Mi a szószerkezet ?

Mi a szószerkezet ?

De most már a királykisasszony egy cseppet sem búsult … Jól megnézte a királyfit s mondta lelkes szóval (A hű szolga):

– Ha te szeretsz, én is szeretlek, feleséged leszek, ásó, kapa s a nagy harang válasszon el minket.

A ragozási szintaxis

Mint tudjuk, az alaktan vagy morfológia ábécéjének alapeleme a morféma (μὀρφημα – az alak mint nyelvtani egység), mint a nyelv legkisebb jelentést közvetítő alaktani egysége. Az agglutináció leglényegesebb jellemzője pedig az, hogy morfémákat ismételten egymáshoz kapcsol. A tetszőleges ismétlés művelete viszont a dzsóker, amellyel ezért roppant egyszerűen leírhatjuk a magyar minden ragozási szintagmáját :

Synt = ⁕ + morf

A dzsóker szokás szerint lehet bármi : üres, egy másik morféma, vagy akár egy egész szintagma. Ez a rekurzív* leírás balra szabályos (.eng), ami azt jelenti, hogy minden ilyen szintagmát úgy bővíthetünk, hogy mondattani funkcióját mindig a legutolsó alkotóeleme szabja meg – ez a szó szoros értelmében terminális, vagyis nem is lehet mással helyettesíteni (azonkívül, hogy rendkívül előnyös módon minden hasonló szerkezetet kizárólag két alkotóelemének sorrendje határoz meg !). A fenti képlet egyben közvetlenül érzékelteti is a sorrend kialakulásáért felelős alapelvet. Amikor ugyanis egy ilyen szerkezetet bővítünk, akkor további információt fűzünk hozzá, vagyis növeljük a meglévő információtartalmát. Ezt könnyen beláthatjuk, ha a bevezető idézetben aláhúzott mondatot összehasonlítjuk mondattani értelmezésével. A kérdéses mondat egy határozóból (adv, adverbium), egy (igei) állítmányból (præd, prædicatum) és egy tárgyból (obj, objectum) áll :

Jól + megnézte + a királyfit = adv + præd + obj

A ragok a legegyszerűbb esetben – mint itt is – olyan morfémák, amelyek a mondattani funkciókat jelölik, de ezen felül semmi információval nem szolgálnak afelől, hogy a királylány hogyan mit tett, és kivel – mindez csak a dzsóker által helyettesített elemekből derül ki. Ezért egy ragozási szintagma komponenseinek információtartalma alapvetően degresszív, azaz fokozatosan csökkenő. Az információ pedig annál „több”, minél újabb vagy specifikusabb a közlemény, és annál „kevesebb”, minél ismertebb vagy általánosabb. Más szóval, az információ „mennyisége” attól függ, hogy mennyire fontos a közlendő szempontjából.

Ha tehát a legelemibb szinten (0), megfogalmazás közben két (vagy több) morfémát egy nagyobb egységgé fűzünk össze, akkor az mindig úgy történik, hogy az általánosabb (gene, genericum) kerül a szerkezet végére, és a fajlagosabb (spec, specificum) az elejére :

Synt = ⁕ + morf = ( Synt | morf | ∅ ) + gene = ( spec ) + gene

A hátsó genericum feladata a szintagma beillesztése szövegkörnyezetébe, míg a bal oldali specificum csak rekurzívan finomítja a meghatározását. Ezeket Brassai Sámuel, aki már fél évszázaddal Tesnière Lucián (.fra) előtt rájött arra, hogy a hagyományos nyelvtanok filozófiából örökölt alany–állítmány megkülönböztetése korántsem alkalmas az alanyt mellőző és változó szórendű nyelvek (mint éppen a magyar) mondattanának leírására, a rekurzió említése nélkül még „határzandónak”, illetve „határzónak” (.pdf) hívta. Ez ugyanaz, mint a nyelvészek determinált–determináns párosa, amelyet viszont nemigen szoktak a ragozásra alkalmazni (Brassai sem tette, és Tesnière is csak „teljes” szavakkal foglalkozott), hiszen az ellentmondásba ütközne, ha a ragozandó tő „határozná” meg magát a ragot ☹ !

