A csepregi Promenád

Csepreg város honlapján találtam rá Sági Ferenc helytörténész "A II. világháború eseményei Csepregen" c. írására, s az ő segítségével kerültem kapcsolatba Bori nénivel, a csepregi Hirschlerek talán utolsó Holokauszt-túlélőjével. Szerencsére emlékezetét sem az átélt borzalmak, sem idős kora nem kezdték ki, így visszaemlékezései értékes adalékok mind  a  Hirschlerek, mind az egész magyarországi zsidóság huszadik századi történelméhez.  Bori néni sajnos  2020. május 4.-én meghalt. Dr. Tárkányi Sándor írásával búcsúzunk tőle. 

I. A zsidók Csepregen

Sági Ferenc "Izraelita vallású személyek már a Nádasdyak birtoklása idején éltek Csepreg mezővárosban. Mivel településünk 1876-ban járási székhely lett, hamarosan a közigazgatási egység zsidóinak is központjává vált. Itt működött az anyakönyvi kerület vezető rabbija, s itt létesült a Mózes hitűek járási temetője is.

A századforduló után a csepregi zsidók száma elérte a 60 fõt. Legismertebb személyiség közöttük id. Kollár Béla, a Columbia Bőrgyár tulajdonosa volt. Gyára 35 személynek biztosított munkát, termékei még az USA-ba is eljutottak. Ennél is több munkavállalót a Győrben lakó ifj. Hacker Lipót foglalkoztatott, aki Meggyespusztát és az e gazdasághoz tartozó Dasztit (ma Egyházasfalu része), valamint Keresztény-Újmajort és Kunmajort bérelte. Cselédeit - a környező majorokhoz viszonyítva – jobban ellátta, és megfizette. Ezért lehetett a meggyesi gyerekeknek a háború előtt megfelelő ruházatuk és kerékpárjuk is.

A csepregi zsidók közt akadt orvos, kisiparos, de többségük kereskedő volt. Sok szegény hitelben vásárolhatott náluk. Nem egyszer a boltos beszélte rá valamilyen textiláru elvitelére az ismerős kuncsaftokat: „vigye csak el, majd kifizeti, ha lesz pénze.” Tisztelte is őket a lakosság jelentős része. Többen tagjai voltak a községi –képviselő-testületnek,  id. Kollár Béla pedig a megyei – képviselő-testületnek is. A jótékonysági célú színdarabok és bálok fizetői között mindig megtalálhatók voltak a módosabb izraeliták.

... Az 1919-es Tanácsköztársaság után hozott intézkedések még nem érintették súlyosan a csepregi zsidókat. Az 1938/XV. törvénycikk (ún. I. zsidótörvény), majd az 1939/IV. törvénycikk (ún. II. zsidótörvény) szelleme, majd a végrehajtásukra kiadott rendeletek és utasítások már jóval hatásosabbak voltak. Csepregen is több izraelita polgárnak elvették a választói jogát. A zsidókat kizárták a képviselő testületekből, állami és közintézmények dolgozói közül, korlátozták létszámukat egyes munkahelyeken.

A sajtóból és a rádióból ömlő és egyre erősödik antiszemita propaganda sok ember lelkében ültette el a mételyt. (Volt csepregi lakos, aki a háború alatt kitette a rádiót az utcai ablakba, s a fél környék hallgathatta a Német Birodalmi Rádió magyar nyelvű adásait.) Atrocitások Csepregben nem történtek, de az előfordult, hogy az iskolában egyesek csúfolták a zsidó gyerekeket. Viszont olyan is akadt, aki a védelmükre kelt. A felnőtt izraeliták egyre inkább visszahúzódtak otthonaikba, s kezdtek kimaradni a település közösségi megmozdulásaiból.

A 2870/1941. számú_M.E. rendelet katonai szolgálat helyett honvédelmi kisegítő szolgálatra, munkaszolgálatra kötelezte a zsidó férfiakat. A 103/3. munkaszolgálatos századot a Csepregi Hadkiegészítő Parancsnokság állította fel. E század Lengyelországban, majd 1945. április 1-ig Sopronban teljesített szolgálatot. 1942-ben Csepregen is dolgoztak munkaszolgálatosok: árvízvédelmi és egyéb feladatokat láttak el, s ők készítették az artézi kutak domborműveit sághegyi bazaltból.

