Sugárnyaláb

Elöljáróban annyit, hogy a családi hagyományok szerint szépapánk - tehát S. Gyula nagyapja - Sugár Sámuel  székely szombatosként került a mai Magyarország területére, itt házasodott össze a gazdag ungvári Boschán szülők Anna leányával. Érdekes módon, erről a tényről Gyula feljegyzése nem tesz említést, mint ahogy semmilyen más, a vallással kapcsolatos témát sem érint.

Sámuelék Mezőcsáton gazdálkodtak, gyerekeik közül Sándor Csornán és Kapuváron volt földbérlő. jótéteményeiről és a város érdekében folytatott munkálkodásáról a csornai helytörténeti múzeumban külön tárlóban állítanak emléket. Munkásságáról Pájer Imre  írt terjedelmes tanulmányt. 

Dr. Sugár Gyula - anyánk nagyapja - Miskolcon lett ismert ügyvéd, a helyi ügyvédi kamara elnöke, lokálpatrióta, a Bükk és környékének szerelmese. Több irodalmi értékű könyvet írt. 83 éves korában, feleségével együtt Auschwitzba hurcolták, haláluk körülményeit nem ismerjük. Négy fia közül csak anyánk apja, akkor már budapesti lakos, érte meg a felszabadulást. Gyula és Ilonka néni emlékét a Jewishgen alapítvány a miskolci áldozatoknak szentelt oldalain is megörökítettem, emléküket a Dohány utcai templom Emanuel-emlékfáján két kis ezüst levélke is őrzi.

A kéziratot a könnyebb olvashatóság érdekében a mai helyesírás szerint adom közre, néhány helyen a központozást javítottam. Családtörténeti kutatásaim során a feljegyzésekben szereplőkről számos további adatot, dokumentumot, fényképet sikerült fellelnem. A fényképeket és az életrajzi kiegészítéseket a szövegbe ágyazva jelenítem meg. 

Hirschler András

Pro memoria

(kézzel írva: Dr. Sugár Jenő unokaöcsém felkérésére írta Dr. Sugár Gyula)

A nagymama Csáton általános köztiszteletnek örvendett, nem járt sehová, csak hozzánk jött el 1-2-szer havonként, de akkor is elkerülte a „főutczát” és mindig kerülővel a kertek alatt jutott el hozzánk. Még a piaczra, vagy üzletekbe sem járt ki, volt egy bejáró asszonya a ki mindent beszerzett. Ezt a bejárónőt Kakasnénak hívták, de meglehetős csesznye kinézése miatt én Kakásnénak hívtam, miért sok nézeteltérés volt közöttünk.

Finom érzése a pipafüstöt nem szenvedhette, még ha az utczán füstölt valaki, a mi az átellenes Ragály első alispán csibukjából is átáramlott az udvarba,  rögtön betipegett szobájába. Képzelhető, hogy az a tulajdonsága mennyi bajt okozott gyermekeivel szemben, kik mindannyian nagy pipás emberek voltak,elsősorban pedig a „Nagyatyus” (:így hívtuk:), kinek egy alapos mosakodáson kellett minden étkezés előtt átszenvedni, ha azt akarta, hogy együtt ebédelhessünk.

Gyakran kaptam tőle Pestre csomagot, egy-egy sült kacsát, melynek szárnyai alatt gondosan be volt kötözve 1-2 forint. Mikor a gymnasiumi  tanulmányokba belefáradtam és otthon a gazdaságban akartam „érvényesülni”, mindenkor ő forcírozta a tanulmányok folytatását, nem volt pardon, vittek vissza Miskolczra. 