A szintagmák funkciója

A magyarban a szabályosan szintagmatikus alaktan egyenes következménye, hogy minden egyes szót le lehet redukálni mondattanilag a legutolsó morféma funkciójára, mint például az idézetben található „feleséged”-et (nomn, nomen – névszó; apad, appositum adjectivum – belső jelző; auto, autoflexivum – önhivatkozás; obj poss, objectum possessivum – birtok; sing, singularis – egyes szám):

feleséged = (((fél_nomn + (V)s)_apad + Ág)_auto + (V)d)_{obj poss 2. sing} = obj poss 2. sing

Máshol ez távolról sem ilyen egyszerű. Vegyük például e szónak a mese eredetijében olvasható német megfelelőjét (poss, possessivus, ~a, ~um – birtokos …; nom, nominativus – alanyeset; f, femininum – nőnemű; præf, præfixum – előtag; m, masculinum – hímnemű; Attr, attributum – jelzői szerkezet):

deine Gemahlin = ((dein_{apad poss 2. sing} + e)_{nom f sing} + ((ge_præf + Mahl)_{nom m} + in)_f)_{Attrposs f sing} = Attr_{poss f sing}

A legnagyobb probléma itt a felépítés szabálytalansága : egyrészt a kifejezendő funkció több morfémára osztódik, másrészt nem a ragok alkotnak paradigmákat, hanem csak az egész szavak, így nincs egyértelmű összefüggés köztük és a funkcióik között. Itt is van ugyan egy fő elem (amit nem hiába hívnak egyébként a szerkezet „fejének” ☺), de ez tényleg egy teljes szó. Az aláhúzott fő elem mondattanilag mindkét esetben a szerkezet „központja”, ezért a degresszív sorrend csak általánosítása a Tesnière által (.pdf.eng) „központba futónak” (centripetálisnak) nevezett sorrendnek, amelyikben a fejtől függő tagelemek megelőzik a fejet.

A szerkezetek belső sorrendje

Felesleges magunkévá tennünk Tesnière függőségi nyelvtanát (.pdf), mert ne feledjük, mint szlavistát leginkább a szláv nyelvek szórendje foglalkoztatta, amelyik még a germán nyelvekénél is kevésbé szabályosabb. De viszont szívleljük meg megfigyelését, miszerint egy szószerkezet felépítésénél létezhet még a centripetálissal ellenkező centrifugális, azaz a „központtól távolodó” sorrend is, amelyet az elemei által hordozott információ szempontjából progresszívnek kell neveznünk.

Amikor Greenberg József (.eng) amerikai nyelvész, a szinkrón összehasonlító nyelvészet nagy mestere elkezdte vizsgálni a logikai összefüggéseket a különböző nyelvekben szerkezetekbe tömörülő szavak lehetséges sorrendjei között, azt a következtetést vonta le (.pdf.eng), hogy a degresszív sorrendek egymás között harmonikusak, ezért sok nyelvben, például a ragozó nyelvekben, de a dravida nyelvekben is a szószerkezetek majdnem kizárólagos jellemzői.

A fordított, progresszív sorrend legfeljebb csak domináns, mert a degresszív variánsa is előfordulhat ugyanabban a nyelvben (ha van vele harmonikus nyelvi univerzálé [.eng]). A domináns szószerkezetek jellemzőek például a berber, héber, gall, thai, stb. nyelvre. De találkozhatunk velük bármilyen indoeurópai nyelvben is. Ha a mesében lezajlott az esküvő, akkor a királykisasszonyból a „király felesége” lesz :

die Gemahlin des Königs (progresszív és domináns) = des Königs Gemahlin (degresszív)

Az ehhez hasonló változékony szerkezeti sorrend gyakorisága miatt Tesnière eredeti nyelvtana iránymentes volt, ezért a strukturalista hagyomány a mai napig elkülöníti a szerkezeti felépítést a sorrendiségtől – ami persze nem nagy segítség, amikor pont éppen a szórendet akarjuk meghatározni ☹. De még más indoeurópai sajátságok is hátrányosnak bizonyulnak a ragozó nyelvtanok leírásában. Garde Pál (.fra), egy másik francia szlavista szerint ugyanis az indoeurópai nyelvcsalád tagjai nem egyszerűen csak domináns sorrendűek, hanem elöljárószóik és igekötőik egyedi jellegzetességet (.fra) is képeznek, ami természetszerűen szemléletükre is kihat.

