Mi a jelöléstan ?
Mi a jelöléstan ?
A nagy dínom-dánom után a bűbájos asszonyok sorba a bölcsőhöz léptek és mindenik megajándékozta valamivel a kicsi királykisasszonyt. Egyik szépséget, másik gazdaságot, harmadik kedvességet adott, s így tovább, kitől ami tellett. Mikor éppen a tizenegyedik bűbájos asszonyra került volna a sor, betoppant [a terembe] nagy mérgesen a tizenharmadik s elkezdett átkozódni (Csipkerózsa).
A jelöléstan vagy szemiotika (σημειωτικός – a jelekre figyelő) elméletileg a kommunikációs és egyéb jelek, illetve jelrendszerek tudománya, amelyik azt tanulmányozza, hogy egy adott rendszeren belül hogyan kapcsolódik össze közös jelentés által egy bizonyos jel azzal a fogalommal, amelyik a jelöletét képezi.
Megalapítójának Peirce Károly (.eng) amerikai filozófust tekintik, az úgynevezett pragmatizmus atyját. A pragmatizmus egyben a gyakorlati hasznosságot tekinti fő ismérvének, így a jelöléstannak csak akkor lehet jelentősége a nyelvtanban ☹, ha segítségével ki tudjuk deríteni, hogyan nyeri értelmét egy olyan szó, mint például az idézetben szereplő „átkozódik” ige.
A magánhangzók szerepe
A főleg a germán nyelvekre oly jellemző rendszeres hangmegfeleléseknek az összehasonlító nyelvészet által való túlságos előtérbe helyezése kissé elhomályosította azt a tényt, hogy a magán- (voc, vocalis) és mássalhangzók (cons, consona) az idő folyamán nem egyformán hajlamosak a változásra.
Már a belsőleg hajlító (introflexív) afroázsiai nyelvek példája is megmutatja, hogy általában a mássalhangzók sokkal kevésbé változékonyak, mint a magánhangzók. E tulajdonság nélkül Champollion talán nem is tudta volna megfejteni az óegyiptomi hieroglifákat (.eng) (az egyiptomi utódjának, a kopt nyelvnek [.eng] és írásának köszönhetően), és a mai zsidóság sem értené az Ószövetség eredeti héber könyveit, hiszen mindkét írás mellőzte a magánhangzók jelölését.
Ez körülbelül úgy lehetséges, mintha mi dzsókerrel írnánk a következő mondatokat, amelyek értelmezése szempontjából teljesen lényegtelen, hogy a mai vagy a korabeli magánhangzókat helyettesítjük-e be :
- F⁕h⁕rv⁕r(⁕) h⁕d(⁕) ut(⁕) r⁕(⁕) (tihanyi alapítólevél);
- L⁕tj⁕t⁕k f⁕l⁕⁕m sz⁕m(⁕)t⁕kk⁕l m⁕k v⁕gy(⁕)m⁕k (halotti beszéd).
A szövegkörnyezettől függően természetesen egy szokványosan hajlító indoeurópai nyelvben is esetenként megértenénk egy-egy hasonlóan rögzített szöveget – csak éppen nem a Ⅺ. illetve Ⅻ. századból valót ☹. Pedig a magyarban egy évezred alatt csak a legutolsó rag, a többes szám 1. személyt (1. plur) jelölő -mUk (U=u,ü) alakult át az m + U → U + m átvetése (metatézise), majd az m + k → n + k illeszkedése (a nazális asszimilációja) miatt -Unk-ká.
Mint láthatjuk, a két legrégebbi magyar mondat megértésében alig játszanak szerepet a magánhangzók, legfeljebb csak a hasonló mássalhangzó-szerkezetű szavak megkülönböztetéséhez szükségesek. A dzsókerek viszont tagolják a ragokat is, de azok mássalhangzója általában kötőhangzón keresztül kapcsolódik a ragozandó tőhöz, ezért a jelölés legkisebb elemének (⁕)cons szerkezetűnek kell lennie (és amiért a magyar redundanciája mérhetően alacsonyabb, mint az angolé, például a számok neveiben [.pdf]). Önálló ragként a magánhangzók talán leggyakrabban a fenti második példában aláhúzott -(j)A és -i birtokos ragokban fordulnak elő. A kötőhangzóknak pedig csak a hosszúsága (vōc) mérvadó, mert annak gyakran lativusi (latv), azaz irányjelölő szerepe van (például Á=á,é egy „odafelé” ⊗ adverbiumon).