1942. szeptember 6-án kihirdették a XV. törvénycikket a zsidók mező- és erdőgazdasági ingatlanairól. Ezt követően ifj. Hacker Lipótnak vissza kellett adnia a bérelt területeket a tulajdonosnak, s a csepregi zsidóknak is a földtulajdonukat az államnak. Ez utóbbi, kisebb területeket 1943-ban a vitézek kapták meg."

II.

 Az én Promenádom 

(részletek Hirschler Sala Borbála életrajzi feljegyzéseiből - Lejegyezte Sági Ferenc)

Mit jelent az „Én Promenádom”? Jelenti az életemet, sorsomat, és mindenek előtt a helyet, ahol születtem: Csepreg város legszebb helyén, a „PROMENÁDDAL” szemben. Jelenti az én vándorlásom az életen keresztül, hol szeretetben, hol boldogtalanságban. Kinek, kiknek írom le az én promenádom? Akiket érdekel egy lány sorsa, öröme, boldogsága. Gyermekeim, unokáim is talán elolvassák. 

Vissza a születésemhez: Drága szüleimnek már volt előttem egy fiúgyermekük, aki egy hónapos korában meghalt, Szombathelyen van eltemetve, Neve Hirschler Sándor volt, azt édesapám öccséről kapta, aki az első világháborúban halt hősi halált. Neve olvasható Csepregen az első világháborús emlékművön és Szombathelyen a Kereskedelmi Iskola emléktábláján. Én megjöttem, szüleimnek a legnagyobb vigaszt hozva.

A nevem, nagyanyám emlékére Borbála lett, a héber nevet is ő utána kaptam”Breídl”. Éltük a szép családi életünket. Amikor a dada kivitt a kocsival sétálni, nagypapa kiült a vendéglő elé, és onnan nézte, hogy a dada sétál velem a „Promenádon”. Itt  észleltem, milyen gyönyörű a tavasz, amikor a vadgesztenyék virágoztak. Milyen jó volt a labdajáték a Promenádon, s milyen csodálatosak voltak a havas vadgesztenyefák. Augusztusban cigányzenekarok muzsikáltak esténként, és édesanyámba karolva kishúgommal és a többi csepregivel együtt ott sétáltunk.

Életem első nagy fájdalma nagyapám halála volt, hét évesen kellett elszenvednem, hogy elveszítettem azt, aki úgy hívott, hogy a „legdrágább kincsem”.

1929-ben a sors nagy ajándékot adott, megszületett kishúgom, Juditka. Imádtuk egymást, és csodás családi életünk volt. Szüleink féltve neveltek bennünket! Eléggé vallásos, zsidó életet éltünk. Reggel, ebédnél, este imádkoztunk. Kóser háztartásunk volt két konyhával: a tejes konyha hátul, a zsíros konyha a ház közepén.

 Házunk a Promenádra és a szemben levő községházára és a katolikus templomra nézett… A katolikus templom mögött volt a zsidó templom… Minden péntek este szorongva vártam, hogy nagyapám és apám jönnek a Fehér utcából, keresztül a kis hídon, mely a községháza mellett húzódó árkon volt. Miért? Mert mikor bejöttek az ajtón, nagyapám nekünk, apró gyerekeknek a fejére tette a kezét és megáldott, majd felemelt és megcsókolt bennünket.  Most kérdem én 84 évesen: nagypapa hová lett az áldás?!

…Elkezdődött az iskolázásom. Csepregen az alsóvárosban volt a leányzárda… már az óvodában is a „kedves nővérekhez" jártam. Gyakran játszottunk színdarabot, de csak egyre tudok visszaemlékezni. Karácsonyi színdarab volt. A színpad melletti szobát zongora szobának hívták, mivel ott volt a hangszer. Mi gyerekek ott a kispadokon ülve vártunk a jelenésre. Én „szaloncukor” voltam. Édesanyám gyönyörű fehér ruhácskát varrt, és arra rá szaloncukrokat varrogatott. Míg én ott ültem és vártam a jelenésre, szépen kibontottam egyenként a szaloncukrokat, és persze megettem. Mikor felmentem a színpadra, már csak az üres szaloncukor papírok voltak a szépen elkészített szereplő ruhán. Ez  volt az óvodáskori emlékem!     

