Tóth Krisztina: Kikapcsolom a gépet

Lementem a vízig. Huszonhét

éve egész más volt a part.

Csónakház állt itt, balra egy stég,

szemetes minden és kihalt.

Hova lettek a ferde fák mind?

A holtág bűze megcsap.

Hová a lomb, hová levél?

Vagy ezt is képzelem csak?

Áramló test, elszáradt évek

nem hulltak még színére.

Nedves hajunk indája lóg

az emlékezet szemébe.

Üres ház és gazos telek vár,

tiplik és repedések.

Minden, ami valaha tartott,

az elengedett végleg.

Hol megálló volt régen,

kifordult tábla van.

A padon mindig ült egy

lófarkas hajléktalan.

Sárga szemével bámult,

eltévedt, rühös macska,

nézd, mondtuk, hogy hasonlít,

- emlékszel? -, Sandokanra*.

Féltünk tőle, de aztán

megszoktuk, buszra várva

odaköszöntünk, dobtunk

valami pénzt a poharába.

Évekkel később láttam egyszer,

ha ugyan ő volt, a városban,

ősz aggastyán, fakó szemekkel:

mostanra ő is hol van?

Hányszor van az, hogy látni vélek

valakit, aki már halott,

hogy jön, és mire odaérek

már csak egy idegen van ott,

sehol a részlet, csak az érzés,

szembenézni egy arccal,

aki hírt hoz az arcok folyamáról

egy emlékmásolattal.

Azt a profilt már létrehozták

egyszer: a kód levédve.

Aki elment, üzen naponta,

túléli virtuális lénye.

Kilencmillió fantomoldal

zümmög az éjszakában.

Most… árva énekem, mi vagy te

e hangok áramában?

Lementem a képet. Ezernyi

számozott emlék. Hol a felhő,

amelyben ott van, mint a mennyben,

együtt a múlt, jelen, jövendő*,

egymásba folyva, tükröződve

arany pontként mindegyik élet?

Van ilyen felhő? Nem tudom.

Kikapcsolom a gépet.