Megjegyzendő még, hogy a szókezdő csillag nyelvészeti közleményekben a feltételezett alakokat jelöli, mint például a *vål (å=a,o) ige esetében, amelyiknek legelső, írásban fennmaradt ragozott változata pontosan a fenti ☨vagymuk. Tehát a ⁕cons elemi ragot vehetjük akár kiinduló hipotézisnek is ☺.
A magánhangzók hangrendje
Mint az imént megállapítottuk, a kötőhangzókat nem szabad figyelembe vennünk a ragok elemzéséhez. Így azok hangrendjét sem, amely pedig elengedhetetlen ismérve a magánhangzó-illeszkedésnek.
Viszont egyértelműen jelölésnek számít a hely- és irányhatározók kezdő magánhangzójának a hangrendje. A „közel” fogalmát a magas hangrend (son, sonora) közvetíti son⁕ gyökű szavak képében, míg a „távolét” a mély (sur, surda) hangrend a sur⁕ szavakkal.
Ez a rendszer kiterjed más szófajokra is. Gondoljunk csak az olyan szópárokra, mint itt–ott, ez–az, ilyen–olyan, stb.
A ragok kompozicionalitása
Az ezer év előtti -☨mUk rag egyben érdekes példával is szolgál a személyragok felépítésére. Ha eltekintünk az igeragozás kettős paradigmájától, akkor a ragot így kell értelmeznünk :
1. plur = -☨mUk = m + ⁕k = 1. sing + plur
Vagyis a többes szám (plur, pluralis) első személyét úgy kapjuk, hogy az egyes számúhoz (sing, singularis) egyszerűen hozzáadjuk a többes szám jelét. Ha most feltételezünk az egyes számban egy -m, -l és -*i ragsorozatot, akkor a legutóbbihoz szintén hozzáfűzhetünk egy -k jelet, de most már másik „jelentésében” (.pdf.eng), az önhivatkozás (autoflexilis – maga felé hajló) jelöléseként :
3. sing + auto = *i + k = -ik = 3. sing auto
A fenti ragsorozat az, amit régen – tévesen – az ikes igék „paradigmájának” tartottak, pedig az auto jel ezek szerint csak a 3. sing-ban jelenik meg ráadásként, létrehozva az „A(z)” (amiben A=a,e) mutató névmás személyragját. De viszont ez az ősi ragsorozat jelen van végződésként a szölkup nyelvben (.eng), ahol az egyes számú objektív ragozást képviseli. A szölkup mellesleg a szamojéd nyelvek közé tartozik, és az uráli nyelvcsalád egyik legkeletibb tagja, vagyis a mai magyartól földrajzilag is a legmesszebbre van…
A nyelvtan különböző szintjei
Az „átkozódik” ige tövének a legtöbben az „át” szót tartanák, de a ragozás eddig megismert tulajdonságai elegendőek ahhoz, hogy a teljes szót mégis egy kicsit máshogy elemezzük (V=o,ö,e,a; Ó=ó,ő):
átkozódik = (á + t) + ((V)k + (V)z) + (Ód + ik)
Sőt mi több, ez a művelet szintagmatikus, vagyis egyre nagyobb, logikailag összefüggő egységeket eredményez, miáltal érthetővé válik, hogy a nyelvtan ezeket elméletileg miért különböző szinteken tanulmányozza :
A szövegtan (5) tulajdonképpen nem is tartozik a nyelvtanhoz, pedig a nyelvtani jellemzők nem önmagukból nyerik értelmüket, hanem egy adott nyelv szövegei vizsgálatának, vagy különböző nyelvű szövegek összehasonlításának az eredményei. Ezért a mai napig elmosódik a határ a filozófia és a nyelvészet között, főleg mert a nyugati, hellenisztikus hagyományban elválaszthatatlan a nyelv és a logika (λόγος – ami a beszéddel vagy a gondolkodással függ össze), de nem így a keleti, szanszkrit nyelvtanokban (.eng), amelyek már első feljegyzésük óta olyan formálisak, mint csak a ⅩⅩ. század közepétől a modern nyelvtanok.
