Helyzet- és irányhatározók

A varázskocka

vissza
legelőre
a tartalomjegyzékre
tovább
leghátra

Amíg egy átlag indoeurópai nyelv legfeljebb egy tucat helyhatározó- illetve viszonyszóval fejezi ki a térbeli viszonyokat, addig a magyar ugyanerre a célra – a teljesség igénye nélkül – kb. 330 különböző szót alkalmaz. A ragozási elv miatt e szavak legtöbbje ugyan nem viszonyszó, hanem esetleg, de nem feltétlenül névutó (mert ugye a nyelv logikája fordított), de enélkül is már pusztán a szavak nagy száma miatt is egy idegen anyanyelvű tanuló számára szinte hihetetlenül nehéz a rendszerezésük.

Ennek két fő oka van: az egyik az, hogy némely alak nem számít képzettnek (pl. az -i-re végződőek), s ezért nem is találjuk meg szótárban. Igazából pedig e szavak mindegyike nyelvtani alak, csak éppen olyan szűk kategóriában van ragozva, amelyik kifejezetten csak helyhatározóként használatos (pl. a -(t)t végűek). Tehát elvileg ezek a szavak nem is szótárba, hanem a nyelvtan körébe tartoznak – ami persze egy tanuló számára nem nagy segítség, mert a magyar nyelvtanok nem a toldalékokra támaszkodnak, hanem fordítva, azokat sorolják a szokványos indoeurópai kategóriákba.

A másik nehezítő ok pedig az, hogy az irányhármasság a ragozási elvvel párosulva a magyar esetében – bár ennek egyáltalán nem is vagyunk a tudatában – kivételesen terjedelmes helyhatározói szókincshez vezetett, amelynek helyes használatát pusztán szótárból, magyarázat és elegendő példa nélkül talán nem is lehet megtanulni.

Gondoljunk bele, minél könnyebb így a magyarban valamilyen térbeli különbséget kifejezésre juttatnunk, annál nehezebben tudjuk ezt az árnyalatot egy indoeurópai nyelvben érzékeltetni: a fordítása például a némettől az angolon keresztül a franciáig egyre bonyolultabb lesz, úgy ahogy ebben a sorrendben a rendelkezésre álló nyelvi eszközök száma is csökken.

A lenti animációban a várható, szabályos alaktól való eltérést mindig színesen jelöljük. Az animációnak különben van egy PDF verziója is, amely a megjelenítő programtól függően lehetővé teszi a visszafelé lapozást és a visszakeresést is. (Az animáció csak akkor látható a Firefox böngészőben, ha a program címsorától balra található gombbal feloldja a blokkolást.)

A határozói csoportok leírása

A helyhatározói ragokkal és képzőkkel képzett szavak osztályozása az animációban használt tégla alakú „kocka” segítségével a következő szempontok szerint történik:

