Mi a ragozó nyelv ?

1. A jel összekapcsolása a jelölendő szóval
2. Az alaktani tipológiát kezdettől fogva az érdekelte, hogy a nyelvtani funkciók hogyan kerülnek kifejezésre egy adott nyelvben. A nyelvtani jelöléseknek pedig az a legszembetűnőbb jellemzője, hogy a hozzájuk tartozó jel hogyan van összekapcsolva az általa megjelölendő szóval.
1. Vegyük például az idézetben elsőként aláhúzott, ragozott szó alakját. Ez alanyesetben fiú, ami angolul boy és héberül יֶלֶד /ˈje.led/. Ezek az alakok egyben a ragozott szó tövét is képezik, az utolsó kivételével, amelynek a j⁕l⁕d csak gyöke, vagyis magánhangzóval ragozandó alapszerkezete. Ebben a három nyelvben a részes eset (dat, dativus) jelölése a következő :
   1. dat = a fiúnak = לילד /laˈje.led/ = to the boy
   2. Az első változatban a jel rá van ragasztva a jelölendő szóra – ez a konkatenáló módszer, amellyel megismerkedtünk az eddigi fejezetekben. A második esetben az alapul szolgáló szót a magánhangzók behelyettesítésével (már tulajdonképpen az alanyesetben is) elváltoztattuk, ami azért figyelemre méltó, mert ez az introflexív (befelé hajlító), afroázsiai típusú „ragozás” volt a ⅩⅨ. századbeli magyar gyökelmélet ihletője, pedig láthatóan semmi köze nincs a konkatenáló módszerhez.
2. Az introflexív tőváltozás nem lineáris, csakúgy, mint a germán nyelvek úgynevezett „erős” ragozása, amelyre a „fiú” másik jelentése („valakinek a fia”) szolgáltat példát (szintén latin rövidítésekkel):
   1. der Sohn_{nom sing} → die Söhne_{nom plur}
   2. Az angol példázza az összekapcsolás harmadik lehetséges esetét, miután viszonyszó képében leválasztja a részes eset jelét a szóról : ez az izoláló módszer, amelyik csak annyiban különbözik az analitikustól (ἀναλυτικός – feloldási), hogy amaz szűkebb értelemben a ragozott segédigék használatát jelenti, és ezért ellentéte a szintetikus (συνθετικός – összetevési) igeragozásnak.
   3. De a két utóbbi, ellenkező jellemző már nem része a fúzió dimenziójának, amely azt írja le, hogy egy adott jelet – illetve az egész nyelv esetében a jelek többségét – hogyan kapcsolunk össze a jelölendő szóval : a tőre ráragasztva, a tövet elváltoztatva, vagy pedig róla leválasztva. A magyar kizárólag a konkatenáló módszert alkalmazza, de az indoeurópai nyelvek mindegyiket, mégpedig nyelvenként más arányban.
   4. A jelölés kizárólagossága
   5. A jelöléstant bemutató fejezetből megtudhattuk, hogy bármilyen (diadikus) jelölés két részből áll : a jelből és annak jelöletéből. Ha a jelölés kizárólagos, akkor a jelhez csak egyetlen jelölet tartozik, mint a magyar -nAk ragjához, míg ellenkező esetben a jel több jelöletet is képviselhet egyszerre.
3. Az utóbbira példa a német hímnemű többes szám fentebb látható (egyik) ragja, az -e. Ennek a ragnak a jelölete nem egyedi, hiszen (többek közt) például a melléknevek egyes számára is jellemző, amit a „fiú” általánosabb fordítása is („hímnemű gyermek” – ifjú) tükröz :
   1. jung_adj → der Junge_{nom sing}
4. Az ilyen, több jelöletet halmozó, azaz poliexponenciális jel önmagában még alig azonosítható (a németben a névszó esetének felismeréséhez például elengedhetetlen a névelő vagy a jelző, az igealakokéhoz pedig a személyes névmás), vagyis csak a megfelelő paradigmán belül nyeri el az értelmét, például :
   1. -e = nom sing_{m, f, n} / nom plur / dat sing_m / acc sing_f / 1. sing / 3. sing / …
5. A jelölet összegezett vagy egyedi kifejezése alkotja az exponens dimenzióját. Ebben a magyar monoexponenciálisnak számít, mert – a megfelelő jelöléstan keretén belül – a nyelvtani funkciók jelölése egyenként történik. Ez természetesen csak akkor érvényes, ha a magánhangzókat archifonémákba (.pdf) foglaljuk össze, és figyelembe vesszük, hogy a ragokat a fenti szakasz értelmében egymáshoz ragasztjuk. Ezért nincs is *-nAk „igerag”, és a részes eset ragja egyértelmű marad :
   1. -nAk = dat ≠ 3. plur = 3. sing + plur = ⁕n + ⁕k
   2. A ragozás kizárólagossága
6. Az előző szakaszhoz képest fordított helyzet áll fenn, ha egy adott jelölethez tartozik a több jel. Ennek szép példája a németben a már említett hímnemű többes szám, amelyet a „fiú” két megfelelőjén különbözőképpen kell jelölnünk : a „gyenge” változaton az -(e)n rag egy konkatenáló jel, míg az „erősön” az ⸚ e nemlineáris. De a jelölet mindkét esetben ugyanaz :
   1. nom plur m = die Jungen / die Söhne / …
   2. Ez csak két példa a sokféle lehetséges jel közül, amelyek mindegyike egy bizonyos főnév-hajlítási osztályba (.deu), vagyis egy flektáló paradigmába tartozik – innen a ‚/’ találó jelentése mint „paradigmikus vagy”. Az ilyen, osztályonként történő névszó- vagy igeragozás általában a nemlineáris jelölés használatának következménye, amely, mint már tudjuk, ismeretlen a magyarban.
   3. A flektálás dimenzióját tehát a ragozási osztályok megléte vagy hiánya jellemzi. A magyarban pedig nincsenek flektáló paradigmák (még akkor sem, ha az újabb magyar nyelvtanok is még mindig ennek ellenkezőjét állítják ☹), csak egyedi jelek, amelyek mind konkatenáló ragok – vagyis a magyar semmi esetre sem flektáló.

A modern jellegtan

Ahogy az indoeurópai nyelvek jelöléseinek bonyolultsága ellehetetlenítette jelöléstani vizsgálatukat, úgy nehezítette meg ugyanez a tény a jellegtan alapjainak tisztázását. Ezért kellett 1999-ig várni, hogy Plank Ferenc (.deu) felvesse a megszokottnál elemibb jellegtani jellemzők szükségességét.

A ragozó nyelvek jellegzetessége, hogy a hajlítóknál jóval egyszerűbben lehet jellemezni őket. Így a magyar is egyértelműen egyenként jelölő, osztályok nélkül és ráragasztva ragozó – amiben lényegesen különbözik az európai nyelvészet számára szokványosnak számító nyelvektől.

Viszont az utóbbiak nem csak az egyértelmű jelölést nélkülözik, hanem más, a vizsgálat céljából szintén előnyös szabályosság is hiányzik belőlük, például a →szószerkezeteké…