Ezért érdekes az is, hogy az alaktan (1) is természetesen a görög filozófusok szellemi öröksége, miután általában csak – a ragozás szempontjából – összetett morfémákkal foglalkozik, miközben azoknak legfeljebb csak mondattani szerepet tulajdonít. Pedig Pánini (.eng) már időszámításunk előtt a Ⅵ–Ⅴ. században pontos jelentést rendelt a szanszkrit morfémáihoz – és az még csak nem is egy ragozó nyelv ☺.
A szavak jelentéstana (4) is még a mindenkori szövegkörnyezet függvénye, de az eredményeit bármilyen szótárban megtalálhatjuk, legyen az magyarázó vagy kétnyelvű. Ezért hagyománya majd egyidős lehet az írásbeliséggel, hiszen már az Akkád Birodalom alatt is készítettek ékírással akkád-sumér szótárt (.eng).
A mondattan (2) a nyelvtannak az a területe, ahol még talán a legjobban egyeznek a különböző nyelvek nyelvtanai szakszókincsükben – legalábbis nagyjából. Nem szabad ugyanis elfelejtenünk, hogy a latin nyelvtani kifejezéseit elsősorban ehhez a nyelvhez alkották, és nem feltétlenül egy Ázsiából, az Urálon túlról érkezett ragozó nyelvhez (a példában felsorolt funkciók közül az alább áthúzott három teljesen ismeretlen az indoeurópai nyelvekben).
Tehát a szintaxis elemzése a fenti táblázatban csak a megszokottnál elemibb szinten történik, de még érthető, ha ismerjük a rövidítéseket :
- latv (lativus) – oda irányuló eset;
fact(factitivum) – műveltető ige;- subs (substantivum) – főnév;
ver objt(verbum objectivum) – objektív ige;- part (participium) – igei melléknév;
- n÷ inch (inchoativum & quotiens) – kezdődő cselekvés;
auto(autoflexivum) – önhivatkozás.
A hiányzó szint
A jelöléstan (3) szintje az a hely, ahol óriási űr tátong a nyelvtanban, aminek két főbb oka van. Egyrészt a szemiotika megközelítése még mindig inkább filozófiai, mint gyakorlati. Másrészt még egy ragozó nyelvben sem magától értetődő a szavak inkrementális jelentésmódosításának a jelenléte, illetve magyarázata. Mint a példában láthatjuk, a magyarban – egy szerencsés nyelvtörténeti véletlen folytán – aránylag egyszerűen át lehet hidalni a mondattan és jelentéstan közötti szakadékot.
Mindössze csak általánosítanunk kell az egyes ragok által hordozott mondattani információt. Ha az alkotóelemek által képviselt lehető legáltalánosabb elvont fogalmat vesszük alapul, akkor nyomon követhetjük a szó jelentésének kialakulását a gyök alapfogalmából, amelyikről tudjuk, hogy a „távol” jelével, egy mély hangrendű magánhangzóval kezdődik (ha a magánhangzó hossza lényegtelen, akkor azt pontos ékezettel jelöljük : ė=e,é; i=i,í; stb.):
- ȧ + ⁕ ∊ sur⁕ = „távol”
- á + ⁕ = ȧ + vōc + ⁕ = „oda”
- át + ⁕ = á + objt hatás + ⁕ = „oda kerül”
- át(o)k + ⁕ = át + önmaga + ⁕ = „maga az, ami átkerül”
- átkoz + ⁕ = át(o)k + objt folyamatosság + ⁕ = „ezt a valamit végleg áthelyezi”
- átkozó + ⁕ = átkoz + állapot + ⁕ = „aki éppen ezt csinálja”
- átkozód + ⁕ = átkozó + pillanatnyi de ismétlődő + ⁕ = „újból és újból csinálja ezt”
- átkozódik = átkozód + önmaga = „amaz ismételten »gonosz dolgokat kíván« másnak”
A fenti jelölések jelei ragok lévén, a hozzájuk rendelt jelöletet a legegyszerűbben az olyan szavak szemléltetik, amelyekben – mint a táblázatban feltüntetettekben – a rag egymagában fordul elő.
Megfigyelés
Szavunkat képesek voltunk lépésről lépésre megérteni, úgy ahogy a ragokat eredetileg egyenként hozzáragasztottuk volt a növekvő szóhoz. Ez idő alatt a dzsókerrel helyettesített rész egyre rövidebb lett, mígnem elfogyott. Más kifejezéssel élve, az elemzés művelete, úgy mint a ragozás, teljesen szabályos (méghozzá jobbra szabályos [.eng], mert a helyettesíthető, vagyis nemterminális szimbólum a művelet jobb tagja) az előző fejezet értelmében.
