Uti tárczámból
Az idő, mikor Gyarmath mezővárosba értem, 1845-ik évi szeptember 2-án, délutáni 5 óra s 45 percz volt. Ezt zsebórám után tudom ily pontosan, mert a városbeli egyetlen toronyóra meg vala hasonolva önmagával: egyet mutatott s hetvenkettőt vert.
Utam a temetőkert mellett vezetett el, melynek bogáncs övezte árkán kívül egy vörösre festett fejfa s tövében barna sírhalom, vonák magukra figyelmemet. Előttem nagy csoport nép, az élet mindenik korából összevegyülten, tódult a városkába s midőn mellettök elhaladék, apróbb csapatokra oszolva, rejtélyesen beszélni hallám őket; s azon ijedelmes gyönyört látám arczaikon, mely babonás kalandok elbeszélésénél elfogja hivékeny népünket.
Utazó érdeme a kandiság: azért is – s mivel nem létezik fogadó a városban – a tiszteletes udvarába hajtattam.
A férfiú, ki előző szívességgel fogadott a ház tornáczán, középtermetű, nyilt, kerek ábrázatú, körülbelül negyvenéves lehet, gömbölyű, de arányos tagokkal. Öltönye vékony barna kelméből s egész viselete igen tiszta volt. Egyike ő azon felhőtlen kedélyű, jószívű protestáns lelkészeknek, kik – jóllehet csekély jövedelmükhöz nagy családdal terhelve – oly édes-örömest teljesítik a házigazdái önkénytes kötelességet utazó idegenek irányában. Az ilyen emberek kedélyét a régi hellén költeményekhez hasonlónak képzeli lelkem: benne minden derült, minden mosolygó – még a bánat is.
Legott bemutatott a ház asszonyának, kiben később a derék férjhez méltó nőre ismertem és csakhamar otthonossá levék a jámbor családnál, melyet még a házi úr élemedett anyja s szám szerint mintegy öt, részint fiú, részint leány, nyájas gyermek egészíte ki. Az apa gyöngéden szereti s örömest hasonlítja ezeket sarjadó olajvesszőkhöz a zsoltárok írójával.
A lelkészlak nemigen van kényelemre számítva. Épülés ideje alkalmasint a reformatio korszakában vész el: róla hallgatnak a városbeli hagyományok. Terjedelmes cselédszobáján kívül egy lakszoba van benne a család számára s az úgynevezett tanulószoba, tiszteletesünk könyveivel; de ez utóbbit, láthatólag, a később kor fényűzése rögtönözte a széles tornáczból. Ezt engedé számomra gazdám jószívűsége, s ide hordatá be uti holmimat.
Háziasszonyom konyhába vette magát; a lelkész hosszúszárú pipával kínált meg s kertje megtekintésére hítt. Örömmel fogadám mindeniket.
Az este szép, a kert kies volt. Szép rendbe ültetett fiatal gyümölcsfák tevék ennek legfőbb ékességét, melyek – bár hatalmas póznáktól gyámolítva – csak alig bírák a gazdag terhet, melyet az ősz pazar keze rajok aggatott. A lelkész elégedve, hogy ne mondjam, büszkén tekintett végig soraikon: mert hiszen mindez, Isten után, az ő teremtménye volt.
Darab ideig holmiről beszélgetve sétáltunk a széles, tiszta utakon. E kert a gazda szénáskertjével határos. Óriásilag nyúlék föl abban egy tetemes szénaboglya s lenézve a körötte ágaskodó szalmacsomókat, a látkörében legmagasabbal, a város tornyával vetélkedett, melyet nem ért föl ugyan egészen masasságban, de vaskosságban húszszorosán meghaladott. Ezért jogot érzett büszkébb lenni, mint amaz. Izmos lába körül lóher-sarjú zöldelt, mely még inkább növelé termetét a csalatkozott szem előtt.
