Hídavatás

Szólt a fiú: „Kettő, vagy semmi!”

   És kártya perdül, kártya mén;

Bedobta... késő visszavenni:

   Ez az utolsó tétemény:

   „Egy fiatal élet-remény.”

A kártya nem „fest”*, - a fiúnak

   Vérgyöngy izzad ki homlokán.

Tét elveszett!... ő vándorútnak

   - Most már remény nélkül, magán -

  Indúl a késő éjtszakán.

Előtte a folyam, az új hid*,

   Még rajta zászlók lengenek:

Ma* szentelé föl a komoly hit,

   S vidám zenével körmenet:

   Nyeré „Szűz-Szent-Margit” nevet.

Halad középig, hova záros

   Kapcsát ereszték mesteri;

Éjfélt is a négy parti város*

   Tornyában sorra elveri; -

   Lenn, csillagok száz-ezeri.

S amint az óra, csengve, bongva,

   Ki véknyan üt, ki vastagon,

S ő néz a visszás csillagokba:

   Kél egy-egy árnyék a habon:

   Ősz, gyermek, ifju, hajadon.

Elébb csak a fej nő ki állig,

   S körülforog kiváncsian;

Majd az egész termet kiválik

   S ujjonganak mindannyian:

   „Uj hid! avatni mind! vigan.”

„Jerünk!... ki kezdje? a galamb-pár!”

   Fehérben ifju és leány

Ölelkezik s a hídon van már:

   „Egymásé a halál után!”

   S buknak, - mint egykor igazán.

Taps várja. - „Most a millióson*

   Van a sor: bátran, öregem!” -

„Ha megszökött minden adósom:

   Igy szökni tisztesebb nekem!”

   S elsímul a víz tükre lenn.

Hivatlanul is jönnek aztán

   A harmadik, a negyedik*:

„Én a quaternót* elszalasztám!”

   „Én a becsűletet, - pedig

   Viseltem négy évtizedig.”

S kört körre hány a barna hullám,

   Amint letűnnek, itt vagy ott.

Jön egy fiú: „Én most tanúlám

   Az elsőt*: pénzem elfogyott:

   Nem adtak: ugrom hát nagyot!”

Egy tisztes agg, fehér szakállal,

   Lassan a hídra vánszorog:

„Hordozta ez, míg birta vállal,

   A létet: mégis nyomorog!” -

   Fogadd be, nyilt örvény-torok!

Unalmas arc, félig kifestve -

   Egy úri nő lomhán kikel:

„Ah, kínos élet: reggel, estve

   Öltözni és vetkezni kell!”

   Ezt is hullámok nyelik el.

Nagy zajjal egy dúlt férfi váza

   Csörtet fel és vigyorgva mond:

„Enyém a hadvezéri pálca,

   Mely megveré Napoleont!”

   A többi sugdos: „a bolond!...”

Szurtos fiú ennek nyakába

   Hátul röhögve ott terem

S ketten repűlnek a Dunába:

   „Lábszijjra* várt a mesterem:

   No, várjon, míg megkérlelem*!”

„Én dús vagyok” kiált egy másik

   S élvezni többé nem tudom! -”

„Én hű valék a kézfogásig*

   S elvette Alfréd a hugom’!”

   Eltűnnek mind, a járt uton.

„Párbajban* ezt én így fogadtam:

   Menj hát elül, sötét golyó’! -”

„Én a szemérmet félrehagytam,

   És íme, az lőn bosszuló:

   Most vőlegényem a folyó. -”

Igy, s már nem egyenkint, - seregben,

   Cikázva, némán ugranak,

Mint röpke hal a tengerekben;

   Vagy mint csoportos madarak

   Föl-fölreppenve, szállanak.

Órjás szemekben hull e zápor,

   Lenn táncol órjás buborék;

Félkörben az öngyilkos tábor

   Zúg fel s le, mint malomkerék;

   A Duna győzi s adja még.

Néz a fiú... nem látja többé,

   Elméje bódult, szeme vak;

De, amint sűrübbé, sürübbé

   Nő a veszélyes forgatag:

   Megérzi sodrát, hogy ragad.

S nincs ellenállás e viharnak, -

   Széttörni e varázsgyürüt

Nincsen hatalma földi karnak. -

   Mire az óra egyet üt:

   Üres a híd, - csend mindenütt.

1877. augusztus 22.