Márpedig ha az 1. és a 3. nyelvtani szint szabályos, akkor a 2. szintnek, a mondattannak is annak kell lennie, hiszen az alaktan és a mondattan között kölcsönösen egyértelmű a megfelelés…
Az elemzés módszertana
Az említett nyelvtörténeti véletlen egy olyan sajátság, amely szintén összeköti az uráli nyelvcsalád legnyugatibb és legkeletibb képviselőjét : az igeszemlélet jelölése. De ezen már látszik az idő vasfoga, mert míg a szölkup ezt a jelölést aktívan alkalmazza (.eng), addig a magyarban már csak közvetve érzékelhető, mint a rendhagyó igék tőváltásáért felelős tényező. A magyarban pedig ilyen ige összesen csak tizenhat van, ezért sokan nincsenek is ezeknek tudatában ☺.
Egy ragozó nyelvben az aspektusjelölés természetesen az igék származékait is érinti, ezért a ⁕cons jelek nagy része valamilyen általános szemléletet tükröz, amely eredetileg egy cselekvést jellemzett (.deu). Ezek szerint egy szemlélet jelölésére használt rag annak mindenkori jele, a jelölete pedig a vele ellátott szavak értelmi átfedése (szemantikai metszete), vagyis közös jegye, aminek jeléül a ‚⊓‘ (szögletes metszet) jelet választva az elsőtől a harmadik nyelvtani szintig egyöntetűen meghatározhatjuk például a lativus ragját :
latv = elé ⊓ fölé ⊓ mögé ⊓ … = ⊓ ⁕Á = -Á
A ragok ilyesféle elemzése magától értetődő. De miután a ⁕Á írásmód szimmetrikus az xyz⁕-gal – vagyis a gyökök jelölésével –, jogos feltennünk a kérdést, hogy vajon van-e agyököknek* is saját jelöletük ?
Lépésről lépésre – idézetről idézetre
Saussure (.deu) óta tudjuk, hogy a jelek nem önálló értelemmel bírnak, hanem a velük társított jelöletből merítik jelentésüket, és mind a jelek, mind a jelöletek az idő folyamán változhatnak. Ezért nem is tartotta szerencsésnek a jelölés két alkotórészének a ⅩⅩ. század elején már széles körben elterjedt kettéválasztását. Szerinte – teljesen helyesen – csak akkor érthetjük meg a nyelv rendszerét, ha azt szinkrón (σύνχρόνος – egyidejűség) állapotában vizsgáljuk. De a ragokat sohasem vizsgálták így, mert a germán nyelvekben alig játszanak szerepet, és a latin utódaiban legfeljebb csak diakrón (διαχρόνος – idővel változó) kialakulásuk volt érdekes az eredetiből – éspedig ez a két megközelítés (.fra) gyakorlatilag kizárja egymást.
A magyar nyelvészetre viszont a német nyelvkutatás volt a legnagyobb hatással, olyannyira, hogy az uralisztikát akár az indogermanisztika részterületének is tekinthetnénk ☺. A mai napig talán leghívebb követője a lipcsei neogrammatikusok (.deu) elveinek, akik pedig a diakrón módszertan legnagyobb szószólói voltak. Amellett kivétel nélküli természeti törvény rangjára emelték a germán nyelvek, és ezek között is legfőképpen a német kiemelkedő sajátosságát, a rendszertelen kiejtést előidéző, feltételezett hangtani „szabályosságot”. (A zárhangok egyszerűen zöngés–zöngétlen szembeállásához képest bonyolultabb fortis–lenis, azaz „erős”–„gyenge” [.deu] kontinuuma talán egyik legfőbb oka annak, hogy német anyanyelvűek ezeket a hangokat a magyarban kezdetben alig tudják egymástól elválasztani vagy helyesen kiejteni – ezek a hangpárok a német tipikus archifonémái [.deu], ha a fogalom alkotója, Trubeckoj Miklós által megadott meghatározást vesszük alapul.)
Mindenesetre a lipcseiek – ellentétben magyar híveikkel – már kezdettől fogva (.deu) szűkre fogták „hangtörvényeik” érvényességét :
„Minden hangzóváltozás, legalábbis ha mechanikus módon történik, mindig kivétel nélküli törvények alapján következik be.”
