett Petőfi és a nála hat évvel idősebb Arany közé. Széchenyit Vörösmartyval állította párba („tettekre ébredés”), Kossuthot Petőfivel („lázas küzdés”); míg „Deák és Arany legnagyobb ereje a megnyugtatásban, kiegyenlítésben és kibékítésben, a harmonicus oktatásban van”. Belőlük hiányzott Széchenyi előszeretete a bizarr és a groteszk iránt, Vörösmarty csináltnak érzett pátosza, Kossuth szónokiassága, Petőfi világfájdalma és kozmopolitasága, amelyek így együtt Asbóthtól a „komédiáskodás” gyűjtőnevet kapták.
[...] Az 1870-es évek második felére – már csak a publikációs lehetőségekben érvényesülő nagy számok törvénye alapján is – jelentkeznie kellett egy, a jogait és funkcióit igénylő nemzedéknek. Az irodalomszervező és irányító csoport (nevezzük őket irodalmi Deák-pártnak, népnemzeti iskolának, minősítsük tevékenységüket akadémizmusnak – mindegy) ekkorra ugyancsak körülbástyázta állásait. Gyulai funkcióinak gyarapodása valóban tüneményes: 1860-ban lett a Kisfaludy Társaság tagja, 1867-ben akadémikus, aki 1870-től (1906-ig) az irodalmi és nyelvtudományi osztály titkára. 1879-től két évtizeden át a Kisfaludy Társaság elnöke, 1873-tól haláláig a Budapesti Szemle szerkesztője. Egyre jobban kiütközött azonban a csoport gyengéje is: amíg ítészeket Gyulai mellett is fel tudott mutatni (a vele egyidős Greguss Ágostot, Salamon Ferencet), addig költőt Arany mellé sohasem volt képes delegálni, meg kellett elégednie Szász Károly, Lévay József talentumával…
1875-ben meghalt Toldy Ferenc, és az irodalomprofesszori katedra üresen maradt. Utána a budapesti egyetem Aranynak dukált volna, meg is kínálták vele; végül Gyulainak jutott, újabbal gyarapítva irodalmi-hatalmi kulcspozícióit. A sokféle betegségtől gyötört, egyre rosszabbul látó Arany ódzkodott a nyilvános szerepléstől, de az akadémiai főtitkárságtól is csupán 1877-ben sikerült – sokadszori nekifutásra – megszabadulnia. Hogy mindez nem hipochondria volt, azt fényképei tanúsítják, amelyek a még hatvanadik életéve előtti költőt aggastyánnak mutatják, akiben nyoma sincs az öreg Kazinczy hajdani fürgeségének. Még az Őszikék sokat dicsért impresszionizmusa mögött is ott rejlett a fizikai állapot: hályogos, homályosuló szem tekintett a tölgyeken átszüremlő napfénybe, és óvatos lépések kerülgették a földön ülő lepkét. Napi egy-két órai olvasás mellett már az volt a döntő, ki és milyen könyveket adott Arany kezébe.
Az alkotói „független nyugalmat” soha meg nem kapott költő epikájával elszámolni készült abban az évtizedben: 1873-ban megírta a Bolond Istók II. énekét. Huszonhárom év után; az első ének folytatásától akkor még Toldy tanácsolta el. Most barátai hallgattak róla, mintha egy el-elkalandozó elme öregkori botlásáról volna szó. 1879 ebből a szempontból látszólag a diadal éve: elkészült a Toldi-trilógia hiányzó közepe, a Toldi szerelme; teljessé vált a higgadt nagyepikus szárnyas oltára. A költő valóban adósságát vélte leróni: „Csak ez egy munkával igazán tartoztam.” Azt senki nem észrevételezte, hogy Arany nem kritikusainak, hanem Petőfinek volt adósa, a halott barátnak tett ígéret pedig mindennél szigorúbban kötelez. (Nem véletlen, hogy ebben az évben írta Harminc év múlva címmel utolsó Petőfi-versét is.)