Végre gyeppadhoz értünk s kölcsönös felszólítás nélkül, mintegy akaratlanul telepedénk le arra. Szemközt e paddal egy sírkő, mint megtudám, a lelkész elhunyt atyjáé, emlékezetembe hozá a vörös fejfát s a lelkész tett kérdésemre következőleg beszélé el annak történetét:
*
Mult évben – így kezdé emberséges házigazdám – egy árva leány volt szolgálatomban, Ilonka nevű. A leány szép és jó volt s ezért őt családom és én szerettük. Élemedett nagyanyján kívül senkié sem vala széles e világon. Nagyanyja igen szereté őt, de szegénysége miatt nem ruházhatván korához s a pórnép közt is annyira elterjedt fényűzéshez képest, kénytelen vala szolgálatba állítni. Sírva vezeté hozzám és kért, lennék atyja atyja helyett. Csak én vagyok az, monda, kire nyugodtan bízni meri ifjúsága feslő virágát, máshoz, e cselédi romlottság korszakában, a világért sem hagynál szegődni, ha koldulással keresné is számára a ruházatot. Én felfogadtam a leányt s bár szóval nem ígértem, erősen elhatározám magamban, hogy ha jó leend, gondoskodom illő kiházasításáról.
A szolgaleány viselete meghaladá várakozásomat. Ügyes, tanulékony, engedelmes, szorgalmas, mindenek fölött pedig hű cseléd lőn, milyen korunkban a teher hollók közé számítható. Gyermekemként szeretem őt, asszonya saját kezeivel varrt számára díszes öltözéket s büszke lőn rá, mintha önszülötte lett volna. Gyermekim testvéröket hivék föllelni benne s én épen azon gondolkozám, hogy leányommá fogadjam s szép tehetségeihez illő nevelést adjak neki.
Ezért nem nézhetem némi boszankodás nélkül, hogy Gézenguz, ki toronyban őri, harangozói, egyszersmind óra-felvonói hivatalokat viselt, esenkedik a leány után. Gézenguz Mátyás igen jó ember volt, tagadhatatlan, mint egy darab kenyér; de arcza is oly sejtes, rostás volt himlőhelytől, mint a kenyérbél; azonfelül kulacsfejű, rőthajú és sánta volt; szemeinek egyike szinte himlői áldozatává lett; szóval, az egész ember oly gyülevész valami volt, kit férfi vas béketűréseért szenvedhetett, hűségeért becsülhetett ugyan, de némber sehogy sem szerethetett, így Iőn Ilonkával is; nem nevette ugyan ki, mert sokkal jobb volt, mintsem azt tehesse; de szánta s lehetőleg kerülte esetlenkedéseit.
S mégis, vajha méltányoltam volna Gézenguz ragaszkodását a leányhoz; vajha rábírtam volna Ilonkát kezet nyújtani a dísztelen harangozónak! Most hihetőleg, nem kellene gyászeseményt beszélnem önnek. De akkor fényesebb jövőt ígértem a leánynak, semhogy egy természet csúfja karjaiba vethetném őt. Isten útjai csodálatosak.
Egy éve lehet éppen, hogy egy szép alkony után e helyen ülék. Az örök természet éji könyve felé függesztém szemeimet s egészen átadám magam gondolataimnak. Merengésemből zaj ébreszte föl s arra tekintve, szénáskertemből sötét alakot láték a kerítésen átlopózni ezen kertbe. Tolvajnak véltem s el akarám várni, mit tevő leszen? Nem sok idő mulva női alak is jelenék meg. Beszélgetésök meghitt volt, szerelmes s mint kivehetém, a némber részéről panaszos, a férfiéról bíztató vala. Eme szőlőlugas alatt feléjök suhanék s Ilonkára ismertem. Csalatásom igen érzékenyen hatott rám. Tehát ő sem az, kinek ismertem! tehát ő is megcsalt! Meg akarám ismerni csábítóját s mögötte teremvén, erősen nyakon ragadtam. A legény nem futott el, nem állott ellent. Levoná fejéről kalapját s benne Mokány Ferkére ismertem. Parancsolám, jöjjön szobámba s ő engedelmeskedett.
Mokány Ferke szegény volt, de legszebb fiú a városban. Özvegy anyja nagyon kényesen növelte föl, dologra soha nem hajtotta, hanem bábként czifrázta s legkisebb óhajtását is teljesítette. Így, nem lévén kereső a háznál, igen könnyen elfogyott az apai kevés keresmény s azon időben, melyről szólok, már alig vala képes fizetni a korcsmabeli s egyéb adósságokat. Mert a suhancz, mint átalában pórjaink, legényes fényűzésnek hitte, ha napról-napra csapszékeken dorbézolhatott s a gyarmathi összes legénység szomjas gégéin kívül az ivóház földjét is eláztathatta. Egyébiránt tolvajság vádja még nem terhelé őt s ennyit elég becsületességnek tartott a nép.
Dorgálásomra Ferke egyenesen megvallá, hogy ő a leányt fölötte szereti s törik-szakad, nejévé fogja tenni.