Hasonlítsuk tehát össze az indoeurópai nyelvcsalád és a magyar négy legfőbb sorrendi jellemzőjét :

A táblázatból kiderül, hogy amíg az indoeurópai nyelvek változatos sorrendiségében is rendszer lakozik, addig a magyar az unalomig szabályszerű, még akkor is, ha a legtöbb tanuló ezt pont fordítva érzékeli ☹. Ebből kifolyólag a magyarnak nem lehet sem elöljárószója (præp, præpositio), sem előtagja (præf, præfixum), mert azok progresszívek, és ezért indoeurópai értelemben vett igekötője sem !

A magyar szószerkezetei

A magyarban a szószerkezet egy összefüggő, szabályosan balra bővülő, de mindig degresszív szintagma, amely kezdődhet egy tagadószóval (neg, negatio), egy határozott (art def, articulum definitum) vagy határozatlan névelővel (art ndef, articulum indefinitum), vagy esetleg ezek kapcsolatával. Ezt az egyértelmű, „immanis diruptio”-szerű kezdetet (.lat) nevezzük el német elnevezése után (Bestimmungsangabe – meghatározás) Big Bængnek – elvégre a „Nagy Robbanást” amúgy is minden (anyag) kezdetének tartják ☺.

Íme a leglényegesebb szerkezetek, amelyek összességükben elegendőek a nyelv leírására :

A lehető legelemibb közülük a ragozási szerkezet, amelyikkel már feljebb megismerkedhettünk;
Jelzői szerkezet : „Az aranynap kastélyában egy elátkozott királylány várja a szabadulását.” (A kristálygolyó);
Belső birtokos szerkezet : „Mikor eljött a szedés ideje, jelentkezett az ördög a részéért.” (A paraszt meg az ördög). A kötelezően részes esettel képzett külső birtokos nem alkot szószerkezetet, mert helyzete független a birtokától : „Az volt a dolga, hogy kezére járjon a szakácsnak.” (Rigócsőr király);
A személynév nem feltétlenül nyelvtani kategória, de a magyarban (európai szinten) egyedülálló módon érvényesül benne a degresszív felépítés, amelyik az előző két szerkezet egyenes következményének tekinthető – és amiért ezeken az oldalakon következetesen magyarosított neveket olvashatunk ☺ : a szabó kis fia (jelző) a Szabó fia Jankó (birtokos jelző), aki a Babszem Jankó (név);
Viszonyító szerkezet : „Pergett, pergett, aztán hirtelen eltűnt a szeme elől.” (Az orsó, a vetélő meg a tű);
Határozós szerkezet : „Merthogy mind nagyon okosak voltak, nem sokáig tartott a tanakodás.” (A [brémai] muzsikusok);
Állítmányi szerkezet : „Egyszer egy macska az erdőben kószált, és találkozott a rókával.” (A róka meg a macska);
Állítmányi meghatározás : „A fiú pedig többet nem törődött vele, harangozott s aztán szépen hazament, lefeküdt, egy szó nem sok, annyit sem szólt senkinek, elaludt.” (A félelemkereső);
Mutató jelzői szerkezet : „Hát ennek a gyereknek ugyan mi lett a neve ?” (A macska meg az egér barátsága);
Összetett szó : „Hajdanában réges-régen, hetedhét országon túl élt egyszer egy király.” (A széttáncolt cipellők);
Kötőszó : „Este kiszabta a cipőt, hogy majd másnap elkészíti.” (A suszter manói).