Iskola ugyanott volt, a zárdában. Egy nagyon aranyos, kedves nővér volt a tanítónőnk: Mária-Gráta. Ő vitt végig a négy osztályon… Osztálytársaim közül…egyet meg kell említeni. Ugyanis ebédelni hazamentünk, (pedig jó messze, alsóvárosban volt a zárda), és egy órára vissza kellett érni, mert egytől háromig még volt óránk. Barátnőm, Molnár Teri a Pelvás nevű részen lakott, és mikor a házunk elé ért, beszólt értem. Egymás kezét fogva indultunk a délutáni órákra. Persze hazafelé is szépen, sorban kellett mennünk. Akkor is ő volt a párom a sorban. Mikor az iskoláit befejezte, elment Amerikába, egy nagynénije kivitte. Szépen elköszöntünk egymástól, akkor én már a polgáriba jártam, de a barátságunk továbbra is kitartott. Elutazása után már nem tudom, mi lett vele.

Elemi iskolába 4 évig jártam, utána polgárista lettem. Nagy szerencsém volt, mert a polgári iskola pont szemben volt az otthonommal. A Promenáddal szemben, a községházában volt a négyosztályos iskola. De visszatérek a községházához. A régi községházára még emlékszem: lebontották és egy hatalmas nagy, gyönyörű épületet emeltek a helyére. Ebben kapott helyet a polgári iskola… A régi községházát a mi vendéglőnk ablakából lefestette Nagy Lázár polgári iskolai tanár. Én akkor még elemistaként csodáltam, hogy milyen valóságig hűen sikerült minden rajt a képen… Ez a kép most a Csepregi Múzeumban van.

A polgári iskolai tanulmányomat befejezve már a numerus clausus miatt a továbbtanulás nagyon nehéz lett. Hiába volt édesapámnak „kis ezüst” kitüntetése a világháborúban ért tüdő-lövése miatt! Hiába volt „Sándor bátyám”, édesapám öccse, hősi halott. Zsidó lányként nem kerülhettem felsőbb iskolába. Így elmentem varrni tanulni. Ugyanis az a hír járta köztünk, zsidók közt, hogy a legjobb, ha szakmát tanulunk. Addig mindig az volt a terve szüleimnek, hogy mind a két lányukat maguk mellett tartják, azaz én is vendéglős leszek. Drága húgom pedig férjhez megy olyan emberhez, aki ott Csepregen fog valami foglalkozást folytatni. Átépítjük a házunkat emeletesre, és így mind a két lány a szülők mellett marad. De sajnos a kishúgom még a polgárit sem tudta befejezni, mert elvették az üzletünket. A házban két szobát és egy konyhát kaptunk. Ott éltünk, míg a gettóba nem vittek bennünket.

Történt az, hogy Csepregen megalakult a hadkiegészítő [parancsnokság], a régi posta helyén… A postát levitték egy kis utcába, Csóba [ma Szombathelyi utca]…a Promenád felső részén, a posta helyén lett a hadkiegészítő. Mi volt a hadkiegészítő dolga? Behívni a zsidó katonaköteleseket munkaszolgálatra. 1942-ben az előbb említett Csó utcától lefele szállásolták el őket a Hosszú utcában [ma Kossuth utca] és a Tapsonyban [ma Taksony utca], a zárda körül. Korlátozva voltak a levél és csomag küldésében és kapásban. Én soknak vittem este a hozzánk és barátainkhoz küldött levelet, csomagot. 

Idők múltával unokabátyám Bp-re került. Mi nagylányokká cseperedtünk, és eljártunk táncolni. Akkor már csak olyan helyre mehettünk, amit zsidók tartottak fent, ez volt a KAOSZ, a Kereskedelmi Alkalmazottak Országos Szövetsége. Ez még a negyvenes években volt a Király utcában, s természetesen csak délutáni órákban volt engedélyezve. Ott sokszor  felkért egy csinos fiú, még virágot is kaptam tőle. Mikor mondtam neki, hogy a virágot oda visszük a nagynénimhez akkor ő nagyon elcsodálkozott: "Magának a Lessinger néni a nagynénije?!" Persze én őt már az első percben felismertem, hogy ő  Cziffer Karcsi, a Laci unokatestvérem barátja, akivel menekültek előlünk. Abban az időben egy kis románc lett közöttünk, majd elfeledkeztünk egymásról, mert szüleim is ellenezték, a „szegény szabó legény” nem volt megfelelő parti. 

