Zács Klára

(Énekli egy hegedős a XIV-ik században.)

   Királyasszony* kertje

    Kivirult hajnalra:

Fehér rózsa, piros rózsa...

    Szőke leány, barna.

    „Királyasszony, néném,

    Az egekre kérném:

Azt a rózsát, piros rózsát

    Haj, beh szeretném én!

    „Beteg vagyok érte,

    Szívdobogást érzek:

Ha meghalok, egy virágnak

    A halottja lészek!”

    „Jaj! öcsém, Kázmér*,

    Azt nem adom százér’ -

Menj! haragszom... nem szégyelled?...

    Félek, bizony gyász ér!

    „Sietős az útam,

    Reggeli templomra;

Ha beteg vagy, hát fekügy le

    Bársony pamlagomra.” -

    Megyen a királyné,

    Megyen a templomba;

Szép virágok, deli szűzek

    Mind követik nyomba.

    Könyörögne, - nem tud,

    Nem tud imádkozni;

Olvasóját honn feledé:

    Ki megyen elhozni?

    "Eredj fiam, Klára,

    Hamar, édes lyányom!

Megtalálod a térdeplőn,

    Ha nem a diványon.”

    Keresi a Klára,

    Mégsem akad rája:

Királyasszony a templomban

    Oly nehezen várja!

    Keresi a Klára,

    Teljes egy órája:

Királyasszony a templomban

    De hiába várja.

    Vissza se megy többé

    Deli szűzek közzé:

Inkább menne temetőbe

    A halottak közzé.

    Inkább temetőbe,

    A fekete földbe:

Mint ama nagy palotába

   Ősz atyja* elébe!

    „Hej! lányom, lányom!

    Mi bajodat látom?

Jöszte, borúlj az ölemre,

    Mondd meg, édes lyányom.”

    „Jaj, atyám! nem - nem -

    Jaj, hova kell lennem!

Hadd ölelem lábad porát, -

    Taposs agyon engem...!”

    Harangoznak délre,

    Udvari ebédre;

Akkor mene Felicián

    A király* elébe.

    A király elébe,

    De nem az ebédre:

Rettenetes bosszuálló

    Kardja volt kezébe’.

    "Életed a lyányért

    Erzsébet királyné!”

Jó szerencse, hogy megváltja

    Gyönge négy ujjáért*.

    „Gyermekemért gyermek:

    Lajos*, Endre*, halj meg!”

Jó szerencse, hogy Gyulafi*

    Rohan a fegyvernek.

    „Hamar a gazembert...

    Fiaim, - Cselényi*...!”

Ott levágák Feliciánt

    A király cselédi. -

    „Véres az ujjad,

    Nem vérzik hiába:

Mit kivánsz most, királyi nőm,

    Fájdalom díjába?”

    „Mutató ujjamért

    Szép hajadon lányát;

Nagy ujjamért legény fia

    Borzasztó halálát;

    „A más kettőért

    Veje, lánya végét;

Piros vérem hullásaért

    Minden nemzetségét!”

    Rossz időket érünk,

    Rossz csillagok járnak:

Isten ója nagy csapástól

    Mi magyar hazánkat! -

1855