E merészség meglepett. Megvallom, nem mertem tőle egyenesen megtagadni a leányt, kinek kezérőli rendelkezést már mindenesetre jogaim közé számítottam: hanem épületes tanítást tartván neki a korhelység s pazarlás káros következményeiről, azzal végeztem beszédemet, hogy ha jól viseli magát, szolgálatba áll s szerez valamit, a miből gazdaságát megindíthatja: nőül nyeri tőlem Ilonkát, sőt gondoskodni is fogok a leány illő kiférjesítéséről. Az ifjú szótlan fordult ki szobámból, szemére nyomta föveget s távozott.
Azután Ilonkát fogtam elő. Minden felelete, kérelme ebben központosult: adjam hozzá Ferkéhez, máskép ő szerencsétlen lesz. Megtiltám róla beszélni, gondolkozni; szorosabb ügyelet alá vevém a leányt s vártam a gyógyszert onnan, hol az legbizonyosabb – az időtől.
Néhány nap mulva, ez esemény után tolvajt fogtak, midőn éppen a szomszédfaluból hat ökröt hajtott el s az a tolvaj – Mokány Ferke volt.
Ilonka ájultan rogyott le ezen hír hallására. Lehetlen vala nem szánnom őt, annyival inkább, mert most már sohasem leendhetett a tolvaj felesége. Mokány a megyeházhoz vitetett s rövid időn két évi magánbörtönre ítéltetett.
A leány akkori szenvedése leírhatlan. Sohasem hittem, hogy ily erős érzelem lakjék műveletlen lélekben. Én ugyan csak boldogtalan szenvedélye dühének tulajdonítani kínait, de nőm mélyebben olvasott. Néhány sükeretlen próba után kivallatá titkát: a leány anya volt.
Most megfoghatóbb lőn előttem fájdalmának mélysége. Hiusodott szerelem, fenyegető gyalázat s mardosó lelkiismeret egyaránt gyötörték lelkét. Előttem állott vétke szörnyűségében, mégsem gyűlölhettem, csupán szántam őt.
Egyedül ő rá szegezve figyelmemet, csak később vevém észre, hogy kívüle még egy más lény is szenved lakom körül. E szenvedő a szegény Gézenguz volt.
Magamhoz hivatám s felfödözvén neki az egész eseményt, kérdtem, hajlandó lenne-e elvenni a leányt ily állapotban.
Gézenguz mindent tudott. Ő a leánynak minden léptét megleste; ez sem maradt titokban előtte. „Ha hűséget fogad s azt megtartja – monda – én soha nem vetem szemére előbbi bűnét.”
Ismertem Gézenguzt oly embernek, ki szavát szokta tartani. Azért, jó igérettel bocsátván el, hivatám Ilonkát. Elébe adván vétke iszonyúságát: hallgatott; olykor nagyon megtelt köny hempelvgett alá sápadt arczain, olykor terhes sóhaj erőlködött fel szorongó kebléből: de hallgatott. Hanem, midőn Gézenguz ajánlatáról kezdek beszélni, szikra lövelt ki sötét szemeiből, képe merész elhatározottságot látszék ölteni s beszédem végeztével szilárd hangon ekkép felelt: „Tiszteletes uram, ha van még e föld kerekségén férfi, ki engem nem utált meg végképen, én nője leszek, mert nem szeretnék meghalni, mielőtt némileg megengesztelném Istenemet szenvedésim, imáim s jótetteim által.” Egy lelket remélek megnyerni Istennek s másnap összeadám őket.
Ekkortájban utazott keresztül itten megyei egyik esküttünk, ugyanaz, ki végrehajtotta a vizsgálatot Mokány ellen. Kérdésemre elbeszélé, miszerint Ferke azt vallotta lopása okául, mert pénzt kellett szereznie, hogy egy leányt elvehessen; azon kérdésemre pedig, miért nem igyekezett becsületes módon jutni vagyonhoz? azt felelte: mert nem volt idő rá; de hogy miért nem volt idő? azt semmi faggatásra meg nem vallotta.
Gézenguz házasságának kezdete a nevetségesig boldog volt. Ugrándozott kedvében, mint a gyermek; ha nője nála volt a toronyban, egész lelkesedéssel fútta harsány sípját és hogy e működésének nem a legbájosabb zene lőn eredménye, annak oka nem a zenész hangulatában, hanem a toronysíp egyhangúságában keresendő, melyen legfölebb is csak erősebb és gyöngébb sipítással fejezhette ki kedélye változatait. Ellenben mihelyt Ilonka eltávozott oldala mellől, azonnal megcsappant a síp éles torka és szerencsésnek tarthatta magát az óranegyed, melyet megsípolt.
