Mi a mondat ?

A mondattanból eddig megtudhattuk azt, hogy a ragozási szintaxis következtében a morfémák szintagmái a szavak, a szavaké pedig a szószerkezetek. Sőt azt sem nehéz kitalálnunk, hogy az utóbbiak szintagmái lesznek a mondatok. Ezt bizonyítandó, először is elemezzük a fenti idézetben megjelölt részt :

A fenti felosztás egyértelműen következik a szószerkezetek definíciójából. Ezért itt most csak az állítmányi szerkezet (Præd) és benne a névutós tárgy (Relt_obj), illetve a két jelzős határozó (Attr_adv) sorrendje, azaz a mondat szintaxisa érdekel bennünket.

Alapfogalmak

Az, ami viszont egyáltalán nem ilyen magától értetődő, az bizonyos közkeletű nyelvtani fogalmak meghatározása. Például a „szó” abszolút alapvető eszméjéről, amely önmagában véve még nincs is társítva semmilyen mondattani funkcióval, azt gondolhatnánk, hogy minden nyelvben – és minden nyelven – egyszerűen meghatározható.

De mégis, a ⅩⅩ. század eleje óta nem sikerült pontosan behatárolni ezt a fogalmat (legalábbis a számítógépek világán kívül ☺). Az európai strukturalisták, Saussure Ferdinánd követőjeként, egyenesen kerülték a használatát (ezért is helyettesítették a „jelöléssel”), az amerikaiak pedig azt a paradoxont próbálták feloldani, hogy Bloomfield Leonárd (.eng) „minimális szabad morféma” kikötése figyelmen kívül hagyja az olyan gyakori angol szavakat, mint a „the” vagy az „of”, mert ezek önállóan nem is fordulhatnak elő…

A magyarnak az előző fejezetekben megismert generatív szabályai ebből a szempontból is hasznosnak bizonyulnak. Ha megértettük a szintagmák (Synt) lényegét, és ismerjük meghatározásukat, akkor a következő fogalmak sem okozhatnak többé nehézséget :

• a névelő egy névszói szintagma bal határának, a Bængnek az a specificuma, amelyiknek nem tagadószó a szófaja;
• a szó egy minimális, de még szófajjal rendelkező, tehát nyolcasnál kisebb elsőbbségű szintagma;
• a mondatrész ezzel szemben egy maximális szintagma (a példákban ezek vannak elhatárolva), amelyet a szórend szabályainak megfelelően a többi mondatrész bármelyikével fel lehet cserélni, és amelyik egészében az alany, állítmány, stb. jelentéstani szerepét tölti be;
• az állítmány egy igei szintagma, amelynek a bővítménye egy tetszőleges – esetenként üres – szintagma, az igei előtét, amelyik a mondat fókuszát képviseli, és amelyik az igét követő szintagmával, az igeutóval, egy adott időbeli sorrendi viszonyban áll;
• a mondat (SYNT) mondatrészek maximális, de még degresszív csoportja.

A felépítés szempontjából elég a mondatnak csak kétféle szerkezetét megkülönböztetnünk. Az egyik a csatoló mondat (CONJ, conjunctio), a másik pedig a kimondó mondat (PRÆD, prædicatio), amelyek az eddigi szintagmákkal ellentétben már nem szabályos felépítésűek (.eng), ezért az általános mondat sem az (tehát ha a hagyományos nyelvtan szerint, csak a mondat szintjén elemezünk, akkor semmi támpontra nem lelhetünk ☹):

SYNT = CONJ | PRÆD

A csatoló mondatszerkezet

Ez a szerkezet az állítmánytól függetlenül, de valamilyen kötőszó (conj) függvényében írja le az (esetleg) azzal bevezetett mellékmondatot (lásd az idézet első mondatának mellékmondatait), valamint hasonló szintagmáknak az ilyen szófaj segítségével történő felsorolását (például „tölgyfából ácsolt, vasalt sarkú és kulcslyuk nélküli ajtó”). Felépítési szabálya a következő :

CONJ = (conj) + Synt | CONJ + CONJ | ∅

A mondatrészek szerepe

A mondatrészekre ugyanolyan pontosan rákérdezhetünk, mint a szószerkezetek fajlagos részére. Ha az állítmány (præd, prædicatum; mint a Præd része) meghatározásakor az alanyt figyelmen kívül hagyjuk, akkor persze azt nem kérdezhetjük, hogy „mit csinál ?”, mert ebben már a burkolt alany is szerepelne. Legfeljebb önhivatkozólag csak azt tudakolhatjuk, hogy „mi történik ?” – tehát a magyarban az utóbbi a „cselekvés” című szerep legáltalánosabb kérdése. Lássuk csak, hogy mire válaszolnak önmagukban a bevezető idézet igéi :

• Mi történt ? [Az, hogy] építtetett, körülvétette, ácsoltak, megvasalták, csináltak;
• Mi történhessen ? [Az, hogy] szivároghasson;
• Mi történjen ? [Az, hogy] legyen;
• Mi történhessék ? [Az, hogy] átlopakodhassék.