Ezek szerint ez a módszer eredetileg kizárólag a mechanikus, tehát nem analógián és nem kölcsönzésen alapuló, vagyis tudatlan változásokra volt csak érvényes. A 0. szint új szavaihoz egyébként csak ez a három folyamat vezethet (a hangutánzást is analógiának számítva), és az analógia az idegen szavakat is átalakíthatja, de pont a hangváltozáson alapuló a legkevésbé alkalmas a szótörténet vagy etimológia (ἐτυμολογία – az igaz szó tanulmányozása) feltárására, mert éppenséggel kirekeszt minden viszonyt a 4. szinttel. Érdekes viszont a Webster’s Online (.eng) volt 2012-es kiadásában az analógia meghatározása :
„Az analógiát gyakran úgy állítják be, mint egy a generatív szabályoktól eltérő eszközt, amely megmagyarázná a szavak és hozzájuk hasonló szerkezetek termékeny létrejöttét. Mások pedig azt állítják, hogy e két eszköz ugyanaz, mert hogy a szabályok analógiák, amelyek szabványként állandósultak a nyelvi rendszerben, míg az analógia szembetűnőbb esetei még nem. Ez utóbbi nézőpont nyilvánvalóan visszhangra talál a megismeréstudománynak (cognitive science) az analógiára vonatkozó jelenlegi álláspontjában.”
Mint feljebb láttuk, maguk a ragok is „szavakhoz hasonló szerkezetek”, ezért de nihilo megjelenésüket az analógiával, azaz egy hasonló funkció hasonló jelölésével lehet a legjobban magyarázni. A jelöletek kialakulásához pedig lássuk, mit szólt a germanisztika Trier Jusztusz (.deu), a szómezőelmélet (.pdf.deu) úttörője személyében az egész szavak jelentéstani (4. szintű) szerepéhez :
„Semmilyen szó nem áll úgy egyedül a beszélő és az őt hallgató tudatában, mint ahogy azt a szó hangbeli magányából gondolnánk.”
A szómezőelmélet ugyan csak szinonimákat (συνώνυμος – együttes név), azaz leginkább azonos szófajú szavakat vizsgál, más szóval kizárólag az alaktanilag nem jelölt értelmi hasonlóság érdekli (és mellesleg a német nyelvészet hagyományában teljesen figyelmen kívül hagyja az 1–3. szintet), de mint tudjuk, a magyarban a ragozás miatt a hasonló értelmű szavak nem „magányosak” mint az indoeurópai nyelvekben, hanem – a szófajok határán is túl – szóbokrokba tömörülnek. Egy szóbokor azonos tövű szavak gyűjteménye, ezért jelölése nem más, mint a gyöke…
A jelölés pedig egyszerűen a betűrímnek (alliterációnak), vagyis a szavak szó eleji összecsengésének általános használatából következik, nem pedig – esetenként nem is létező – tövek tudatos alkalmazásából, mint a latin nyelvtanórán ! A szavak kezdetének az analógia elve szerint hasonlítaniuk kell egymáshoz, úgy mint a ragoknak. Az előbbi a homeoarchon (ὁμοιοαρχων – azonos elöljáró) követelménye, az utóbbi pedig a homeoteleutoné (ὁμοιοτέλευτον – azonos végződés). Tanulságos még a betűrím meghatározása a francia Wikipédiában :
„Az alliteráció lehetőséget nyújt arra, hogy a beszéd tartalmát megerősítsük a dolgok minőségének vagy tulajdonságának hang- és jelentésbeli összekötésével.”
Mivel a homeoarchonnak nincs mondattani szerepe, így az általa eszközölt jelölések kötése is természetesen lazább, mint a ragok esetében. Míg az utóbbiak jelöletét – a magyar sajátosságaitól eltekintve – egyetértés övezi, addig a gyököké többé-kevésbé szubjektív (mint egyébként minden, ami függ a jelentéstől ☺). Pedig a gyökök jelöletét ugyanúgy tudjuk megnevezni, mint a toldalékokét, mégpedig az általuk generált szavak szemantikai analízisével. Az így felfedett értelmi átfedésnek nem kell feltétlenül jellemeznie a szóbokor minden egyes tagját – a nyelvészetben bevett gyakorlatnak megfelelően elég, ha csak a vizsgált szavak többségét érinti. Bloomfield Leonárd (.eng), az amerikai strukturalizmus atyjának szavaival élve :
„Ami gyakori, azt szabályosnak nevezzük; ami nem, azt rendhagyónak.”