Nagyatyus igen nagy respektussal és tisztelettel viseltetett irányában, lábujjhegyen járt el szobája előtt, hogy korán reggel kilopakodjék a kapu elé pipázni, a hajnali 4 óra (:nyárban:) már ott találta a padkán, és minden kocsit megállított, kivallatta, hogy ki hová megy! De történt, hogy egy ficsúr nem akart megállani, és parancsot adott a kocsisnak, hogy hajtson tovább, de a kocsisban úgy látszik több emberség volt, mint a gazdájában és mégis csak megállította a kocsit. A ficsúr hátrafordult és azt kérdezte: „no hát mit akar Samu bácsi”! Hát csak azt akarom mondani – válaszolt – hogy sz... a pofádra és most már mehetsz tovább. – A ficsúr, ki egyébként jó ismerősünk volt, sokszor nevetve mondta el ezt a furcsa kalandját.

Nagyatyus nagy étvágyú ember volt, mihelyst hazajött valahonnan, azzal állított be: „tudod-e, mint mondok Náni! „ – „Tudom-tudom – volt a válasz. Éhes vagy!” „Eltaláltad” – és már az asztalhoz is ült. Szerette a fiatal asszonyokat egymással összeveszejteni. Pénteken reggel – mikor t.i. a túrós és különféle bélesek már kisültek – beállított egyik jó ismerős családhoz, persze rögtön elébe hozták a még párolgó tepsi tartalmát, mikor aztán a különféle bélesekben nagy pusztításokat vitt véghez, odafordult a háziasszonyhoz és azt mondta: „tudod Pepikém, Juszti mégis jobb béleseket süt”, ezzel elment Jusztihoz és miután ott is alaposan bebélesezett, megfordította a sütemények feletti kritikát és azt mondta: „a Pepi bélese mégis csak jobb, mint a tied Jusztikám”.

Persze ezekből nagy aprehendálások lettek, de melyek csak legközelebbi péntek reggelig tartottak. Jusztitól (:a maga korában híres szépasszony a szépséggel járó minden atributomokkal:) az utolsó pénteki státio, hozzánk ért el, ott is elvégezte a maga portióját, de a kritika mindig kielégítő volt, ott aztán lepocskondiázta Pepit is, Jusztit is. Aztán haza ment, már délfelé járt az idő, midőn az ismeretes megnyilatkozással előállott: „tudod-e mint mondok Náni!” stb. L. Fentebb, - de az ebédet rendületlenül elvégezte, aztán kikeresett magának az udvaron egy szigetet, a hol megtorlás nélkül lehetett füstölni.

Vakációban rendesen ott háltam vele egy szobában, olyan rettenetesen tudott horkolni, hogy hajnalban az emberek megálltak az ablak alatt (:utczai szobában hált:) hallgatni és egymást a horkolásra figyelmeztetni. Egy trombita harsogását felülmúlta, csak egy fiatal gyerek – mint akkor én voltam – szervezet volt képes arra, hogy a horkolást ne hallja meg. De egyszer aztán egy furcsa dolog történt, arra riadtam fel, hogy valami végig fut rajtam, elkaptam a fejét egy, talán a horkolástól megőrült egérnek, de fogva tartottam a kezemben, közben nagyokat ordítva: „nagyatyám megfogtam, megfogtam!” Az öreg azt hitte, hogy valami zsivány mászott be az ablakon, felkelt az ágyból és a szomszéd szobából kihozott egy furkós nagybotot, de már is hadakozni kezdett vele a setétben, kiabálva, hol van, hol van! És még az ágy alatt is kereste a tolvajt, míg aztán felvilágosítottam, hogy tulajdonképpen miről van szó. Ezzel visszafeküdt és a világ legtermészetesebb hangján tovább horkolt. Előbb gazdálkodott, utóbb semmit sem csinált.

A testvérek között legidősebb apám volt, aztán következett Guszti, Henrik, Béla, Sándor és végül Emma néni. Mindig testvéries szeretetben éltek, soha nem hallottam, hogy közöttük differencia merült volna fel. 