 Egy szép napon az én drága Karcsim azt mondja: Borám holnap reggel bevagoníroznak bennünket! Mire reggel beértem, már a vagonban volt 6 ló, 3 szekér és a három kocsis, no meg persze egy sereg alom, és a lovaknak takarmány. Az én Karcsim a barna bőrkabátjában, civil ruhában katonasapkával, természetesen sárga szalag a karján. Engedélyt kért a parancsnokától, [hogy] leszállhasson elköszönni. Megkapta az engedélyt, átöleltük egymást, elbúcsúztunk, és azt mondta: „Vigyázz magadra! Visszajövök”. Ott voltam, míg a vonat elindult, és amíg látni lehetett, addig néztem sírva a vagonok után. A vonat elment, két tábori lapot kaptam az én Karcsimtól, bizakodva, hogy „visszajövök”, de sajnos soha nem jött vissza. Az egyik „kocsis” barátjától tudtam meg, hogy elindult hazafelé, nem akart fogságba esni, mert az ő BORBÁJA várja. Ő szegény nem tudta, hogy mi Auschwitzba lettünk hurcolva. A barátja mondta, hogy Karcsi megfagyott az orosz harcmezőn. 

... Amikor elmosogattam, és elkészítettem Károly bácsi vacsoráját, végig sétáltam a Promenádon. A kastélyba Farkas főbíró úrékhoz mentem vasalni, és javítani a holmikat. Így kivételesnek érezhettem magam, mert minden nap vihettem haza a családomnak ennivalót a gettóba. Édesapám, Juditkám kijártak kapálni. Anyukám a gettóban maradt.

Már megint messze szaladtam, arról nem is írtam, hogy 1944 májusában bevittek bennünket a Csepregen a kis Fehér – ma Jókai - utcában kialakított járási gettóba… Arról sem írtam, hogy a rendeletek a német megszállás után mindig valami újabbat hoztak. Volt, amikor a biciklinket kellett bevinni a csendőrségre, volt, amikor az aranyat, ezüstöt a takarékpénztárba. Drága szüleim ujjáról még a jegygyűrűt is. Még azt az ékszert is, ami rajtunk volt, a fülbevalót, nyakláncot is. De ez lett volna a legkevesebb, csak az életünk maradt volna meg… (Most, mikor a kártérítéshez be kellett adni a papírokat, a Soproni Levéltárból kikértem az úgy nevezett „arany leadási” bizonylatot. Hát bizony, a Csepregi Takarékpénztártól Sopronig jól megfogyott, úgy látszik, útközben sok-sok vámoláson ment át.) 

    A sárga csillag is már rég rajtunk volt. Egy napon csendőrök jelentek meg és egy szekér. Közölték, hogy gettóba visznek minket, vagyis az összes zsidókat. Elkezdődött az a bizonyos leltár. Ami a két megmaradt szobánkban és konyhánkban volt, be kellett hordani egyik kamránkba. Nem tudom felsorolni, hogy mit. Azt tudom, hogy négy személyünkre engedtek két ágyat,  valami ágyneműfélét és ruhafélét ömlesztve, két lepedőbe kötve, meg a konyhából bizonyos dolgokat. Juditkám ment a szüleimmel, nekem el kellett menni segíteni Lauritsékhoz, Margit néninek, és dr. Pajor Henrikéknek, onnan tovább Kollárné Gizi néninek. Ezt mind aznap el kellett intézni. Úgy du. 3 órára már minden csepregi és  járási zsidó bent volt a gettóban.

    A csepregi gettó Stern Jenőék házától Stern Gézáék házáig terjedt, benne a kis templomnak nevezett imaházzal és egy-két nem zsidó házzal. A keresztény tulajdonosokat  kiköltöztették. Mi Stern Jenőék házában az egyik szobában kaptunk helyet, meg Mesterházáról a Wurmfeld-család és Csérből a Deutschék. Hirschlerék négyen, Wurmfeldék hatan, Deutschék heten, így 17 személy volt a szobában. Mellette egy kamra helyiség, ahol valami főzési lehetőség volt. Hogy  a házban összesen mennyien laktunk, nem tudnám megmondani, mert minden helység zsúfolva volt…

…Következett egy júniusi nap, amikor kis bugyrokat kellett csinálnunk, úgymond mindennapi ruháinkat batyuba kötni, mert munkára visznek Sopronba. Az úgy nevezett „Legényegylet” épületéhez és a benne akkor működő mozihelyiség felé hajtottak bennünket, a csendőrök vigyázó őrségével. Itt még megnézték a batyuinkat, sőt be kellett menni egy lepedővel körülvett helyiségbe, ahol N.Gy-né bábaasszony… megvizsgált bennünket. A vizsgálat természetesen foglalkozásához méltó volt. Megvizsgálta, hogy bizonyos szervünkben nem rejtettünk-e el értéket (arany, dollár, stb.) Erről a nőről csak annyit: „Pfuj!”