A gyök jelölete tehát egy tetszőleges segédfogalom, amely a gyökhöz tartozó szóbokor legkisebb közösnek vélt szemantikai nevezője, amelyik viszont függ a (megvizsgált) szóbokor terjedelmétől is. Elméletileg a szóbokrot kitevő szavak rokonságának „népessége” (számossága) a gyök hosszával fordítottan arányos :
terem ∊ tėr(⁕)m⁕ ⊂ tėr⁕ ⊂ tė⁕
Az iménti példában minden részhalmaz reláció tulajdonképpen a szóképzés egy lépését mintázza fordítottan, amelynek egyedi vizsgálata diakrón módszertan lenne, az együttes pedig szinkrón. De a szokásos nyelvtan pont fordítva viszonyul a dolgokhoz : a ragozás folyamatát értelmezi szinkronikusan, és a nyelv teljes rendszerét diakronikusan. Ez egyrészt merőben ellenkezik Saussure elgondolásával, másrészt lényeges összefüggések „szétszerkesztéséhez” (.pdf) vezet ☹.
Gyakorlati alkalmazás
A rendhagyó igéken kívül van ám még a magyarnak más rejtélyes, ősi „zuga” is. Ilyen például a hely- és irányhatározók hagyományos megközelítésben szinte áttekinthetetlen rendszere. Pedig ez a rendszer megint csak sokkal szabályosabb, mint más nyelvekben – feltéve, ha helyesen állunk a rendszerezéséhez…
Az alapvető probléma az, hogy – egy nyelven belül – a tér egy adott pontjához viszonyított helyzetek vagy irányok csak elvont fogalomként létezhetnek, mert minden leírásukra szolgáló szó alakja már egyben mondattani szerepét is tükrözi fogja. De ha egy idegen nyelvet, például a latint vesszük lingua ex machinának, akkor a fenti módszerrel könnyen meghatározhatunk bármilyen térbeli fogalmat. Vegyük például a ↑sublīmĭtăs fogalmát (amelynek alakjából a latinban egyébként egyáltalán nem következtethetünk a hasonló értelmű szavakra ☹).
Ehhez segédeszközül szolgál az ë=e,ö archifonéma (.deu), amelyik nem azonos a zárt ë-vel, hanem sokkal inkább annak egyik lehetséges interpretációja. Ugyanis általában pont – de nem csak – ott használhatjuk, ahol az ö-ző nyelvjárások éppen ö-vel realizálják a zárt ë-t. A kérdéses fogalomkörhöz tartozó szóbokornak nincsen a priori felismerhető töve, ezért csak gyökként írhatjuk le :
fë⁕ = ⊓ fë⁕ = fej ⊓ fölé ⊓ fenn ⊓ … = „↑sublīmĭtăs”
Tudvalevő, hogy a szóborba tartozó kétféle fëlé ⊗ adverbium jelentését tekintve felé≠fölé. Ez nem ellentmondás, hanem annak a következménye, hogy a „felé” alaktanilag ugyan része a szóbokornak, de jelöléstanilag már nem. Azaz diakronikusan vizsgálva az, de szinkronikusan nem :
felé ∈ fë⁕, de felé ∉ ⊓ fë⁕
Mint feljebb említettük, a pontos ékezetű magánhangzók hossza lényegtelen a ragozás szempontjából. Így elméletileg a „fő” szó is része a fë⁕ szóbokornak. Sőt, még azt is tudjuk róla, hogy főnévként a „fej” másik változata. A cons + vōc szerkezetű kétbetűs, azaz minimális főnevek jellemző kötőhangzója a -v, ami arra utal, hogy a hosszú magánhangzójuk eredetileg kettőshangzó, vagyis diftongus (δίφθογγος – két hang) jellegű lehetett :
fő = [føː] ← *[føy̯ː] = *fëü
A szó utóbbi alakja egyezne is a tihanyi alapítólevélben a főneveken még megfigyelhető -Ù=u,ú,ü,ű rag használatával. De az ë-nek az ö-höz képest kicsit zártabb – és esetleg rövidebb – kiejtésével már egy másik kettőshangzó keletkezne :
*fëü = *[fɛ̝y̯] → [fɛj] = fej
Az olyan ereszkedve záródó diftongusok, mit az öü, eü (äü) vagy ou a finnben még a mai napig megtalálhatóak, de csak kizárólag az első szótagban. Tehát a magyarban a kettőshangzókra utaló fenti viselkedés, mint ősi uráli vonás, nem hiába korlátozódik a minimális szavakra ☺.