Apám Sugár Márton mint minden testvér, Csáton született, nagy jó eszű ember hírében állott, sokan vették igénybe tanácsát, egy időben Csáton törvénybíró, megyebizottsági tag volt, ki élénken vett részt a közügyekben, vármegyei életben, képviselő választásokon, előbb engeszt(el – H.A.)hetetlen 48-as függetlenség párti, utóbb Deák párti volt. Úri körökben közkedvelt ember volt, főleg követválasztási időkben, de máskor is. Szenvedélyes gazda volt, csupán az volt mindig a baj, hogy a ceruza számítással nem vágott egybe az eredmény, hol az aszály, hol a jég, hol egyéb elemi non putarék húzták keresztül számításait. A nagymihályi határban (Marócsát szomszédságában) volt nagyobb bérlete. Br. Vinpfen (inkább Wimpfen v. Wimpffen – H.A.) Adolf cs. és kir. tábornok bécsi lakostól bérelte a „liba tanyát” (:l. Mezőkeresztes története:). Többnyire szántóföld, ezen kívül ugyanezen vidéken még két kisebb pusztákon (:többnyire kaszálók, legelők:) is gazdálkodott. Jelentékeny állatállománya, juhai voltak. Szerette a szép lovakat, olykor-olykor nagyon szép lovaink voltak, még népdal is emlékezett meg róla. Gyakran hallottam a mezőről esténként hazatérő leányok és legények dalait házunk előtt elhaladva:

„Sugár Márton két lova

Czikázik a szerszámba....”

Én nagyon büszke voltam ezeknek a szép falusi nóták hallatára. – 1877 év utolsó napján aránylag elég fiatal 55 éves korban halt meg.

Sugár Gusztáv. Semmi nem érdekelte csak a pipa és a kutya, mindkettőt kedvelte és főleg a parasztsággal tartott fenn barátságot. Két arcképe van nálam, kezében a pipával és lábánál egy heverésző kutyával fényképezve. A testvérek között ő volt a legigénytelenebb, semmivel sem törődő, egyébként nagyon jó ember. Szembajos volt mindig, végül megvakult.

Henrik bácsi: Az egész városnak ő volt a Henrik bácsija, mindenkihez volt egy tréfás szava. Különc volt, igénytelen külsővel, vékony fejjel és még vékonyabb lábszárakkal ellátva. Olyan lopó formájú feje volt! Rendkívül sokat olvasott, de soha nem tudta, hogy mit. Ha kérdeztem tőle, hogy mit olvas, rendesen azt válaszolta „tudja a fene”. Neki mindegy volt akár Jókai, akár Tatár Péter vagy bárki más, neki mindenki tetszett, olvasott éjjel-nappal, könyvekért bejárta az egész várost a hol csak könyvet neszelt. Olvasási szenvedélyénél csak a dohányzás volt nagyobb szenvedélye, e miatt sok baj volt főleg Nagymamával, ki aztán úgy segített magán, hogy az udvar végén, annak bal sarkán építtetett neki vályogból egy szobát, ott olvasott-pipált és pipált és olvasott, ugyanott bonyolította le szerelmi kalandjait is, mert nagyon romantikus hajlamai voltak és miután éjjelre a kapu be volt csukva, a palánkon keresztül közlekedett és a „hölgyeket” is ott tuszkolta hol be, hol ki. Csizmáját olyan fényesre pucolta, hogy azt akár tükörnek is használhatta. Egyszer az a bizonyos „Juszti” úrhölgy vizitelt Emma néninél, kivel nagy barátságban volt, de közben megeredt az eső és nagy sár lett, a mi Csáton igen könnyen előállott. Juszti úrhölgy, ki nagyon finnyás és cipőjére (:kis lába volt:) is nagyon rátarti hölgy volt, arra kérte Henrik bácsit, hogy adja kölcsön neki csizmáját, hogy haza mehessen. „Hogy a fenébe nem adnám, talán, hogy kitaposd”. Ez a finnyás, lábaira kényes hölgyre vérig sértő volt. Örök harag,