A fiatal íróknak szintén Arany János volt az eszmény, a mérce. Csakhogy a másik Arany. Mai ésszel szinte felfoghatatlan, mennyire sikerült Aranyt elszigetelni az irodalom valóságától, különösképp a „Titán Lacik”-nak csúfoltaktól, az 1850-es években születettek nemzedékétől. 1875-ben Reviczky Gyula verseket küldött Aranynak – sohasem kapott választ. Koroda Pál a következő évben jobban járt: Arany hozzájárult, hogy A túlvilág komédiája című művét neki ajánlhassa, sőt a tiszteletpéldányt személyesen vette át, és meglepve hallotta, „hogy éppen a legifjabb nemzedék valóságos költői lelkesülnek érette igazában, értik meg őt legtisztábban. Erre Arany elmondta, hogyan igyekeztek őt a legújabb nemzedéktől elriasztani”. Szintén Koroda jegyezte fel azt az esetet, amikor a náluk fél generációval idősebb Kiss József balladáit csepülték Arany barátai, ám a beleolvasó költő meglepetten észlelte: „De hisz ez nagyon szép költemény!”
Értékőrző, kézfogásos nemzedékváltásról nem lehetett szó. Kivált, hogy 1876. január 1-jén megalakult a Petőfi Társaság – bevallottan az Akadémia és a Kisfaludy Társaság ellensúlyozására. Elnöke Jókai Mór lett (most kompenzálhatta Gyulai állandósult támadásait), és sikerült megnyerni a magányos Vajda Jánost is, aki magánkörben dohogott imigyen: „Arany János? a vén csizmadia mester, a céh feje?” Reviczky (1876. december 10-i levelében) különösebb kockázat nélkül jósolhatta az új évre: „Úgy látszik, közel állunk egy nagy háborúhoz. […] A magyar költészetbe új hangot, új szellemet hoz be a fiatal nemzedék.”
Gyulai mindhárom műfajcsoportban vállalta a kritikai harcot. 1877-ben az általa szerkesztett Budapesti Szemle szeptember–októberi számában Újabb költői beszélyeink címmel átfogó bírálatot közölt a közelmúlt terméséről: Vajda János Alfréd regénye és Bulla János Tündéröv című művéről, valamint Koroda Pál négy munkát tartalmazó Költői elbeszélések című kötetéről. A vád: nemzetietlenség, kozmopolitizmus. A megfogalmazás pedig nem hagyott kétséget az ítészi szándékot illetően: „Lyránk már nem szívja többé táplálékát a népnemzeti elem hagyományos földéből, drámai és elbeszélő költészetünk nemigen veszi tárgyait a magyar társadalom múltjából és jelenéből, hanem bekalandozva a világ minden részét, idegen nemzetekhez fordul.” Gyors és könnyű győzelem volt: a Puskin nyomán, Bérczy Károly remekbe sikerült Anyegin-fordítására felburjánzó termésben valóban kevés volt a maradandó érték; a felsoroltak között – Vajdáét kivéve – még figyelemre méltó sem akadt. A műfaj igazi honosítása Arany Lászlónak sikerült, A délibábok hősében (1872); a közmondásossá lett Hübele Balázs-magatartást pedig akár a fiatal(abb) írókra is lehetett vonatkoztatni. (Az igazsághoz tartozik, hogy Gyulai – ugyanazon minták alapján – maga is kísérletezett a műfajjal; éveken át írt Romhányi című verses regénye talán éppen Arany László sikerének láttán maradt töredékben.)
A főhadszíntérnek számító lírában azonban más volt a helyzet. Noha Gyulainak is volt kötete, a középszeren nemigen emelkedett felül – itt tehát Aranynak kellett megszólalnia, az öreg Toldinak helytállnia fegyverhordozói helyett. Filológiai, kétségbevonhatatlan érvekkel sem megerősíteni, sem cáfolni nem lehet azt a közkeletű, egykorú szóbeszédet, hogy a vita leghíresebb versargumentumát, a Kozmopolita költészetet Gyulai szinte kikényszerítette Aranyból. Az árulkodó időrend azonban közvetett érvnek bizonyulhat. Az akadémiai kötöttségeitől megszabadult, a Margitszigetre visszavonult Arany bő egy hónap leforgása alatt (1877. július 3. és augusztus 5. között) tizenkilenc verset írt. És milyeneket: közöttük van az Epilógus, a Vásárban, a Tamburás öregúr, A tölgyek alatt és három ballada, a Tengeri-hántás, Az ünneprontók és az Éjféli párbaj! Ezután következik a kapcsos könyvben a Kozmopolita költészet 1877. augusztus 8-i dátummal.
