Balladák

Létezik a balladának olyan változata is, amelyben a történet elbeszélése többé-kevésbé folyamatos, ez a típus önálló műfajnak tekinthető, melynek megnevezésére leginkább a románc megjelölés használatos. A ballada általában tragikus tárgyat dolgoz fel, de közismert forma a komikus hangvételű vígballada is. (A románc megnevezést gyakran használják a nem tragikus, tehát elégikus vagy humoros balladikus művekkel kapcsolatban is.)

Arany érdeklődését részben a nemzeti költészet létrehozásának gondolata fordította a ballada műfaja felé. Nem pusztán utánozni akarta a népköltészet alkotásait, hanem mint az eredetiség letéteményeseihez nyúlt vissza hozzájuk, avval a szándékkal, hogy belőlük teremtsen - magasabb színvonalon - nemzeti költészetet. Ez a szándék fordította érdeklődését a népballadából kiformálódó műballada felé.

De túl ezen Arany költői alkata is lényeges szerepet játszott abban, hogy a ballada életművének egyik legjellegzetesebb műfajává vált. Rejtőzködő hajlama, áttételes önkifejezést kedvelő alkotói magatartása egyaránt megfelelő formára talált benne. A ballada lényegének az érzelmek és a lelki tartalmak bemutatását, tehát a lírai elemet tekintette: "Természete a balladának (s annál inkább, minél népiesb), hogy nem a tényeket, hanem a tények hatását az érzelem világára; nem a szomorú történetet, hanem annak tragikumát fejezi ki, mennél erősebben. Magokból a tényekből s járulékaikból, mint idő, hely, környület, csupán annyit vesz fel, amennyi mulhatatlanul szükséges, csupán annyit a testből, amennyi a lélek feltüntetésére okvetlenül megkivántatik.” (Szász Károly költeményei. Arany János kritikája Szász Károly 1861-ben megjelent Költemények Szász Károlytól I.II. című verseskötetéről a Szépirodalmi Figyelő 1861. 32-36. számában)  A műfajhoz elsősorban lírikusként viszonyult, ami abban is megnyilvánult, hogy a történet és a szereplők mögé rejtőzve lényegében saját lelkiállapotát fejezte ki."

Forrás: Gintli Tibor - Schein Gábor: Irodalom tankönyv 15-16 éveseknek. Korona Kiadó, Budapest, 1998. 364-366. oldal

2. Greguss Ágost balladadefiníciója

"A balladában [...] a költészet mindhárom ága csodálatosan egyesül: a ballada epikai, mert elbeszél valamit; lírai, mert dal; drámai, mert cselekvényt ad elő, s ennek részeseit lelki mozgalmok, szabad működésök gyors folyamatában állítja elénk, s érzéseiket velök magokkal mondatja el. Ha még ehhez hozzávesszük, hogy a ballada rendszerint gyászos eseményről zeng [...], kellő rövidséggel így határozhatnók meg: tragédia dalban elbeszélve."

Greguss Ágost: A balladáról (1864)

Forrás: Sulinet Digitális Órák: >>>

3. Az Arany-balladák tematikus csoportosítása

Az Arany-balladákat Greguss Ágost nyomán hagyományosan tematikusan szokás csoportosítani (a táblázatban szereplő címek csak példák):

A népballada "eredetileg csak egy falu határára szólott", az alaptörténetét minden egyes hallgatója ismerte, "neki nem kell történet, csak egy-egy emlékeztető szó, hogy követhesse az érzelmek fordulatait". (A népballadák születésének ezt a zárt világát, közösségi alkalmaival, babonás hiedelmeivel szinte emlékező-múltbamerülő igénnyel ábrázolta Arany a Vörös Rébékben és a Tengerihántásban, 1877-ben.) A műballada ezzel szemben olvasóközönségnek íródik, tehát egy alkalmi, csupán könyv- vagy folyóiratélménye révén rokonítható, egymással egyébiránt semmivel nem közösíthető publikumnak. Az alaptörténetnek kell tehát olyan erősnek, egységesnek és hitelesnek lennie, hogy a műfaj megkövetelte szaggatottságot, a sokat emlegetett "balladai homályt" is elbírja, hiszen - amint Arany írja - "természete a balladának [...], hogy nem a tényeket, hanem a tények hatását az érzelem világára; nem a szomorú történetet, hanem annak tragikumát fejezi ki, mennél erősebben.” Az elbeszélés és a párbeszéd váltogatásával, párhuzamos szerkesztéssel, keretes történet felépítésével igyekezett a költő feloldani ezt a dilemmát. Általában sikerrel, de olykor - kivált az Őszikék balladáinál - az elbeszélés szaggatottsága, a végső határig sűrítés az értelmezést nehezíti.