Hanem a jó Ilonka ritkán hagyá rekedezni férje hangszerét. Többnyire ott ült, orsóval kezén, oldala mellett, nézvén a már hólepte téreket s a térekből apró czövekként felnyúló tornyait a távol faluknak: csak egy táj volt, hová sohasem fordította tekintetét, tudniillik az, melyen a megye székvárosa feküdt messze fehérlő új börtönével. Gyökerestül ki akará irtani szívéből Mokány emlékezetét s becsületére legyen mondva, még eddig győzött a nehéz küzdelemben.
Ilonka jó nő volt. Pazarlásig szórta férjére szívességeit s hogy annál inkább meggyőződjék ez hűségéről, egészen hozzá költözött a toronyba, honnan csak néha távozott el rövid időre, minket meglátogatni; mert a nagyanya száraz időben naponkint járván templomba, vele ő, ki egy nap sem mulasztá el buzgó imával járulni Isten oltárához, gyakran beszélhetett.
De fájdalom! nem lehete tartós Gézenguz boldogsága. Lassanként elenyészett az érzéki mámor, melynek ölén ringva oly édenieknek találá előbb napjait s minél inkább elhalmozta őt Ilonka gyöngédségekkel, annál sötétebb, bizalmatlanabb lőn. Gyakran megállott, ha Ilonka távol volt, ennek tükre, ezen fényűzési bútor előtt, milynemű ékesség sem azelőtt, sem azóta nem találtatott a gyarmathi toronyban s vizsgálat alá vetvén idomtalan tagjait, meggyőződéssé lőn féltékeny gyanúja, mely szerint lehetetlennek hívé, hogy Ilonka jósága egyéb lehessen tettetésnél. Ilonka észrevette férje változását, igyekezett még több szívességgel deríteni föl kedélyét: de hogy ez által még inkább elkomorította, nem szükség mondanom.
Idő mulva elérkezett a nő fájdalom-napja, melynek alkonyán egy szép fiúnak lőn anyjává. Gézenguz elég kímélettel, sőt gyöngéd ápolással viseltetett ugyan a szenvedő asszony iránt, de fájt néznie, hogy minél inkább fejlettek a csecsemő arczvonalai, annál hasonlóbb lőn ahhoz, kihez hasonlónak lennie nagyon természetes vala. Ő, ki szerencsésnek tartotta magát, hogy Ilonka, roncsoltan, úgy mint vala, nejévé lőn, most jogairól tépelődött s megbánás ölyvei marták lelkét.
Az anya anyailag szereté gyermekét. Ügy hiszem, ön semmit sem talál ezen kitételben, mi bűnül rovathaték a boldogtalannak: hiszen a lény, ámbár vétek adta életét, ártatlan s Ilonka s lénynek anyja vala. De a féltő Gézenguz szenvedélyhálózta szemének minduntalan rémképeket mutatott e gyermeki arcz tiszta tükre; ártatlan mosolyában az édeni kígyót hivé lappangni s minden csók, melyet az erény ösvényére visszatért anya bűnben fogamzott kisdedének rebegő ajkira nyomott, hűtlenség pecséteül égett a férj kebelén. Nem is maradt már csupán magános ábrándinál a harangozó: féltése gyakori szemrehányásokban tört ki, milyeket nem ritkán volt alkalmam hallani a toronyból, ha olykor udvarom hűs levegőjét élvezem az est csöndes óráiban.
Így ültem egyszer házam árnyékos tornáczán egy holdvilágos szép nyári estvén. Álomhozó egyhangúságban kongott el az estharang Gézenguz gépszerű lógatására; nemsokára kialudt a holdfénynyel küzdő halvány világ a toronyszoba ablakából; a kolompok dadogó nyelve néma lőn s helyettök a békasereg lármája kelt a templom melletti ,Paptó’ nevű mocsárból, mint csevegő gyerkőczöké iskoláinkban. Az ég szitáló harmata meghívesíté a tétováz szellő fuvalmát, ez pedig balzsamként hatott mellényem tág nyílásán keresztül keblemre: sokáig, igen sokáig ültem édesen elmerülve. Járatlan útja a mérhetlen üregnek, az óriási tejút emelkedett szemeim előtt, melyet mutatóként szakasztott meg a torony sugár hegye; mikről gondolkoztam, nem emlékezem, tán nem valának tiszták eszméim: de ilyen perczekben mindenkor felette megkönnyültnek érzem keblemet. Egyszerre zörejt hallok a toronyban s odatekintve, fenn a harangok emeleténél, emberi alakot pillantok meg, melyben Gézenguzra ismerek. Alsó párkányán állott a boltozatos, kapunemű ablaknak; valamit csóvált egész erejéből, mely, mint sírásából kivehetém, gyermek volt. Felugrottam helyemből s kilépve a holdfényre, kiáltani akartam, de mielőtt a hang elreppent ajkimról, női alak termett a szörny megett s kiragadá kezei közül martalékát. Azután mindketten visszavonultak a torony beljébe; csak egy arcz maradt látható a széles éjszakában s ez a nyájas hold teli arcza volt.