Volt egy fájdalmas tulajdonsága, egy hatalmas bütykője a lábán. Ez volt Mező-Csát város meteorológiai intézménye, mert időváltozásra, de főleg esőre nagyon sajgott. Sok parasztgazda felkereste „Robinson”-féle odújában, kérdezve: „Henrik úr, mehetünk-e gyújteni?” Ha ő azt mondta: nem, akkor mindenki otthon maradt, mert biztos volt az eső, a bütyök esőre volt beállítva. Ahány cselédlány volt Csáton, kinek Miskolcon katona szeretője volt, mindenkinek ő volt a levélírója, mindenkinek ismerte a gusztusát. Minden levél így kezdődött: „Kívánom, hogy ezen levelem jó egészségben találjon.” Ezt minden hölgy kikötötte bevezetésként, a szerelmi ömlengéseket aztán kihozta a penna. Velem egyszer nagyon megjárta. Én voltam szerelmes leveleinek a a posta kézbesítője, ezért mindig egy almát kaptam tőle. Nagymama valahogy észrevette, hogy levelet küldet velem, azt mondta, hogy adjam oda neki a levelet. Erre nehezen voltam kapható, mert hát a bizalom és főleg az alma hűségre kötelezett, de végül kiegyeztem magammal, mert szembe állítottam az almát a délutáni haboskávéval, mely nekem Nagymamától mindig kijárt. Megszédültem! és a levelet odaadtam minden alkalommal Nagymamának. Az üzlet nekem egészen jól bevágott, mert az alma is megmaradt és a haboskávé is kijárt! Miután pedig már körülbelül 10 szerelmes levél összegyűlt Nagymama kezében, egyszer csak váratlanul, mintha csak a mennykő csapott volna le a tiszta égből, épen a haboskávé felébe tartottam, mikor Nagymama a szobában lévő Henrik bácsira rászólt: „Heinrich narr, seh’ die deine Briefe an”! Was für Briefe? kérdezte. Erre Nagymama kihúzott egy fiókot és elébe szórta a szerelmes leveleket, melyeket nekem kellett volna a címzett hölgyeknek elvinni. Olvassa, olvassa, az arca még jobban megnyúlt és érthetetlenül magába morogva mondja: „nini, hiszen ezek az én leveleim”. Megdermedtem izgalmamban, s hátrálékos kávét kilöktem az asztalra. Valami megvillant keskeny agyában és láttam, hogy a pálcája után nyúl. Kirepültem, mint a nyíl, ő utánam, de én jobban tudtam szaladni és meg sem álltam hazáig. Egy hétig nem mertem elmenni. Magam sem tudom, hogyan békültünk ki, de az bizonyos, hogy többet levelet rám nem bízott. Egyébként nagyon szeretett engem, és mikor már fiatal ügyvéd voltam, mindig csak az volt a vágya, hogy irodámban alkalmazzam. Nagyon jószívű ember volt, kevés judiciummal, de annál több romantikus hajlamokkal. Halála nagyon drámai módon fejeződött be. Egy alkalommal Sugár Géza nevű adóvégrehajtó unokaöccse látogatta meg viskójában, ki még fekve találta, a falon függött az elmaradhatatlan revolver, melyet S.G. levett a falról és addig babrálta, míg elsült, - a golyó belefúródott szegény altestébe. Néhány nap múlva belehalt sebeibe, a bírónak azt vallotta, hogy S.G. nem hibás, ő maga volt a hibás. Mégis S. Gézát 3 heti fogságra ítélték el gondatlanság miatt.