A Legényegyletből a menet a vasútállomásra vezetett. Ott vagoníroztak be bennünket, és elindult a vonat Sopron felé. Mi a vagon ablaka alá voltunk szorítva. A temető mellett elhaladva édesapám felállt, kinézett, és ezt mondta: "Isten velük drága szüleim, nagyszüleim. Remélem, magukat békében hagyják. Mi már úgy sem jövünk többet ide."  A szüleim  sajnos tényleg nem jöttek vissza. Én viszont igen, és ápolom a sírjukat, és csináltattam nekik egy szimbolikus síremléket a Nagyapám és a Nagyanyám közt. Képzeletvilágomban ott nyugszanak, ahol ők szerettek volna megpihenni, ha nem ölik meg a drágáimat.

Sopron: behajtottak bennünket egy félig kész épületbe. Ott derült ki, hogy oda hozták a Sopron megyeieket: a csornai, kapuvári, csepregi és a soproni járásiakat. Akkor már tudtuk, hogy gyűjtőnek nevezik ezt a helyet. Pár nap múlva átvittek bennünket egy másik épületbe. Oda már behozták a soproniakat is. Négy fürdőkád volt téglával körülvéve. A soproni gettóban összeszedett élelmiszerekből főztek a kádakban. Babból, krumpliból leves főtt. Mégis valami. Emlékszem, nem tudtuk, hogy sírjunk, vagy nevessünk. Pláne amikor Zólyomi, de lehet, hogy Zemplényi nevű akkori soproni rendőrkapitány monoklival a szemén, hófehér egyenruhában, ragyogó fekete csizmában jött ellenőrizni, hogy minden rendben van-e.     

Itt sem maradtunk sokáig, úgy mondták, visznek bennünket Németországba dolgozni. Egy percig sem gondoltam, hogy megölni visznek, úgy gondoltuk, hogy munkabíró emberek vagyunk, csak meg tudjuk a mindennapit keresni. Nem így lett, a folytatást mindenki tudja… 

Megérkezés Auschwitzba háromnapi kínszenvedés után. A körülményeket előttem már sokan leírták. Kb. 90 személy bezsúfolva egy vagonba,  a csendőrök és a németek által már állati mivoltra lesüllyesztett emberi maradványok voltunk. Víz, étel nélkül. Szükséghez két vödör, amit a leláncolt vagonokból nem lehetett kiüríteni. El lehet képzelni, micsoda bűz volt!!! Már pár halott is volt köztünk!

Megérkeztünk. Vagonajtó nyílik. Végre friss levegő. De levegőhöz se jutottunk, már kiabálták: „los, los” (gyorsan). Hát leugráltunk gyorsan. Majd külön sorba kellett állni a férfiaknak és a nőknek. Édesapám megölelt, megcsókolt mindhármunkat. Nekem azt mondta: „Vigyázz Anyádra, testvéredre!” Két testvére, Ödön és Gyula bácsi mellé állt. Elindult a férfisor a végtelenbe. Többet édesapámat nem láttam.

Közben minket, nőket is kettes sorokba vezényeltek. Anyukám Gyula bácsi feleségével az előttünk levő sorban, mögöttük én és drága húgom. Anyukám kezét hátra tartotta, azt is fogtam, hogy el ne szakadjunk egymástól. Igen ám, de a sor haladt, és az egyik útelágazásnál egy magas SS-katona jobbra-balra intéssel vezényelt. Édesanyámék balra, a húgom és én jobbra mentünk tovább. Akkor még azt kiabálták, hogy a fürdő után találkozunk! Mi balgák azt hittük, hogy ez igaz is.