A látott jelenet sokkal mélyebb benyomást tett elmémre, hogysem ágyamba térhettem volna, mielőtt meglátogatnám a boldogtalan házaspárt a torony magányában. Lámpát vevék s mivel a toronyajtó egyik kulcsa nálam van, akadály nélkül bemehetvén, zajtalanul haladék föl a meredek lépcsőkön. Midőn az ajtót rájok nyitottam, minden csöndes volt a szobában: Ilonka, emlőjére szorítva kisdedét, ennek bölcsője előtt alacsony széken ült s reszketett, mint hideglázas beteg; férje a kandalló padján, térdeire nyugasztván könyökeit, egész arczát eltakarta tenyerével; s a mint észrevettek, a feleség reménylő bizalommal emelé föl rám nagy fekete szemeit; ellenben a toronyőr ijedten szökött fel ültéből, egyet lépett felém, de ismét visszahanyatlott s a kandalló párkányához támaszkodék.
Komoly hangon kérdezem zavarodásuk okát.
Ilonka nagyot sóhajtott, férjére tekintett s hallgatott. A harangozó tagadni akará a történteket, de észrevevén, hogy szemtanúja valék tettének, rémülve vallá meg gyilkos szándékát. Alvó nője mellől ragadta el a gyűlölt gyermeket s őrült feldühödésében a mélybe akará azt zúdítani. Keményen megdorgáltam.
„Nem a régi bűn az, – menté magát Gézenguz – melyért meghűltem iránta: im e levél mindent megfejt. Ma estve fogtam ezt el s hozója kivallá, hogy nem ez az első; több mint húsz előzte már meg.”
Mert Gézenguz nem azért vala harangozó, hogy olvasni ne tudjon. Átadta a felbontott levelet: Ilonkának szólott. E perczben a nő szeme közé néztem: arczát vérlob futá el, mely azonnal eltűnvén, helyette halálsápadság fogott tanyát. E jelből vétkét hivém olvasni.
A levél Ferkétől volt. Durva fogalmazásából ennyi fejlett ki világos értelmül: Ferke még most is szereti Ilonkát; megszökik rövid időn; Gézenguzt agyonüti s Ilonával levándorol Bácskába, hol jó napokat fognak élni.
Gézenguzt némileg igazolva láttam s Ilonkát sülyedtebbnek hivén, hogysem tovább vesztegessem rá gondoskodásomat. S midőn amaz kimondotta, hogy nem kíván többé nőjével együtt élni, mint engesztelhetlen gyűlölség esetében szokás, elválasztám őket.
Ilonka nagyanyjához vonult, hol gyermeke nem sok idő mulva meghalt. Ettől fogva sohasem láttam e nőt; még templomban sem jelent meg soha, holott azelőtt naponként szokott abba eljárni.
*
A lelkész félbeszakítá elbeszélését s kiüté fenekére égett pipája hamvát; én az árnyékos útba mélyítem szemeimet, melynek homályából egy lenge alak fejlett ki s felénk közelített.
– A vacsora kész, zöngé karcsú, szőke, mintegy tizennégy éves leánya a lelkésznek.
– Méltóztassék; unszola a lelkész s felállottunk; én pedig kértem, hogy menésközben végezné be Ilonka történetét.
*
– Azokat, miket még mondanom kell, – folytatá a pap – egykor én is egészen máskép hittem; de miután a mult napokban végrehajtott vizsgálatból megtudtam a valót tiszta egyszerűségében: nem akarom önt mindazon csalódásokon keresztül vezetni, melyekben eleinte magam is valék, ámbár jól tudom, hogy elbeszélésem ez által igen sokat nyerne érdekességben; hanem elmondom röviden s oly renddel, milyennel az események következnek egymás után.