Ha az ajtó végül „vasalt sarkú lett”, akkor azt úgy tudhatjuk meg, hogyha feltesszük a következő kérdést :

Milyen lett ? Vasalt sarkú lett.

Tehát a bővítmény meghatározásához már kell maga az ige is. De a jelzői állítmány jelen idejében az ige hiányzik (vagyis nincs is jelen ☺), ezért csak a jelzőre tudunk rákérdezni :

Milyen ? Vasalt sarkú ∅.

Az üres kapcsolóige (kopula) helyét úgy kapjuk meg, ha áttesszük múlt időbe, mint az előző példában. Viszont az alany (sub, subjectum), úgy mint a többi, nem jelzői bővítmény, csak az ige jelenlétében töltheti be szerepét – tulajdonképpen ez különbözteti meg a külső jelzőtől (attr, attributum):

Ki ácsoltatta ? Az asszony_sub ácsoltatta.

Ki ∅ az oroszlán ? A férje ∅ az oroszlán_attr.

Tehát a hagyományos nézettel szemben célszerűbb, ha a mondatrészeket kizárólag az igei állítmányhoz való viszonyuk szerint osztályozzuk. Ez a viszony pedig a bővítmény ragjától, pontosabban esetétől vagy szófajától függ, amit a meghatározó kérdőszó is tükröz.

Ezzel a feltétellel könnyen el tudjuk különíteni az alanyt (esete : nom, nominativus – alanyeset), a tárgyat (obj, objectum; esete pedig : acc, accusativus – tárgyeset), a részeshatározót (esete : dat, dativus – részes eset), a többi eset segítségével a határozót (szófaja : adv, adverbium – határozószó), valamint mindez hiányával a külső jelzőt. A kérdéseknél csak az objektív kérdőszó változatait (mi ?, …) tüntettük fel, de az állítmányon kívül természetesen a szubjektív változatok (ki ?, …) is léteznek :

A külső jelző (attr), csak abban különbözik a belsőtól (apad), hogy az utóbbi egy jelzői szerkezet (Attr) alárendelt, kötött helyzetű része (spec). Ez a szerkezet egyébként csak egy azon névszói szerkezetek közül, amelyekből akkor lehet bármilyen (külső vagy belső) jelző, ha a fejük (gene) nem határozószó. Ezenkívül a mondatrész maximális, és helye kötetlen.

A részes határozó (adat, adverbium dativum) lehet egy külső birtokviszony alanya is (sub poss, subjectum possessivum), amely a birtok tárgyától, vagyis a birtoktól (obj poss, objectum possessivum) független helyzetű. Az ilyen viszony tulajdonképpen egy gondolt mellékmondat, amelynek a funkciója birtokos jelző, és az állítmánya a „van” kapcsolóige :

• Az asszonynak a képen ábrázolt oroszlán a férje = ((az asszonynak)_{sub poss})_adat + (a képen ábrázolt oroszlán)_sub + ((a férje)_{obj poss})_attr + ∅
• ⟦(az asszonynak)_adat + [van]_præd + (a férje)_sub⟧_{attr poss}

Az igei főnév szerepe

Az igei főnév abban különbözik a többitől, hogy nem kaphat esetragot, legfeljebb csak személyragot (pros, pronominalis suffixum). Ezért szerepét csak a rá vonatkozó kérdés alapján dönthetjük el. Lássuk a következő példákat :

• Bevezető idézetünk↑ előzménye az volt, hogy az oroszlán figyelmeztette a lány apját :
  • „Tüstént fölfalom, aki hozzá mer nyúlni az én táncos-dalos pacsirtámhoz !”
• Közvetlenül az idézet után a mese a következőképpen folytatódik :
  • „Csak kilincsre nyílt az ajtó, s ahhoz a kilincshez nem volt szabad másnak hozzányúlnia, mint a királyfi feleségének.”
• Más szóval :
  • A kilincshez egyszerűen nem szabadott hozzányúlni !

A megfelelő kérdéstől függően az igei főnév (inf, infinitivus) lehet tárgy, alany, vagy mind a kettő :

• Mit mer ? (([Hozzá]nyúlni)_inf )_obj mer.
• Mi [nem] volt szabad ? ((Hozzányúlni)a_{inf + pros})_sub nem volt szabad.
• Mit/ Mi [nem] szabadott ? ((Hozzányúlni)_{inf + ∅})_{obj | sub} nem szabadott.