    • abszolútnak hívjuk azt a kifejezést, amelyik a kockára mint tárgyra vonatkozik;
    • relatívnak nevezünk minden olyan meghatározást, amely a kockában levő Smiley szemszögét tükrözi;
    • általános viszont minden olyan kifejezés, amely a kockán kívül levő, napszemüveges Smiley nézőpontját képviseli.
    1. Helyzetmeghatározás
    2. Csak a legkisebbiket nem lelte meg azt, amelyik a faliórában rejtőzött.
    3. (A farkas és a hét kecskegida)
  1. A „hol?” kérdésre általában külön esettel válaszolunk, attól függően, hogy valaminek a felületéről, a belsejéről vagy a hozzá való közelségről van-e szó. Minden ilyen esethez természetesen egyedi esetrag tartozik, amely alakját tekintve csak a magánhangzó-illeszkedéstől függ:
      • Ha a megadott helyzet valaminek a felületén van, legyen az valamilyen tárgyé vagy egy nyílt téré, akkor az -On = -on,-en,-ön (a magánhangzó hiányozhat is) ragot alkalmazzuk. A raghoz tartozó eset nevét, úgy mint a többiét, megtaláljuk Az esetek esete cím alatt;
      • Ha egy tárgynak vagy zárt térnek a belsejét határozzuk meg helyzetként, akkor erre a -bAn = -ban,-ben rag a célszerű;
      • A közelséget a -nÁl = -nál,-nél rag fejezi ki, amely azzal az érdekességgel szolgál, hogy benne az n betű az eddigi ragoktól eltérően nem a rag végén, hanem az elején található (ez azért lényeges, mert épp az n jelzi a locativust, vö. A szóképzésben fellelhető alapvető fogalmak).
    1. Megjegyzés
  2. Az esetraggal megszabott helyzet vagy irány ugyanúgy „ragad” az alapjául szolgáló tárgyhoz, mint maga az esetrag a tárgy megnevezéséhez. Ha nem is mindig közvetlen érintkezésről van szó, a helyhatározói eset mégis valamilyen szorosabb kapcsolatot juttat kifejezésre a tárgy és az általa meghatározott helyzet vagy irány között.
  3. Ezzel szemben a névutóval létrehozott hely- vagy irányhatározó függetlenebb az ilyen szerkezetben használt névszó által megnevezett tárgytól, és ezért inkább magát a helyzetet vagy irányt hangsúlyozza. Erre lényeges rámutatni, mert az indoeurópai nyelvek ezt az árnyalatbeli különbséget nem képesek érzékeltetni, miután mindkét esetben legfeljebb különböző viszonyszót használnak, aminek a jelentésmezeje sohasem úgy és főleg nem olyan élesen különül el, mint a magyar esetragoké vagy névutóké.
  4. A magyarban viszont teljesen hétköznapi az alkotóelemek egymáshoz viszonyított mérlegelése, amit megfigyelhetünk például a szórendben vagy az igeragozás tagolásában.
    1. Abszolút névmás
    2. Mi csörög, mi zörög?
    3. A hasamban mi görög?
    4. Azt hittem, hat gidát nyeltem,
    5. mégis csak kő kocog bennem
    6. (A farkas és a hét kecskegida)
  5. Az előző helyzetek mindegyike vonatkozhat természetesen személyre is, amit egyszerűen úgy fejezünk ki, hogy a megfelelő személyes névmást látjuk el az esetraggal. Ez viszont ahhoz a jelenséghez vezet, amelyet már ismerünk az igeragozásból: a ragozott alak személyragot is kap.
  6. A fenti idézet utolsó sorában többes számban azt is mondhatnánk, hogy „(a kövek) kocognak bennem”. Ebben az állítmány és annak bővítménye tulajdonképpen a következő:
    • ige : 3. plur = (ők) + kocog + nak;
    • névmás: 1. sing = (én) + ben(n) + em.
  7. A személyes névmást mindkét esetben csakis akkor használjuk, ha az általa jelölt személyt ki akarjuk hangsúlyozni. Ez azonban ritkán fordul elő, és ezért a legtöbbször a névmás a „ragozott esetragból” áll, amely az esetünkben a példában is használt bennem.
  8. Mellesleg az ilyen személyes névmást pontosan a ragok sorrendje különbözteti meg egy birtokos szerkezettől: a ragozott névmásban a személyrag mindig az esetrag után következik, míg ez a birtokos szerkezetben pont fordítva van, amint azt a hasamban kifejezésben is megfigyelhetjük.
  9. Ne felejtsük el továbbá, hogy minden esetraghoz 6 különböző személyragot rendelhetünk, melyeket a →lenti táblázatban összefogva egy -* ragként tüntetünk fel.
  10. Ezenkívül az a tény is figyelemre méltó, hogy a felületi helyzethez tartozó rajt* alakú személyes névmások nem az előző fejezet statikus ragját használják, hanem a következőkben leírt irányhatározó helyzetjelzővé (-jt) alakított változatát.
    1. Közeledő irány
    2. Aztán továbbment; ment, mendegélt, míg egy almafához nem ért.
    3. (Holle anyó)
  11. Ha a válaszként adott határozó nem egyszerűen egy →helyzet, hanem egy irány, mégpedig az, amelyikre a „hova?” kérdőszóval kérdezünk rá, akkor a következő esetragokat használjuk:
      • Ha az irány valaminek a felülete felé mutat (akkor is, ha például egy nyílt térről van szó), akkor azt a -rA = -ra,-re rag jelzi;