Mokány Ferke, mint mondám, a megye magánybörtönében ült. Csalatkozik, ki azt hinné, hogy magánybörtöneink által, úgy a mint jelenben vannak, teljesen meg van gátolva a vétkeseknek akár egymással, akár külső egyénekkel való közlekedése; mert az elsőt, egyik emeletről a másikra, a csatornákon, az utóbbit a hűtlen őrizet által széltire teljesíthetik. Nem tudom, valjon Mokány megkísértette-e az első módot s kötött-e valamely szépreményű ismeretséget tapasztaltabb zsiványokkal: de az utóbbi segélyével gyakran írt, vagy helyesebben íratott Ilonkának a felvigyázó hajdú által, ki egyébiránt maga is csak megyei szolgálata letöltéig hagyott fel némileg a tolvajsággal. De Ilonka nem tántorodott le a kötelesség ösvényéről, olvasatlanul égette el minden leveleit, kivévén az utolsót, mely, fájdalom! férje kezébe került. Titkolta mégis férjétől, nehogy újabb tápszert nyerjen általa ennek féltékenysége s midőn színét változni láttam a levél elfogatásakor, ez csak azért lőn, mert titka elárultatott s mert tudá, hogy lehetlen lesz elhitetni férjével ártatlanságát, lehetlen bizonyítani az előbbi levelek elégetését és azt, hogy nem részese a levélben írt borzasztó tervnek. S ezért még csak nem is mentette magát.
A szerencsétlen nő leverettsége mértékfölötti volt. Íme, ő nemes győzelmet vívott ki bűnös szenredélye felett; gondosan ápolá szíve kertjében az erény virágit, de azon egy szem vétekmag, melyet könnyelműen elejt vala, ezer szúrós csalánt hajtott s elölé a gyöngébb sarjadékot.
Hiszen férjét nem szerété, nem szeretheté, az igaz. De eltökélt szándéka volt őt boldogítni, mint más nő sem tevé vala; megtagadta keblének minden érzelmét, lemondott az élet ártatlan örömeiről s szigorúan, egyedül kötélyinek élt. Azonban a vétek büntetése rendszerint akkor érkezik el, mikor a bűnös már a megtérés útján vél haladni: ostora lőn a férj. Hűsége hűtlenségnek, jósága tettetésnek, gyöngédsége gúnynak magyaráztatott; ö maga kitaszíttatott, eldobatott, mint rothadt gyümölcs. Nemsokára gyermeke, ez egyetlen való, ki még mosolyogva tekintett rá, hihetőleg a sok láznemű változások által megromlott tej miatt meghalt s ő pusztán, egyedül állott az élet kietlenében. Kedélye végkép elsötétült, imái megszűntek s varázslóhoz folyamodott segedelemért.
Majdnem minden helységeinkben vannak még vén asszonyok, sőt férfiak is, kik ügyes hazudozásokkal ámítják a könnyenhívő népet, s kik ellen szószékből intézett gyakori beszédeink sehogysem akarnak megfogamzani a magukat oly örömest ámíttató híveknél.
A babona ugyan, melyet egy ilyen banya Gézenguz számára rendelt, egyszerű és ártatlan volt. Bizonyos páratlan számú borsó-, lencse-, köles- és gabona-szemeket kellett összevegyítni s ezek főtt levével készítni eledelt a férj számára. Első tekintetre látható, hogy a varázsnő, illő jutalomért, csak ez egy esetre rögtönözte hathatós gyógyszerét, mely végkép kioltandó vala Gézenguz féltékenységét.
Az egyszerű, de ízletes étek elkészült, s Ilonka remegve lopta azt fel a torony magányába, mihelyt észrevette férje távollétét.
Azon nap egészen zavarba jöttek a toronybeli foglalatosságok: az órák és negyedek kisípolatlanul tűntek az örök semmiségbe, a délesti harangozás elmaradt, majd az óra is megállt, mint egykor a nap Jósue viadala fölött. – Gézenguz halva találtatott a toronyban.
Lábainál egy feldőlt edény s törött üvegdarabok látszanak némileg tanúsítani halálát. A test felbontatott s halála erőszakosnak – rézméreg általinak ismertetett el.
A gyarmathi közvélemény gyanúja legott Ilonkára irányzá szemeit. Tanúk akadtak, kik látták e nőt azon nap reggelén, köténye alá rejtett holmival a toronyba suhanni. Ilonka elfogatott; börtönbe hurczoltatott.