Pedig, amint később megtudtuk, az egyik út a végzet, a másik a fürdőnek nevezett valami felé vitt. Jobbról, balról villanyvezetékes drótkerítések mögül kopasz emberek kiabáltak valamit. Beértünk a fürdőbe, parancsot kaptunk a vetkőzésre: ruhát le, csak a cipőt volt szabad a kezünkben tartani. Így álltunk egymás mellett húgommal. Kiabálták, hogy a 16 éven aluliak menjenek fürödni. Judit kiszakította kezét a kezemből, és mondta:  nekem mennem kell, mert még nem vagyok 16. Én mondtam, kérlek, maradj. Semmi bizonyíték nincs, hogy Te még nem múltál el tizenhat. "De ha megtudják, agyonlőnek." Ezzel elrohant tőlem. Soha, soha többé nem láttam őt, csak hallottam róla. De ezt majd máshol írom le.

Így maradtam egyedül, mikor elindult a mi sorunk is előre, ahol német katonák álltak, és már nem emlékszem, hány férfi, akiket borbélynak neveztek. Ők nyírták le hajunkat, és még ott, ahol szőrzet van egy női testen. A szégyen érzése, a megaláztatásom ekkor tetőzött. Azt, hogy utána már rongyokban voltam, azt már a sorsnak véltem. De még így is mindig hittem, hogy a drágáim valahol ott vannak!  Még élt a remény.

Két – három hét után Birkenauban újra soroztak bennünket. Rongyainkat a fejünk fölé tartva, a  tisztek és katonanők előtt elvonulva, három csoportra osztottak bennünket. Az egyik jobbra, a másik balra, a harmadik a teherautóra. Nekünk azt mondták, hogy munkára megyünk. Ez igaz is lett, így mi ötszázan magyarok vagonokba kerültünk. A másik csoporttal  egy darabig együtt vittek bennünket, majd valahol őket leválasztották. Késő éjjel megérkeztünk Brémába. A teherpályaudvarról az éjszaka leple alatt bevonultattak bennünket egy lovarda-féle épületbe. Emberek már nem voltunk, csak éltünk. Reggel 5 órakor appel. Fél liter kávé félét kaptunk, persze cikóriából, de legalább  meleg volt. Egy komiszkenyér öt részre osztva  és egy dkg. margarin. Este  leves vagy főzelék féle, amit fűfélékből főztek. Aki osztotta, még a kanálból is visszacsordultatott, hogy neki több maradjon. 

Kijártunk dolgozni a városba romeltakarításra. Jártunk cementgyárba, építési elemeket zsaluztunk. Majd bekerültem egy építőbrigádba, amivel naponta mentünk egy Upphusen nevű falucskába, ahol házat építettünk. Volt egy német mérnök, aki irányított, egy olasz fogoly, aki a betont keverte, és persze mások, akik őriztek bennünket.

Le kell, hogy írjam… felszabadulásunk történetét. Napot, dátumot nem tudok. Egy márciusi napon összegyűjtöttek bennünket, és beraktak nyitott vagonokba, amilyennel követ, bazaltot, fát szoktak szállítani. Most emberek szállítására használták. Az éjszakák rettenetes hidegét egymáshoz bújva, egymást melegítve vészeltük át. Brémából pár napi utazást követően érkeztünk meg éjszaka Bergen Belsenbe. Behajtottak egy nagy helyiségbe, amely már tömve volt emberi roncsokkal. Kiabáltak, ostorral lökődtek minket befelé. 

Végül eljött a reggel, az appel ideje, ami kb. hajnali 3-4 órakor volt. Ki kellett menni a szabad részre, ilyenkor lehetett a szükségünket elvégezni. Láttam egy sátorszerű építményt, azt hittem, a latrina. Bementünk, úgy látszott, hogy ott foglyok fekszenek. Fel akartam ébreszteni őket, de mindegyik  jéghideg volt. A hullaház volt.    

A felszabadulást  úgy értük meg, hogy egy tank ment körül, és azt kiabálták a mikrofonba, hogy "szabadok vagytok, hamarosan kaptok élelmiszert, stb."  Kaptunk is, de én már nem tudtam elfogyasztani, olyan gyenge állapotban voltam. Jött egy teherautó, és felrakták rá a rossz állapotban levőket. Bevittek bennünket az akkorra már kórházzá átalakított katonai laktanyába. Ott belga orvostanhallgatók kezeltek bennünk, valami sulfamit nevű gyógyszert kaptunk a hasmenésre.