A második, ragozott infinitivus ugyan nyelvtani alanya a mondatnak, de annak logikai alanya a cselekvő részes esettel, vagyis dativus ergativussal (ἐργάτης – aki dolgozik) jelölt mondatrész. Ez a konstrukció emlékeztet az előző szakaszban tárgyalt birtokos jelzőére, és ezért nem rendellenesség, hanem megint csak az analógia elvének a példája :

• (ahhoz)_adv + (a kilincshez)_adv + (nem volt)_{præd neg} + (szabad)_attr + ((másnak)_{dat erg})_adat + (hozzányúlnia)_sub
• ⟦(másnak)_adat + (nem volt szabad)_{præd neg} + (hozzányúlnia)_sub⟧_{sub erg}

Megjegyzendő, hogy se a részes határozót tartalmazó birtokos jelző (attr poss), se a hasonló cselekvő alany (sub erg) nem szintagma, tehát nem egy, a mondatban ténylegesen megjelenő szószerkezet, hanem csak egy elképzelt, paradigmikus összefüggés !

Belefoglaló mondatrészek

A bevezetőben elemzett példa első bővítményében a tárgy nem a mondatrész (M) szintjén jelenik meg, hanem annak belsejében. Funkcióját csak az „is” kötőszói utószó „közvetíti” a külső szintre. Ez, meg a „se(m)” tagadó utószó olyan mondatrészt képez, amely a fajlagos szintagmáját belefoglalja egy másik, a mellékmondattól független mondatrész szerepébe. Eredményét tekintve a kétféle utószó két, egymást kiegészítő* logikai (halmazelméleti) műveletet testesít meg. Az első a konjunktív inklúzió, a második pedig a komplementer inklúzió. Meghatározásuk a negáció ‚¬’ jelét használva a következő :

• ⬙ M is, ⬘ Mʹ is = ⬙ M ∪ ⬘ Mʹ
• ⬙ M se(m), ⬘ Mʹ se(m) = ¬⬙ M ∩ ¬⬘ Mʹ = ¬(⬙ M ∪ ⬘ Mʹ)

Az állítmány bővítése

Az alapfogalmak axiómarendszere↑ már magában hordozza a szórend értelmezését is. Az állítmányi szerkezet elméletileg egy rekurzív, balra szabályosan bővülő szintagma – amiért az egész mondatnak degresszívnek kell lennie –, de az igei előtét fókuszjelölő feladata (ami egyébként inkább ótörök, mint uráli örökség) természetszerűen az ige bővítés közbeni átvetéséhez vezet, amikor a megszokott módon finomítunk a szerkezet meghatározásán. Vegyük például a bevezető szakaszban↑ már elemzett részt :

1. Mi történt ?
   1. ⁰(ácsoltak): miből ácsoltak ?
   2. ¹(kemény tölgyfából) + ⁰(ácsoltak): mire ácsoltak kemény tölgyfából ?
   3. ²(a teremre) + ¹(ácsoltak) + ⁰(kemény tölgyfából): mit [is] ácsoltak a teremre kemény tölgyfából ?
   4. ³(ajtót is) + ²(ácsoltak) + ¹(a teremre) + ⁰(kemény tölgyfából)

Tehát példamondatunk állítmányának háromszori (n = 3) pontosításának az eredménye, amely az igén kívül a jelenlegi igei előtétből és a két (n − 1) előzőből áll, amelyek az átvetés miatt igeutóvá váltak. Minden lépésben az igei előtét az, amiről éppen szó van, ezért célszerű a kész mondatot az ige helyzetére normalizálni. Ez egyszerűen az igeutók számának levonásával történik a mondatrészek indexéből (xʹ = x − n + 1):

¹(ajtót is) + ⁰(ácsoltak) + ⁻¹(a teremre) + ⁻²(kemény tölgyfából)

Így az index még mindig arányos az információ fontosságával, de egy (feltételezett) lépés negatív értéke már arra utal, hogy az adott pillanatban a hozzátartozó szintagma közöltnek számít – ez a háttér-információ, vagyis az „ismert” dimenziója, amelynek illeszkednie kell a mondat szövegkörnyezetéhez.

Az átvetési szabály

Mint láttuk, az „új” információ mindig az ige elé kell, hogy kerüljön. E két ellentétes dimenzió elnevezésével egyszerűen lehet ábrázolni az állítmányi szerkezet bővítését leíró átvetési szabályt, amely a magyar talán legfontosabb sajátossága. Mint a fenti elemzésben láttuk, a szószerkezetekre általánosan jellemző rákérdezésre az állítmány esetében a válasz az ige körül forog.

Tehát egyszer volt, hol nem volt, a kérdés rá : – Mi [is] volt egyszer ?