A szerkezetek feladata

Minden szerkezet, a „semleges” kötőszó kivételével, egy – a rekurzió által – többé-kevésbé alapos válasz egy szabatos kérdésre, amelyben a genericum adottnak számít, és a specificum helyén kérdőszó áll. A fenti példákra tehát a következőképpen kérdezhetnénk rá :

[A] (ti)ed : mi [a] (ti)ed ? A feleséged.
Királylány : milyen királylány ? Egy elátkozott királylány.
[Az] ideje : mi ideje ? A szedés ideje.
Jankó : milyen Jankó ? Babszem Jankó.
[Valami] elől : mi elől ? A szeme elől.
Okosak : hogyan (mennyire) okosak ? Nagyon okosak.
Kószált : hol kószált ? Az erdőben kószált.
Törődött [vele] : tényleg törődött [vele]? Nem törődött [vele].
[A] gyereknek : melyik gyereknek ? Ennek a gyereknek.
Hét : hány hét ? Hetedhét.
Majd másnap elkészíti : mi az összefüggés ? Hogy majd másnap elkészíti.

Pontos meghatározás

Az alábbi táblázat összegezi az előbb felsorolt szószerkezeteket és meghatározó elemeiket. Az alapszabály kimondja, hogy ha a (↑ redukált) specificum és a genericum együvé tartozik, akkor csakis közvetlenül – tehát közbeiktatott Big Bæng nélkül – a feltüntetett sorrendben léphetnek fel (a tagelemeket, amelyek közül a ⁺-szal jelöltek megismétlődhetnek, itt csak latin rövidítésükkel jelöljük).

Mint feljebb említettük, a ragozó nyelvek elsősorban degresszívek, de az európaiak közül egyedül csak a magyar tartja magát ennyire következetesen ehhez az elvhez. Figyelemre méltó ugyanis, hogy a fenti szerkezetek sorrendje közül a finné és az észté az állítmányban (0), a baszké a jelzőben (2), a töröké pedig a tagadásban (7) fordított, azaz progresszív. Na persze meg mindegyiknek a személynévi sorrendje (5), de nem azért, mert ebben az esetben „haladóbbak” lennének a magyarnál. A magyarok csak véletlenül pont akkortájt érkeztek Európába, amikor a Ⅸ. században Velencéből kiindulva éppen kezdett elterjedni a családnév használata, és nem tartották magukat a számukra ismeretlen etruszk-római hagyományhoz, amely az európaiak számára még természetes volt – a rómaiak nemhiába nem csak a jelzői szerkezetükben (vesd össze : Circus Maximus) voltak dominánsak ☺.

A két legfelső szint, vagyis a 8-as és a 7-es a szószerkezetek jobb, illetve bal határát képezi, mint az informatikában használatos úgynevezett Dyck nyelvek (.eng) záró, illetve kezdő zárójele, amivel könnyű azonosítani az egyes szerkezeteket. Azonfelül sok nyelvvel ellentétben (még a finn is együtt ragozza a jelzői szerkezet két tagját !), a funkcionális rag mindig csak az egész szerkezet végén található – az összetett mutató jelzői szerkezeten kívül, amelyben viszont kötelező megismételni a ragot mindkét tagon, mint azt a hozzátartozó példában is láthattuk.

Az elsőbbség lényege, hogy minden szerkezet elméletileg felbonthatja bármelyik, a sorrendben utána következő, alacsonyabb szintű szerkezetet (a legutolsó Conj kivételével, amelyet mindig egy szónak tekinthetünk; sub, subjectum – alany; obj, objectum – tárgy):

7 : A királykisasszony nem mond⁷ [semmit] = (a királykisasszony)_sub + (nem mond)_BBng⁷ + [semmit]_obj
8>7 : A királykisasszony nemet⁸ mond = (a királykisasszony)_sub + (nemet mond)_Præd⁰
7>0 : A királykisasszony nemet nem⁷ mond = (a királykisasszony)_sub + (nemet)_obj + (nem mond)_BBng⁷

A Big Bænget ugyan csak az – igei vagy névszói – állítmány tagadása eszközeként tüntettük fel, de nem csak ezt tudja kettéválasztani, mint az előbbi példában, hanem a többi névszói szerkezetet is (1–5), mert teljességében a következőképpen mutatkozik meg :