Sugár Béla: Nem volt elrontója a jónak, főleg a jó és víg mulatságoknak. Sokszor beruccant Miskolcra, a hol Radics Vilmos híres cigányprímás (:Radics Béla apja:) muzsikája mellett reggelig is tartó hangos dáridózást rendezett a régi „Pest városa” szállodában, sokszor folytatva a közeli Tapolca fürdőben, a hol az évszázados platánok sokat tudnának regélni a holdvilágos éjszakai hangos mulatozásáról, széles jókedvéről, gavalléros tempójáról. Majd fogytán a mulatságnak és bizonyára pénznek is, éjszakának idején hazakerült és bevette magát abba különlakásba, mely a főépülettel szemben állott fronttal az utcára, és aludt egyfolytában akár kétszer huszonnégy óráig is, kevés megszakítással. Végre kidugta fejét és „előállott”. – Tudott oly szeretetreméltónak lenni, hogy senki nem haragudott rá, még az öregek is mosolyogva tértek felette napirendre. Mikor aztán már sok volt a rováson, lejött hozzánk és néha egy hétig se mozdult onnan ki, míg az Öregek háborgása lecsillapodott és üzentek neki, hogy „jere haza, minden meg van bocsátva”. De nemcsak szeretetreméltónak, de komolynak is tudott lenni, a ki úriasan viselkedett mindenkivel szemben. Talán nem is az ő hibája, hogy legénykorában nem tudott elhelyezkedni, hiszen a régi világban megelégedtek a szülők, ha a gyermek átlagos műveltségre tett szert, aztán folytatta az apja mesterségét vagy foglalkozását, de a hol az apa foglalkozása – mint ezen esetben is történt - megszűnt, ott már zökkenés állott be és várni kellett valami jószerencsére.

Próbálkozott elhelyezkedni, nem sikerült, a végből többször Pesten is tartózkodott, eredménytelenül. Ilyenkor mindig a szülői otthon nyújtott befogadást és úgy-ahogy gondtalan életet. Később aztán, mint hallottam, Deák Ferenc beajánlása folytán jutott a kincstári ispáni szép és díszes álláshoz. A többit aztán ti jobban tudjátok mint én. (Kézzel,: t.i. Jenő és talán gyermekei... olvashatatlan – H.A.) 

Fiatal jogász koromban, gondolom a 80-as években meghívott Kétegyházára (:olvashatatlan – H.A.:) a hol néhány napot kellemesen töltöttem el bold. édesanyátok jóságos környezetében. Pesten a nemzeti szállodában szokott lakni, feljövetelkor rendesen felkeresett.

Emma néni. Még ma is ezen a néven áll előttem emléke. Mint fiatal szép, nagyon bájos leányra álmodom vissza emlékét. Mintha most is látnám a zongora mellett és hallanám kedves kacagását. Titokban akart megtanítani engem zongorázni és mint még 10 esztendős gyereket tanítgatott nap nap után. Dehát én afféle botfülű gyerek voltam, nem fogott rajtam sem a szép szó, sem a szigor. Mikor aztán sehogy sem boldogult velem, lemondott zongora „művészetemről”. A megtestesült jóság volt mindenkivel szemben. Rendkívüli érzékenység és finomság jellemezte. Nem is tudom, hogy kiváló műveltségét hogyan szerezte meg! Arra emlékszem, hogy mindig volt – mint a többi testvéreknek is hallomás szerint – külön tanítója, kiket a háznál tartottak, így vetette oda a sors Mansberger Jakab nevelőt is, ki főleg zongorára tanította, a vége az lett ennek a tanításnak, hogy a nevelő egy napon megkérte a kezét, - hallani sem akartak erről és egy-kettőre kitették a nevelő urat, kiről sokáig nem hallatszott semmi, mégis évek múltán újra beállított és megismételte kérését.