Mindez a magyart alig érdekli, és ha a szűkszavú öreg parasztot megkérdezik, mivel foglalkozott hajdanán, akkor azt fogja válaszolni : „Fő’dem vó’t !” Az ilyen kiejtés pedig nem csupán „tájjellegű”, hanem annak a jele, hogy az ecsetelt diftongizálódás bizonyos hangtani környezetben a mai nyelvben is felléphet (legyen Ó=ó,ő és Ŏ=o,ö):
- cons + Ó + ⁕ ⇄ cons + Ŏ + l⁕
- [vou̯ː] + l⁕ ⇄ [vol]⁕ = volt, volna, stb.
- [føy̯ː] + l⁕ ⇄ [føl]⁕ = fël, föld, stb.
Végül is a fë⁕ gyök esetében a ragozási és a hangtani származtatás egyezik, tehát jogos a ↑sublīmĭtăs fogalmával való társítása is. Ez nem csak a CzF-féle (Czuczor Gergely & Fogarasi János : A magyar nyelv szótára) „szócsaládosítás” végett lényeges, hanem legfőképpen azért, hogy a fenti módszerrel rendszerezni tudjuk a jelöléstanilag összefüggő szavakat (némi áttekinthetőség pedig nem árthat a magyar oktatásában ☺).
Sőt mi több, ez a gyök a finnben nagyjából megfelel a pė⁕-nek: a fej (fő) pää, a fenn (fönn) päällä, a föld pedig (többek közt) pelto. Ez mellesleg igazolja a magyar uráli rokonsága mellett szóló „legfőbb bizonyítéknak” tartott rendszeres hangmegfelelések közül az egyetlen igazán megbízhatót, a f⁕–p⁕ helyettesítést – annál is inkább, mert a magyarban nincs p-vel kezdődő minimális gyök, ami azt mutatja, hogy a [p] hang valóban hiányozhatott a magyar eredeti, uráli hangkészletéből…
Elemi jelölések
A nyelveredet kényes kérdésében nem csak a bevezetőben említett boszorkány átkozódott, hanem sokan mások is ☹. De mint azt a szó elemzése közben megállapíthattuk, a gyökének a jelölése tulajdonképpen egyezik a lativus ragjáéval :
á⁕ ∩ (⊓ ⁕Á) = á
Minden hasonló -ℜ ragot, amelyikhez létezik egy ℜ⁕ gyök a fent elmondottak értelmében, elemi jelölésnek hívunk :
ℜ⁕ ∩ (⊓ ⁕ℜ) = ℜ
Ha a raghoz tartozik legalább egy mondattani funkció, akkor a jelölés (filozófiai értelemben) objektív, különben csak szubjektív. Az A=a,e, À=a,á,e,é, Γ=g,k, Ó=ó,ő, U=u,ü és Ú=ú,ű archifonémákkal a következő elemi jelölések használata a legcélszerűbb a szavak elemzésére (a rövidítések külön vannak összefoglalva):
Észrevétel
Lényeges különbséget tenni a jelölés és maga a jel között. Míg az előbbi, mint a jelölet és a jel viszonya önkényes (.fra), addig az utóbbiak egy nyelven belül önmagukban véve egyáltalán nem azok, hiszen a nyelvi rendszert egészében, jelenlegi szinkrón állapotában kell értelmeznünk. Ezért a fenti összeállítás nem ellenkezik Saussure erre vonatkozó definíciójával.
Mint feljebb már megjegyeztük, a magyarban még mindig érezhető az obi nyelvterület (amely a magyarok kiszakadása előtt bizonyára nyelvjáráskontinuum volt) öröksége az igeszemléletet passzívan, de kötelezően jelölő igék tőváltásán. Az ilyen igék gyökei gyakran maguk az elemi jelölések, mint például a folyamatos létige lė⁕ (lesz) vagy a „tétige” tė⁕ (tesz) gyöke. De nézzük csak meg, a finnben a létigéktől eltekintve milyen igék felelnének meg – legalábbis egyik jelentésükben – a mi rendhagyó igéinknek: tehdä (tenni), vetää (venni), viedä (vinni), uskoa (hinni : hisz), juoda (inni), syödä (enni : ësz[ik]), mennä (menni) és johtua (jönni).