Az ápolók magyar katonák voltak. Egy lázrohamnál leestem az ágyról. Az ütéstől talán magamhoz tértem, és hallottam, hogy a két magyar katona, akik visszatettek az ágyra, arról beszél: "No őt is kivihetjük holnap a tepsibe." Nem tudom, mi adott erőt, de ekkor el kezdtem harcolni önmagammal az életemért. Így érkeztem el május 8.-ához. Közben hírül jött, hogy a Svéd Vöröskereszt elvisz bennünket gyógykezelni Svédországba. Ebbe én is beleegyeztem, s az orvosok is besoroltak. Elszállítottak bennünket Lübeckbe, ahol néhány napig egy kaszárnyában voltunk. Lübeckből Malmőbe hajóztunk. Itt egy iskolában szállásoltak el bennünket. Kivizsgáltak bennünket, s ki milyen állapotban volt, aszerint lett elhelyezve. Én a loka-brunni üdülőbe kerültem. Állandóan az járt a fejemben: Istenem, ki maradt az enyémek közül életben? A napi posta figyelése, állandó csalódás és könny, remény. Ha ma nem, majd holnap kapok jó hírt. Ez éltetett. Míg végül  azt a hírt kaptam, hogy senkim sem jelentkezett. Nem akartam soha elhinni a valóságot.

Loka-Brunnban éltük a kis életünket. Reggelizni, ebédezni, vacsorázni egy étteremnek nevezett helyiségbe jártunk. Időközben a környékbeli fiatal emberek hírül vették, hogy lányok vannak a Lokában, és jöttek. Ki kíváncsiságból, ki kalandvágyból. Egy-kettő párra is talált, volt, aki férjhez ment. Egy ilyen esküvőn én is megismerkedtem Knuttal, aki a véletlen folytán asztaltársam lett. Beszélgetni kezdtünk, ő svédül, én hol magyarul, hol németül, de leginkább mutogatás vagy rajzolás segítségével. Aztán ez az ismeretség folytatódott. Vasárnaponként átjött, mindig hozott valami ajándékot, amit akkor nagyra tudtam becsülni. Egy pár kesztyű, egy sapka, banán, narancs, alma. Mindig azt mondta, a mamája küldi. Nagyon jól esett érezni egy kis szeretetet.

Januárban elküldtek munkára. Mivel én varrónő voltam, Lotorpban egy ruhagyárban helyeztek el bennünket  két szombathelyi testvérrel, Buchwald Arival és Gizivel együtt. A vágyam szerint egyedül, egy kis helyen szerettem volna élni, de hármunknak adtak egy szobát. Mikor Knut megtudta, hogy kimegyek dolgozni Örebro környékére, ő is ott  keresett munkát. A barátságunk folytatódott, de csak részemről barátság, tudom, ő nagyon szeretett.

Így múlt egy pár év, és elhatároztam, hogy hazajövök Magyarországra. Úgy gondoltam, hogy a szülői házban nyugalomra találok, de sajnos ez sem úgy lett. Nehéz róla beszélni. Édesapám húga, Szidi néni életben maradt, és addig nem hagyott békén, amíg meg nem írtam neki, hogy "azt a kicsi dolgot", amit eldugtunk, hová tettük. Ő pedig leutazott Csepregre, és összeszedte, azt a pár darab arany dolgot, amit eldugtunk a galambházba! Mikor hazaértem, természetesen hozzá mentem, mert Svédországból nem hozhattam ki pénzt, így pénz nélkül érkeztem. Mikor mondom, hogy nála szeretnék aludni, azt a választ kaptam, hogy csak egy fekhelye van a két szobában. Mondtam, hogy megalszom egy-két éjjel a földön is, utána úgyis haza akarok menni Csepregre. Még így sem kaptam nála szállást. Akkor mondom neki: Légy szíves add ide az aranyakat, amit elhoztál. Eladok egy gyűrűt, megalszom egy szállodában, és lesz pénzem a vonatra Csepregig. Akkor meg azt mondta, nem tudja odaadni, mert kirabolták… 

Se otthonom, se anyagi lehetőségem nem volt. Egyetlen kiútnak a férjhez menést láttam. Így érkeztem Reiner Lajos magyarkeresztúri kérőmhöz, akit mint munkaszolgálatost Csepregen ismertem meg. Megkérte a kezem, és én igent mondtam.