Szegény Emma néni nagyon babonás természetű, előítéletes volt, és a sorsnak ezt a különös fordulását „isteni rendelésnek” vette, és mintha csak szuggerálta volna valaki, görcsösen ragaszkodott a végzet rendeléséhez, a minek aztán házasság és nyomorúság lett a vége. Sok szenvedése között is híven és végig kitartott férje mellett, ki mint színházigazgató Mosonyi magyarosított néven Miskolcra került és ezen a téren meglehetős jó nevet szerzett. Én ekkor már kis diák voltam Miskolcon és a legnagyobb vágyam volt, hogy az atyafiság révén potya színházi jegyhez juthassak, de ez a törekvésem Jakab bácsi szigorán mindenkor megtört. Szerencsére a nővére, egy ugyancsak kiabálón szőke hölgy –a pénztárosnő – felismerte bennem a vágyódást a színház után és néha napján általa mégis csak bejuthattam a színházba. Persze Emma néni ezekről nem tudott, mert ha rajta múlt volna, talán az egész színházat is ide adta volna. Jakab bácsinak az lett a vége, mint minden akkori színházigazgatónak – lecsúszott, vagyis azzal végezte, a mivel kezdte. A sok „injectio”, melyet innen-onnan kapott, .... (olvashatatlan – H.A.). Már fiatal házas voltam, mikor Salzburgban találkoztam vele egy csapat gyermek kórus élén. Emlékszem, óriási vihar keletkezett és a Mirabel Gartenbe hol az előadás lett volna, senki nem ment be. Ez már az ő hagyományos pechje volt. Panaszkodott, hogy nem tud a gyerekekkel tovább menni pénz hiányában, amit aztán – nem első ízben – de nem is utoljára, lehetővé tettem. Jött a sok gyermekáldás, de ennek kapcsán a fokozódó nyomorúság. Volt olyan idő, hogy szegény Emma néninek néhány gyerekkel Csátra kellett jönnie hosszabb-rövidebb tartózkodásra, a míg aztán a sokszor megismétlő „injectio” megindította újból a színházat, de hát minden céltalan volt, feltartózhatatlannak bizonyult a szegénység és lehetetlenség. A nagy nyomorúság dacára szótlanul tűrte mártíromságát és egyetlen boldogító érzése volt, ha újból és újból otthont teremtettek neki, gyermekei között, kiket rajongó szeretettel vett körül. Mikor legnagyobb volt a veszély, a láthatáron mint egy jótékony angyal mindig megjelent - Sándor bácsi és segített! Jobb és szebb sorsot érdemelt volna ez a kivételes asszony, kivel sokat leveleztem, sőt Szegeden meg is látogattam, mint fiatal ügyvéd, feleségemmel is több ízben voltunk együtt vele. Jó és víg kedélye a legválságosabb időben sem hagyta cserben, ki mindig csak reménykedett és bizakodott, Szegeden halt meg, férje jóval előbb költözött el az élők sorából. A sok gyerek bizony nem a legkívánatosabb helyzetben maradt vissza, kik – úgy látszik – apjuk hagyományos pechjét örökölték. Sándor bácsi ugyan bőségesen emlékezett meg Emma néniről végrendeletében, de hát a sok gyerek között ez is szét folyt közöttük, minden elúszott, csak a nyomorúság maradt meg.

Már gyerekkoromban Csáton hallottam Nagymamától, hogy mennyire igyekszik jót tenni az emberekkel, a helyszínen aztán közvetlenül is észleltem ebbeli nagy tulajdonságát. Nem jöhetett hozzá senki, kinek ügyén-baján nem segített volna. Ez a tulajdonság annyira kifejlődött benne, hogy látni lehetett rajta, mennyire boldognak érezte magát, ha valakivel jót tehetett. Sem fáradságot, sem költséget nem kímélt, ha valaki érdekében akár Pesten, akár máshol eljárhatott és nem nyugodt addig, míg jó eredményt el nem ért. Már elő(re)haladt korú ember voltam, mikor egyszer egy asszony Miskolcon hozzám beállított és mint mondja, a név után keresett fel, kérdezve, hogy rokonságban vagyunk-e, majd könnyezve emlékezett meg róla (:ekkor ugyanis már halott volt:), hogy milyen boldoggá tette, kineveztette egy itteni iskolához tanítónőnek.