Útjában tömérdek nő követé, kik sárral, kövekkel dobáltak felé; szitkokat, rágalmakat s leggyalázatosabb czímeket szórtak rá, s minél rövidebb útu eljárást kívánván, halált követeltek fejére a gyarmathi tanácstól. Az esemény följelentetett a járás főbírájának, ki csak néhány nap multával érkezék lejőni a dolog vizsgálatára. Ezalatt naponkint reggeltől estig tartának a látogatások Ilonka börtöne ajtaján s mivel köveket már nem lehetett, legalább átkokat szórtak a sötét boltozat odvába.
Végre eljött a vizsgálat napja. A főbíró legelőbb is a férjgyilkost akará látni s Ilonka felhozatott. Csak romjai valának már hajdani szépségének, de a romok is igen szépek voltak. Minden vallomása ebből állt: ő ölte meg férjét, de akaratlanul. Erősen hitte, hogy a halál a babona következménye lőn.
A főbíró visszaküldé őt fogházába. Ekkor kezdődött a tanúk kihallgatása. Vizsgálat során, több mellékes dolgokon kívül, miket részint eddig már beszélyembe szőttem, napfényre jött, hogy az Ilonka által készített étek, mind czéljára, mind tartalmára nézve, egészen ártatlan volt s hogy Gézenguz „rézelejének” mértékfölötti ivása miatt mult ki.
Tudniillik Gézenguz, miután nőjétől különvált, lelke bánatában pálinkaivásnak adta magát s ama szerencsétlen napon igen nagy mennyiségűt vőn be azon mérgezett előszeszből, mely az üst rezéről „rézeleje” néven ismeretes pórnépünknél s a rögzöttebb ivók által igen jó gyomorrágó nedvnek tartatik.
A főbíró nem vélte szükségesnek megye börtönébe kísértetni a nőt, hanem megértve ártatlanságát, szabadon bocsátni parancsolá azt. A nép mormogott ugyan, sehogy sem férvén agyába, hogy igazabb legyen a vizsgálat, mint az ő kedvencz véleménye; s nem foghatván meg, miként nem halhatott volna meg Gézenguz csupán a babona által is; de mitsem tehetvén a hatalmas főbíró ellen, kénytelen vala lemondani a már bizonyosnak hitt fővételi mutatvány élvezetéről.
A fogház ajtaja megnyittatott: Ilonka szalmaágyán feküvék. A kisbíró szabadságát hirdeté; Ilonka nem felelt; a kisbíró hozzáment felrázni álmából: hasztalanul! a nő álma örökös vala.
Hosszú gombostű volt szúrva szívébe: öngyilkosa lőn. S mint ilyen, keresztényi szertartás nélkül, a temetőkert árkán kívül temettetett el. Ím ez a vörös fejfa története. –
*
Mélyen megilletődve léptem a nyájas arczokkal ékesített szobába s ültem a nem gazdag ugyan, de a háznép szívességével gazdagon fűszerezett vacsora mellé, hol a vidám, őszinte társaság s Diószeg aranybora csakhamar földerítének, úgy hogy midőn pár óra mulva hálószobámba vonultam, Ilonka vörös fejfája helyett a házi szőke leány karcsú alakja lebegett képzetem előtt.
Darab időig az ágyam előtt álló polczozat tisztes könyveinek aranynyomatú sarkczímein legeltetem még szemeimet; majd eloltám gyertyámat s átengedem tagjaimat az álom feloldozó kezeinek.
Egyszerre vészharangok lélekrázó bugása riadozik füleimbe; felnyitom szemeimet s vérszínű világításban égnek szobám falai; az utczákon ijedelmes „tűz! tűz!” kiáltozás hallatszik. Felugrók ágyamból, köpenyt, lábbelit ragadok s rohanok az udvarra. A tűz igen közel – a lelkész szénakertjében volt: a nagy szénaboglya égett.
„Tűzoltót! fecskendőket!” – kiálték szinte magamon kívül – s fájt megértenem, hogy ilynemű eszközök ezen városban nem találtatnak.
A nagy számmal összecsődült parasztok tömött karikát formáltak a tűz körül s vasvilláikra támaszkodva, meddő tanakodásba voltak merülve oly valami felett, mely mindig csak a veszély bekövetkezte után jut eszökbe s melyet, elmulván a baj, ismét felednek. Némelyik használni akarván a jó alkalmat, pipára is gyújtott.