BBng = neg + ver | ( neg ) + ( art def ) + ( art ndef ) + nomn

Az összetett szavak −1-es elsőbbsége azt hivatott tükrözni, hogy az igekötő leválhat az igéről :

„A kék fényű lámpásról sem feledkezett meg, azt is magával vitte.” (A kék fényű lámpás)

Belső és külső szerkezetek

A birtokviszony (4) egy alany (sub poss), a birtokos, és a viszony tárgya (obj poss), a birtok közötti kapcsolat. Mindkettő tulajdonképpen egy belső jelzői szerkezet (Attr, 2.), amelyet csak ragja tesz a birtokviszony részévé (opcionális részek zárójelben):

Poss = (sub poss) + obj poss =

(Attr^ints + (nAk_{dat poss} + A(z)_{art def})^exts) + Attr + (j)A(i(k)) | (j)Uk_{poss objt 3. sing|plur}

A hagyományos nyelvtan alig tesz különbséget a 2–4. szerkezetek, illetve belső (ints, internus) és külső (exts, externus) változataik között. Mégha jelentéstani szerepük hasonlít is egymásra, alaktanilag és mondattanilag teljesen máshogy viselkednek, sőt a 3. és 4. ráadásul még teljesen egzotikus is indoeurópai anyanyelvűek számára.

Például a belső birtokos szerkezetben (4) a birtok közvetlenül birtokosa után következik, és attól elválaszthatatlan. A birtokos ezért szerkezeten belüli, és a birtokos részes eset -nAk ragja nem kötelező rajta. Mihelyt birtokát egy Big Bænggel (ebben az esetben egy határozott névelővel) leválasztjuk róla, abban a pillanatban kötelezővé válik a rag rajta, de viszont függetlenné lesz birtokától – ezt nevezzük külső birtokosnak, amely önálló szerkezetet alkot. Érdekességképpen megjegyezzük, hogy a belső birtokos uráli örökség (.pdf), míg a részes esettel kifejezett külső birtokos az európai nyelvterület (.pdf.eng) egyik ismertetőjele.

Ugyanígy a belső jelző (2) szorosan kötődik az általa megjelölt névszóhoz, amelyik a jelzői szerkezeten belül genericumként követi. A névszó nélküli, külső jelző pedig képezhet összetett vagy csak jelzői állítmányt is, amikor is száma egyeztetendő alanyának számával.

A szószerkezetek szerepe

A szavakat azért csoportosítjuk szószerkezetekbe, hogy mondanivalónkat modulálni tudjuk a szerkezetek egymás közti sorrendjének helyes megválasztásával (amivel később még közelebbről foglalkoznunk kell ☹). A megismert generatív előírások szabályszerűsége lehetővé teszi, hogy a fenti bináris definíciók segítségével szavanként dönthessünk afelől, hogy a következő szó még az előzőhöz fűződik-e, vagy új szószerkezetet kezd-e meg.

Például amíg a királykisasszony még búsult, addig a legeslegelső példánkkal élve a következőt mondhattuk volna róla :

Szükséges-e a mélyszerkezet ?

A szószerkezetek sorozata csak a nyelv közvetlenül érzékelhető, felszíni szerkezete. De a generatív nyelvészet szerint létezik még egy másik mondattani dimenzió is, amit e nyelvfilozófiai irányzat megalapozója, Chomsky Noám mélyszerkezetnek nevezett el. Ennek a „láthatatlan” dimenziónak a viszonyait vagy a szavak egymástól való függősége szerint szokás rendszerezni, vagy pedig az egymáshoz tartozásuk szerint. Az előbbi megközelítést függőségi nyelvtannak (.eng) hívják, az utóbbit meg szerkezetinek. A kettő közti leglényegesebb eltérés az, hogy a függőségi nyelvtan nem ismeri el alapvetőnek az alany–állítmány kettősségét, hanem csak az igét tekinti az elemzés kiindulópontjának. A szerkezeti nyelvtanban pedig az állítmányi szerkezeten kívül álló névszói szerkezet alkotja az alanyt.