A kimondó mondat szerkezete

Az állítmánnyal rendelkező mondatot ezek szerint mindig három részre lehet osztani : az állítmányi szerkezetre (Præd, prædicatum), az ezt esetleg megelőző, szintén információ-többletet közvetítő, de a szerkezeten kívüli bővítmények sorára (EXT⁺, extensio), és az esetenként utána következő, de kevésbé újnak ítélt bővítmények együttesére (EXT⁻). A mondatrészi szintagmák indexét számuk (m) és a „volt” igeutók száma (p) szabja meg a fenti elemzésben ábrázolt módon :

• EXT⁺ = ^{m − p − 1}Synt + … + ²Synt
• EXT⁻ = ⁻¹Synt + … + ^−pSynt

A kimondó mondat (PRÆD, prædicatio) mindamellett lehet egy másik mondatba is beágyazva, vagy pedig üres, mint a csatoló mondat↑ (ezáltal mindkét mondatfajta része lehet a másiknak is):

PRÆD = EXT⁺ + Præd + EXT⁻ | ⁕ + PRÆD + ⁕ | ∅

Az utolsó lépés : a szöveg

Egy Ⅰ. századbeli hispániai rétor, Quintilianus Márk volt az, aki Szónoklattanában tanítványaival a szavakat „szövetté” szövette, amit latinul textumnak hívnak – ebből lett Európában a szöveg neve. Igaz, a szöveget kizárólag lineárisan „szőjük”, ezért az is természetesen szintagmatikus, és alapegysége a mondat, nem pedig a szó. De mindavval együtt, a szöveg – minden idáig megismert szintagmával ellentétben – információtartalmát tekintve még a magyarban is progresszív :

TEXT = SYNT⁻ + ⁕⁺

Ez a meghatározás csak annyiból érdekes, hogy az eddig részletezett generatív nyelvtannak ez a kezdő szimbóluma (és nem a befejező, mint ahogy megjelenése helyéről gondolhatnánk ☺). Fontosabb viszont azt megértenünk, hogy a leírt információs egységek szintaxisa nem egyforma, így jellemzőik is különböznek egymástól, például belső sorrendjük – az alegységeiké –, amelyet szórendnek nevezünk. Ez az az általában ismeretlen tény, amelyik a szórend körüli félreértésekhez vezet.

A teljesség kedvéért foglaljuk össze a három lényeges szintaxis jellemzőit :

Utószó

Az itt tárgyalt mondattan lényegesen különbözik az iskolai nyelvtantól. Elsősorban a sorrendi jelenségekkel foglalkozik, méghozzá azért, mert a magyar sajátosságaira csak innen várhatjuk a magyarázatot. Ugyanis a jelentéstan és a mondattan szokásos összekeveréséből adódó, elmosódott határú szerkezetek és nem kellőképpen definiált fogalmak használata lehetetlenné teszi a tanulók számára ezek és a köztük fennálló összefüggések viszonylag egyszerű felismerését, és az indoeurópai nyelvekhez képest mindenképpen könnyebb alkalmazását.

Sajnálatos módon a tankönyvek nyelvtanai inkább szövegtani szemléletűek, ami az e hagyományt az időszámításunk előtti Ⅳ. században kialakító és az európai kultúrára óriási hatást gyakorló görög filozófusnak, Arisztotelésznek köszönhető, akinek Organonjában (ὄργανον – segédeszköz) a nyelvtan csak egyike volt logikai tanításainak. Az utóbbiak mindegyike legfőképpen a megértés és értelmezés célját (tulajdonképpen a filozófiai hermeneutikát) szolgálta – a magyar nyelvtan pedig szépen meg is rekedt ebben a régi szerepében.

Azonfelül az ógörög, majd később a latin, sőt még a német is egyedül a paradigmikus megközelítésnek kedvez, amely a magyar esetében viszont kifejezetten hátrányos. Itt egyedül a szintagmatikus leírás a célszerű, amelynek az eszközei már mind a ⅩⅩ. század szülöttei. De a „paradigma” megint csak egy filozófiai fogalom, amire igazán illene az ismert mesezáró formula :

Itt a vége, fuss el véle !

| vissza |

* Megjegyzés :

Ilyen különlegesen pontos kiegészítő viszony állhat fenn az „és” és „vagy” kötőszók között is – legalábbis, ha a v jelöletét vesszük alapul ☺. A hagyományos (indoeurópai) felfogás szerint a kettő nem komplementer egymással, hanem csak duális (.eng):

| vissza |

GAÁL Péter „Tanulj magyarul!hu” című webhelye Creative Commons Nevezd meg! 2.5 Magyarország Licenc alatt áll.

Kapcsolat Impresszum Felelősségkizárás