Forrás: Kerényi Ferenc kísérő tanulmánya a Matúra Klasszikusok sorozat Arany János: Balladák / "Őszikék" kötetében. Ikon Kiadó, Budapest, 1993. 15. oldal

4. Az Arany-balladák szerkezeti csoportosítása

A tematikus elv mellett, amely történelmi, városi és parasztballadákat feltételez, léteznek más szempontú csoportosítások is. Itt Szegedy-Maszák Mihály tipológiakísérletét felhasználva tekintjük át legfontosabb balladáit.

Arany alkatához közelebb állt a történetet időbeli kihagyásokkal s térbeli váltásokkal, párbeszédekkel s szaggatott mondatszerkesztéssel dramatizáló szűkebb értelemben vett ballada (melyet a skót és a székely népköltészetből ismert meg), mint a történetet lassan, folyamatosan, egyenletesen adagoló, leírásokkal kiegészítő románc, melyet Arany a latin népek (főként a spanyolok) költészetéből és a németektől ismert. Jól bizonyítható ez a Hunyadi-balladakör két részének: az V. Lászlónak (1853) és a Mátyás anyjának (1854) az összehasonlításával: az előbbi vers kétségkívül sokkal nagyobb igénnyel készült, mint a levelet vivő hollónak népkönyvbe szánt története. A vitathatatlanul nagyobb esztétikai hatás indokolja, hogy a továbbiakban csak az első verstípussal foglalkozzunk.

Ezen a típuson belül három szerkezeti megoldást találunk. Az elsőt egyszólamú, vonalszerűen előrehaladó balladának nevezhetjük. Ez a felépítés áll legközelebb a románcéhoz, s ide tartoznak a költő első balladakísérletei, A varró leányoktól (1847) Az egri leányig (1853). Két nagy vers született ebből a típusból a nagykőrösi években: a Zács Klára és A walesi bárdok; az Őszikék balladái közül pedig a Híd-avatás és a Tetemre hívás említendő itt.

Arany második balladatípusát a többszólamú előrehaladó szerkezet jellemzi. Ennek a típusnak - a többszólamúság következtében –- már távolibb a rokonsága a románccal. Két jelentős nagykőrösi vers tartozik ide: az V. László és a Szondi két apródja. Az 1877-es Tengeri-hántás bizonyos szempontból szintén kétszólamú.

Arany művészi sokoldalúságát bizonyítja, hogy történeti példázataival egy időben a balladának egy merőben más fajtáját is kialakította. E lélektani érdeklődésű verstípusnak megalkotásakor nem a közösség, hanem az egyén sorsának egyetemes kérdései foglalkoztatták. Ezt a harmadik típust egyszólamú, de körkörös felépítés jellemzi, azaz egyetlen szálon fut a cselekmény, az események időrendi sorrendben bontakoznak ki, de a ballada végkifejletében, a katasztrófa bekövetkezésekor visszatér az eredeti kép. Ehhez a típushoz tartozik az Ágnes asszony, illetve a későbbi balladák közül a Tengeri-hántás és a Vörös Rébék.

Források:

Sulinet Digitális Órák: >>>

Maczák Edit (szerk): Házi dolgozatok könyve 2. – A romantika irodalmából. ITEM Könyvkiadó, Békéscsaba, 2003. 85-87.old.,

illetve ennek elektronikus változata az Irodalom és művészetek birodalma blogon: >>>

5. Az ún. "lélektani balladák" csoportja

[...] az Arany-balladák világképe [...] a romantikus dráma tragikumfelfogásához közelíti ezeket a verseket. A [...] végzetszerűség itt a drámaelmélet "tragikus vétek" követelményével találkozott, amely elkerülhetetlenül hozta magával a hős bukását, fizikai megsemmisülését vagy élőhalottként erkölcsi tragédiáját. Arany ezt (már első balladakorszakában) a "bűn és bűnhődés" morális témakörére szűkítette. A személyiség önálló döntésének lehetősége Jó és Rossz között megmaradt ugyan, de balladahőseinek szabadságát (belső motivációval) bizonyos személyiségvonások vagy lelki torzulások éppúgy korlátozhatták, mint a társadalmi helyzet, a környezet determináló befolyása (külső késztetésként). Részvét, együttérzés vagy igazságtétel formájában a költő erkölcsi világképe közvetlenül is megnyilvánulhatott a versben: Arany így érvényesítette például a reformkor nagy morális örökségét, a nemzet javára leélt vagy feláldozott élet értékeiről, vagy így tükrözhette református meggyőződését a predestináció (eleve elrendelés) tanáról.

Forrás: Kerényi Ferenc kísérő tanulmánya a Matúra Klasszikusok sorozat Arany János: Balladák / "Őszikék" kötetében. Ikon Kiadó, Budapest, 1993. 16. oldal