A kétféle nyelvtanból eredő struktúrák különbségét jól megfigyelhetjük az előző szakasz végén ábrázolt mondat (egyik) német megfelelőjén :

lineáris felszíni szerkezet :
Appetit hat [sie] heute keinen gehabt.
hierarchikus, függőségi mélyszerkezet :
((sie)_sub + hat + ((heute)_adv + gehabt + ((keinen)_art + Appetit)_obj)_{part perf})_ver
hierarchikus, felépítési mélyszerkezet (np, nominal phrase – névszói szerkezet; advp, adverbial phrase – határozói szerkezet; ap, adjectival phrase – melléknévi szerkezet; vp, verbal phrase – igei szerkezet):
(sie)_np + (hat + gehabt + (heute)_advp + (keinen + Appetit)_ap)_vp

A mondat lineáris, tehát szintagmatikus struktúrája mindkét esetben különbözik a szintaktikus hierarchiájától ☹ ! De viszont, mint tudjuk, a magyar szószerkezetek összefüggőek, ezért ezek is alkotják a mondat szintaktikus egységeit (num, numeralis – számnév; subs, substantivum – főnév):

Ma semmi étvágya nem volt =
- (ma)_Attradv + (semmi + étvágy + (j)A)_Poss + (nem + volt)_Præd
- (ma)_adv + ((semmi)_num + ((étvágy)_subs + (j)A))_sub + ((nem)_neg + volt)_ver
- (ma)_advp + (semmi + étvágy + (j)A)_np + ((nem)_neg + volt)_vp

Ha a függőségi modellnél csak az ige fő bővítményét vesszük figyelembe, és a szerkezetinél eltekintünk a fentebb említett követelménytől az alanyt illetően, akkor a felszíni szerkezet egybeesik mindkét mélyszerkezettel ! Ezek szerint a nyelv belső struktúrája egyezik a külsővel, vagyis a szerkezete egyben a logikája is. Más szóval, a magyar homoikonikus (ὁμοιοεἰκών – azonos kép), mint bizonyos programozási nyelvek (.eng).

Következmény

Az iménti felismerés fényében jogosan tehetnénk fel azt a kérdést, hogy ha a mélyszerkezet nem a magyar fő strukturális dimenziója, akkor miért kizárólag ezzel foglalkoznak a hagyományos nyelvtanok ? Annál is inkább, mert egy nem ragozó nyelvre vagy abból való fordítás során aligha találkozunk szerkezeti megfelelésekkel (még akkor is, ha a legtöbb fordító szoftver ezt próbálja meg elhitetni velünk ☹).

Az egészében tekintő függőségi rend csak a paradigmikus egyeztetési eseteket érinti, amelyek tulajdonképpen az egyes szavak valenciájától (.deu), azaz számszerűleg kifejezett vonzatkötő képességétől függenek, de egyáltalán nem befolyásolják a szórendet. Ettől eltekintve a magyar mondattana csak a szűkre fogott, helyi megtekintésben lehet érdekelt, amelynek vagy a ragokat, vagy két egymást követő elem sorrendjét kell vizsgálnia !

A kérdéses szószerkezetek eközben mindig leegyszerűsíthetők fő elemük, a genericum feladatára. Ezt a feladatot pedig a →szófajok szabják meg. Ha pontosan meghatároztuk őket, akkor azt is megértjük, hogy a fenti elemzési példában a „ma” időhatározó miért számít attributum adverbialénak, azaz jelzős határozónak…

| tovább |

* Megjegyzés :

A rekurzió nem más, mint az ismételten alkalmazott önhivatkozás. A filozófia gyakran csak paradoxonnak tekinti (.eng), pedig a ⅩⅩ. század közepe óta igencsak bebizonyosodott, hogy az informatika és a nyelvészet egyik legfontosabb eszköze.

| vissza |

GAÁL Péter „Tanulj magyarul!hu” című webhelye Creative Commons Nevezd meg! 2.5 Magyarország Licenc alatt áll.

Kapcsolat Impresszum Felelősségkizárás