A vers címe (korábbi változata Világköltészet volt), a „világköltő” fogalom beemelése és „az eredeti conceptus” a költemény végén, a bérlett zenészre utalt „fajtám korcsa: / Kosmopolita czigány” egyfelől azt mutatják, hogy a „titánlacizás” elfeledtette Arannyal a Koroda-látogatás emlékét, másfelől nyomjelzőként elvezetnek Reviczky Gyula cikkeihez és tanulmányaihoz: A humor pszichológiája (1874), Arany mint humorista (1874), Humor és materializmus (1876). Az új nemzedék igazi kéznyújtása ezekben rejlett. A szélsőséges érzelmeken felülkerekedett, bölcs-rezignált Aranyt Reviczky a világ legnagyobb „humoristái” közé helyezte – Jézus, Homérosz, Shakespeare, Cervantes, Molière, Goethe, Turgenyev mellé. A nagyidai cigányok és a Bolond Istók „kedélyöreg” poétája a „zseni” szintjén nyilvánult meg, nemzete egyéniségének képviselője lett a világirodalomban. Ezzel megkapta azt az elismerést, amely után a természetes nosztalgia feltámadt a lírai életmérlegét megvonó költőben is: a Kozmopolita költészet legelső címváltozata Csak itthon volt.
Párhuzamosan a verses regényt írók elleni támadással, Gyulai októberben ismételten sürgette Aranyt, adna öt verset az Őszikékből a Budapesti Szemlének közlésre, kétszázötven forint, igen tekintélyes honoráriumért. (Neves költő sem kapott többet tíz forintnál egy költeményért.) Arany habozott: „Az a szűkkörű nyilvánosság is, amelynek eddig átengedtem e versecskéket (kívüled még Laczi olvasgatta), kétkedővé tett legjobbnak hitt darabjaim értéke iránt.” Magyarán: Arany László és Gyulai ízlésének az Őszikék nem mindenben feleltek meg. Valóban, a kedveszegett „kedélyöreg” október 4. és 27. között nem is dolgozott a kapcsos könyvbe, november 19-én pedig papírra került a Dal fogytán, az utolsó, negyven verset eredményezett nagy lírai nekibuzdulás záródarabja: „Mi haszna is, mi haszna / Kél egyhangú panaszra / Belőlem a dal?” Arany László és Gyulai végül A tölgyek alatt közlése mellett döntött (a Budapesti Szemle 1878. januári számában), a közlést több újság is átvette, a szerkesztők ostromolni kezdték Aranyt kéziratért. A leggyorsabb válasz azonban magánlevélben érkezett „T. Cz. Arany János úrhoz”, egy névtelen ellenverset közölve. Az öreg költő – „a zajosabb, külső siker” (Arany László) ellenére – igazolva látta legrosszabb sejtéseit. S bár a figyelmes, elemző olvasás elárulja, hogy a versifikátor idős ember (az öregedést mindvégig többes szám első személyben, nemzedéktársként ábrázolja), Arany fiatal költő művének vélte, és aszerint is válaszolt „A tölgyek alatt”-ban. Gyulai számítása bevált: a siker hatására újabb verseket kapott közlésre; Vadnai Károly, a Fővárosi Lapok szerkesztője pedig publikálta (1878. június 29-én) az eladdig visszatartott Kozmopolita költészetet. Csak a véletlennek köszönhetően derült ki három év múlva, hogy a névtelen ellenverset egy Aranynál is öregebb nyugalmazott jogtanácsos, bizonyos Sárváry Antal írta – a félig vak, összkiadásával is felhagyott Aranyt ez akkor már nem érdekelte.
A vita kirobbant, de korántsem egyenlő feltételekkel. Reviczky költeménye, az Arany Jánosnak (Válaszul „Kozmopolita költészet” című versére) írója életében nem jelenhetett meg, hiszen benne a poéta nemcsak Arany egyetemességét erősítette meg („Bolond Istók mindenütt volt, / Ahol ember szenvedett”), de nem engedett a„világköltő” meghatározásból sem: „Általános eszme s érzés / Nagy, ha nem is nemzeti…” Reviczky vitacikké átírt véleményét a jól kézben tartott Budapesten nem közölte le orgánum, a Jogosult-e a kozmopolita költészet? végül a liberális Szegedi Naplóban jelent meg (1878. november 30-án). Megérthetjük, miért: „A hazafiság mint speciális érzelem, lehet ugyan a költészet tárgya, de szabálya sohasem.”
[...]
A teljes tanulmány a Holmi folyóirat online kiadásának oldalán: >>>