– Nem kár volna belevetni, a ki ezt cselekedte, – mondá egyik.
– Csak kár, hogy semmi tűzoltónk nincs, – sopánkodék a másik.
– Nincs jobb a cserepes háznál, – jegyzé meg a harmadik.
– Szénaboglyát csak nem tehet az ember cserép alá, – morgott az első.
– Nem is jól van, hogy tiszteletes uram ennyi takarmányt hordat a város közepére, – zúgtak némelyek. Segélyről egyik sem gondolkozott.
De talán késő is lett volna minden emberi segedelem. A tűz már körülölelte a boglya karcsú tövét lángkarjaival, tetejét pedig a felhőkig tornyodzó füstoszlopba takarta el. Minden, mit még tehetni véltem, szerencsétlen házigazdám vigasztalása volt.
A gyümölcskert fái között találám őt családjával együtt, hová becsesebb bútorait hordá biztosítás végett. Midőn, vigasztaló szavak mellett, megszorítám jobb kezét, kitörlé szeméből a feltolakodott könyűt s keresztényi megnyugvással mondá: Isten így akarta. A nő kicsinyeit ápolá, a szőke lányka majdnem teljes lélekjelenléttel tartott szemlét a bútorhalmaz felett: nem hibázik-e valamely kedvesebb darab közülök. Meglepőleg tükrözé vissza egész család az apa szerencsés lelkületét.
Ez alatt egy gyönge fuvalom félrelebbentette a boglyatetőrül a felgomolygó füstöt: a tömeg egyhangú zaja rémület és jajveszéklés hangjaivá emelkedett, mert a látvány rettenetessé lőn.
Egy férfiú állt a tetőn, teste alrészeivel a szénába fúródva, merevedten, az élet legkisebb jele nélkül.
– Hágcsót, hágcsót neki! – kiáltozták sokan. – De hágcsót senki sem hozott s minek is hozott volna? Fojtó meleg és füst régen megtették hatásukat az emberi veszendő életműre.
Most a tűz érinté lángnyelve hegyével a testet: meggyult az, mint fáklya s néhány percz mulva elesetten omlott össze.
*
A tűz meglohadt, a nép eloszlott, csak néhányan maradván örökül az égő perje-parázs mellett. Szerencsére nyugodtak a szelek s a széna, szerencsére, mindenfelől gyümölcsös kertektől vala körülvéve. Én és a kárvallott család a kertben virradtunk fel.
A hajnal, a nap végre feltűnt s elnyomá a még füstölgő romnak gyengébb világát. Gazdám, családja s némely szíves szomszédok visszaszállították a bútorokat a házba, mely munkában segítni nekik szomorú tisztemnek érezém. A holmik épségben valának, kivévén, hogy a kihordási tolongás alkalmával a túlbuzgó hívek néhány egyes darabot nem átaltak elsajátítni.
A bomlakozás még félig sem volt rendbehozva, midőn egy agg pórnő tántorgott be a házba, rémülettel adván hírül, hogy leánya holttestét az éjjel felásták, elrabolták. Ilonka nagyanyja volt.
Összeborzadtunk e hír hallásán, s a lelkész felszólítására ketten kimentünk a temetőbe, megnézni a halottak békés honában elkövetett istentelen rablás nyomdokit.
Rettenetes volt, mit láttunk. Ilonka sírja felbontva tátongott, mélyében a vörös fejfa s egy szétrombolt koporsó darabjai: ezek alatt Gézenguz holtteste. Benn a temetőben magas új földhányással volt felormozva a sír, melyben azelőtt Gézenguz feküdt. Most, hihetőleg, Ilonka tetemei nyugosznak benne.
Búcsút vevék ez irtózat színhelyétől, búcsút a szelíd lelkipásztortul és családjától, melynek körében egyfelől a legmosolygóbb háziboldogságnak, másrészről a féktelen indulat legiszonyatosb következményinek levék tanúja.
Pár óra mulva a megye székvárosába érkeztem. Itt hallám a legújabb hírt egy rab szökése felől a magánybörtönből, ki, mint állíták, kevéssel azelőtt, természetesen a magányrendszer rovására, megőrült. Nem szükség mondanom, hogy az őrült elszökött rab s önmagát is semmivé tett gyújtogató – Mokány Ferke volt.
S ne jutott volna-e eszembe, hogy egy szem könynyelműen elejtett vétekmag a vétkek egész csalánnemzedékét termi meg?
Megjelent az Életképekben 1846. március 28-án.