A nyolc finn ige közül csak háromnál van némi képzeletre szükségünk, hogy a gyöküket a magyarhoz hasonlóvá tegyük. Feltételezzünk tehát egy metatézist a syödänél (ys⁕), egy elveszett h-t a *(h)uskoán (*hus⁕), és jegyezzük meg, hogy a magyarban a 3. sing objt összefoglaló személyragja a -(J)(A), amelyben a J lehet i vagy j, ezért a juoda gyöke lehetne J⁕ is. Ezáltal a finn igék gyöke magyar betűkkel a következő lenne : tė⁕, vė⁕, vi⁕, h⁕sz⁕, i⁕, üsz⁕, mė⁕ és jO⁕ (mint sejthetjük, az O=o,ö,e). Vagyis az igék gyöke még esetenként a magánhangzóját is beleértve egyáltalán nem különbözik a magyar megfelelőjétől !
Ha ilyen hihetetlen mértékű az egyezés a magyar ősi gyökei, amelyek még egyértelműen uráli módon működnek, és egy távoli rokon nyelv hasonló értelmű gyökei között, akkor ez azt jelenti, hogy a neogrammatikusok (és az uralisztika) minden tanításával (.deu) ellentétben két ragozó nyelv rokonsága nem elsősorban a rendszeres hangmegfeleléseken múlik, hanem a ragozási és jelölési szabályok figyelembevételével „majdnem egyező” gyökök létezését is megköveteli (a szavaknak a gyököt követő felépítése pedig legalább annyira függ minden nyelv saját ragozási rendszerétől, mint valamilyen önkényes hangváltozási szabálytól). Tehát alaktanilag, pontosabban jelöléstanilag az egyik nyelv x⁕ gyökének részének kell lennie a másik nyelv x′⁕ gyökének, és fordítva, amit a következőképpen foglalhatunk képletbe :
x⁕ ⋤ x′⁕ vagy x⁕ ⋥ x′⁕
Sőt, a magyar és a p–f izoglosszán túli uráli rokonsága között még azt is megjósolhatjuk, hogy ha a fenti feltétel teljesül, akkor a két kezdőbetű, vagyis az x és x′ (majdnem) mindig azonos, ha csak a magyarban nem f és az uráli nyelvben nem p… ☺
Összefoglalás
A nyelvtannak ugyan több szintje van, és nem csak a mondattannak van szintaxisa. A magyarban pedig mindegyik szintnek ragozási a szintaxisa. A különbség csak annyi, hogy minden szinten más az ennek alapjául szolgáló „ábécé” : az alaktané (1) a morfémák összessége, a mondattané (2) a nyelvtani funkciók sokasága, a jelöléstané (3) a magyar múltbeli igei szemléletének és gyökeinek köszönhető jelölések, a jelentéstané (4) igazából a szófajok, a szövegtané (5) pedig a mondatok. Mint minden szintaxisban, ezekben is a szintagmák, illetve azok sorrendje a mérvadó.
Eddigi tudásunkkal pedig megválaszolhatjuk a nyelvtanulók egyik leggyakoribb kérdését, hogy mégis →miféle nyelv a magyar…
| tovább |
* Megjegyzés :
A gyök itt szigorúan konkatenációs fogalom : mindig egy megszabott alakú szabályos kifejezés. Ezért például a „rét” és a „tér” nem lehet egyazon gyöknek két különböző megnyilvánulása, mert a kettő között nem létezik szabályos leképezés – még a hagyományos afroázsiai gyökök körében sem ☹ :
r⁕t⁕ ∩ t⁕r⁕ = ∅
De viszont a „tesz” és a „tér” a látszat ellenére az, ha az sz-t és az r-t jelölésnek vesszük :
tesz = *tė + sz és tér = *tė + r, ezért tesz, tér ∊ tė⁕
| vissza |
GAÁL Péter „Tanulj magyarul!hu” című webhelye Creative Commons Nevezd meg! 2.5 Magyarország Licenc alatt áll.