A megyében nagyon kedvelték és mint közigazgatási bizottsági tag – mint ezt egy itteni p.ü. igazgató csornai ember mondotta – rendkívül tevékeny, mindenki által megbecsült egyéniség volt. Egyéniségét a víg kedély, romantikus világnézet, a komoly meglátása a dolgoknak jellemezte, ki idejében felismerte, hogy hol és miképpen lehet sikereket elérni. Csupán egyszer csalódott, midőn Rakovszky Istvánnal szemben mint orszgy. képviselő fellépett, és ahol a féktelen agitáció miatt kisebbségben maradt. De ez semmiképpen nem befolyásolta azt a megbecsülést és osztatlan tiszteletet, mely őt mindenütt, a hol ismerték, körülvette. Ő alapította a magyar-cseh bankot, melyben érthetően része volt annak, hogy vejét, Forbáth doktort ott elhelyezze, ami fényesen be....(olvashatatlan – H.A.) A magyar-cseh iparbank még az ő életében az ország egyik legnagyobb bankja közé küzdötte fel magát. Életnagyságú képe most is ott van felfüggesztve az igazgatósági szobában. Sok sikerei voltak, de azokat mind megérdemelte. A nemességet jobb helyre nem adresszálhatta volna a király, mint hozzá, mert teljesen ráillett.

Mikor náluk vakációztam, akkoriban állították össze a számadásokat a mérleghez az Agricola Rt. Részére. Megjelent egy Kaksz (? – H.A.) nevű főmérnök is, - nekem Sándor bácsi ideadott egy könyvet tele számokkal, hogy revideáljam, nincsen-e benne hiba. Nekifogtam, csurgott rólam az izzadtság, annyira drukkoltam, mert teljes életemben rossz matematikus voltam és mégis mi történt: mint a rossz vadász, a ki ráhibázott a nyúlra, véletlenül eltalálta, valahogy én is ráhibáztam egy számadási hibára, és ezt közöltem a bizottsággal, tényleg ők is megállapították a hibát, mely bajt és zavart okozott volna, ha a segédkönyvből a főkönyvbe ment volna át. Sándor bácsi egy 10 fr.kos aranyat nyomott megelégedése jeléül a markomba, aminek természetesen nagyon megörültem, hiszen soha életemben egy megveszekedett vasam sem volt, nemhogy aranyam, de még jobban megörültem annak, hogy megsimogatta érte a fejem. 

Otthon családja körében nagyon derűs, kedves társalgó volt, a társalgás rendesen németül ment, ami ismét csak nagy izzadtságot váltott ki belőlem, tekintettel az én „borsodi” németségemre, mely úgy hangzott, mint mikor a tót szekér döcög a göröngyös országúton. Gyermekeit nagyszerűen neveltette, nagy szeretettel vette körül őket és igyekezett életpályájukat megalapozni, jövő boldogságukat elősegíteni. Olyan volt mint egy „fiahordó” a szeretetben, akárhová ment – Karlsbadba vagy bárhová – mindig vitt magával 1-2 gyereket. Ha Pestre jött, mindig értesített jöveteléről és ekkor mindig az ő vendége voltam. Kivételesen jó ember volt. .....(olvashatatlan –H.A.) nagy beteg volt, hazajött Csátra, ami érthetőleg (kézzel: Nagymamát – H.A.) felizgatta, elérzékenyülve panaszkodott Sándor bácsinak, mondván: „Wein mehr als ich Wassertrinke”. Vígasztalásul közbeszóltam: „ezt az elvet én is akceptálom”. Nagymama felém fordította arcát és azt kérdezte: „hogy érted ezt?” Mondom, szóról-szóra, vagyis: „több bort, mint mennyi vizet iszom”. Ez volt szegénynek az utolsó nevetése.

Sándor bácsi szép sírkövet állíttatott neki, nagy gránitkő jelzi sírját a csáti temetőben. A sírkövet Sándor bácsi általam rendelte meg, ki azt Gerenday nevű jó hírű szobrásznál szereztem be. A sírkőre néhai Lipcsey Ádám jogászkori barátom, neves versíró, később miskolci képviselő írta a hosszú sírverset (:majdnem 30 sor!:). A családi sírokat Csáton én gondoztatom. Míg én élek, addig azok rendben is lesznek. Hogy aztán később mi lesz? Ezt csak az enyészet tudja majd megmondani.

Miskolc, 1936. február 10.

Dr. Sugár Gyula ügyvéd