      • Ha valamilyen tárgy (vagy zárt tér) belseje felé akarunk mutatni, akkor azt a -bA = -ba,-be raggal tesszük;
      • Ha valaminek a közelébe mutatunk, akkor arra a -hOz = -hoz,-hez,-höz ragot használjuk.
  12. Az utolsó raghoz tartozó esetet latinul (.html) allativusnak hívják, ami az „odavisz” igéből származik. Ez a képen a külső, napszemüveges Smiley nézőpontjának felel meg. A magyar szemlélet ellenben inkább a belső Smiley-ét tükrözi, amire az esetraggal alakilag egyező hoz ige is rámutat…
    1. Abszolút közeledő névmás
    2. Ti, kis emberek, okosabbak vagytok nálunk, azért rád bízzuk, te tégy köztünk igazságot.
    3. (A kristálygolyó)
  13. A közeledő irányt képviselő névmásokat az előző fejezet ragjainak segítségével a →szokásos elv alapján képezzük. Kivételt csak a személy belsejébe mutató bel* alakú névmások alkotnak, mert ezek a térnek a megfelelő →abszolút helyzetére vonatkoznak.
    1. Távolodó irány
    2. A királyi palotától nem messze egy rengeteg nagy erdő sötétlett.
    3. (A békakirály)
  14. A fentiekben ismertetett háromrétű megkülönböztetés a „honnan?” kérdésre adott válaszra is érvényes. Ez az irány már teljesen szabályos ragokkal bír, mert ezek különbsége csak az első betűjükön múlik:
      • Ha egy tárgy vagy egy nyílt tér felületéről indulunk ki, akkor azt a -rÓl = -ról,-ről rag segítségével mutatjuk meg;
      • Ha viszont az eredet egy tárgy vagy egy zárt tér belsejében van, akkor azt a -bÓl = -ból,-ből raggal jelezzük;
      • Ha az eredendő helyzet valamihez közel van, akkor azt a -tÓl = -tól,-től rag jelöli.
  15. Jegyezzük még meg, hogy a honnan kérdőszó a rokonaival ellentétben nem a rá adott válaszhoz tartozó előbbi ragok egyikét használja, hanem az innen közeli és onnan távoli helyhatározóét.
    1. Abszolút távolodó névmás
    2. Egyszercsak megszúrta a tűvel az ujját, úgyhogy nyomban kiserkedt belőle három vércsepp.
    3. (Hófehérke)
  16. Az ide tartozó irányított névmásokat ugyanúgy képezzük, mint →az ellentétüket. Például a fenti mondatban szereplő névmás összetétele a következő:
    1. belőle = (ő) + b(el)ől + e.
    2. Absztrakt fogalom
    3. Ha a bajban volt, ne vesd meg a baj múltán sem!
    4. (A békakirály)
  17. Ha megnézzük a hol, hova és honnan kérdőszókat, valamint a -hOz ragot és a feljebb említett hoz igét (vö. →Közeledő irány), akkor feltűnik, hogy ezen szavak mindegyike „ho-”-val kezdődik. Általánosítva akár azt is mondhatnánk, hogy a legtöbb (mert nem feltétlenül mindegyik) ho* alakú (azaz gyökű) szó a „helyzet” elvont fogalmával kapcsolatos.
  18. A minket érdeklő határozói feladatú szavak tulajdonképpen 12 ilyen elvont fogalom származékai. Ezek közé tartozik a jó* és a ba* (bal, baj, stb.) fogalma is, amely érdekes módon az oldalakra vonatkoztatva ugyanazt a szemléletet fejezi ki, mint a rómaiaknál a és rossz oldalnak megfelelő dexter ill. sinister melléknév…
  19. E fogalmak mindegyike tehát több hasonló szó összessége, más szóval egy szóbokor, amelynek magyarul való megnevezése ebben az esetben mindenképpen korlátozná az általa átfogott jelentésmezőt, hiszen egy ide tartozó szó kiválasztásával szükségszerűen kirekesztenénk a többi jelentését. Így segítségül idegen nyelven írjuk őket körül, méghozzá németül (a kocka amúgy is egyértelműen meghatároz minden egyes fogalmat).
    1. Állapothatározó
    2. Csipkerózsika 100 éve fent fekszik a toronyban.
    3. Amióta a királyfi megcsókolta, azóta fenn van és nem alszik többé.
  1. Az ebbe a csoportba tartozó határozószók azért nem egyszerű helyhatározók, mert ellentétben a többivel nem bővíthetőek. A határozói szerepkör elnevezését a fenn/ fent párnak a példában is ábrázolt ellentéte adja.
  2. A fenti példa mellesleg arra is rámutat, hogy a fekszik és alszik ige (lásd A teljes átmenet) az előző fejezet iv) ill. vi) elvont fogalmának származékaként szintén az itt tárgyalt helyhatározói fogalomkör tagját képezi.
    1. Általános helyzet
    2. A szolga továbbkocogott, de egyszerre mintha vékonyka hangot hallana odalent a homokban.
    3. (A fehér kígyó)
  3. Az általános helyzet jellemzője az -nt képző. Ezt a négy határozószót (bent, kint, fent és lent) a legtöbb szótár az előző fejezet -nn-re végződő szavaival egyenlőnek tekinti.
  4. De mint az előbb már említettük, a két határozócsoport között van néminemű értelmi különbség. A nyelvtani pedig az, hogy az ide tartozó igazi helyhatározókat további toldalékokkal módosíthatjuk – mint az a következő fejezetekből ki fog derülni.
    1. Általános tulajdonság
    2. És amiért olyan becsülettel szolgáltál, én magam viszlek fel a fenti világba.
    3. (Holle anyó)
  5. A helyhatározók fogalomkörén belül azt a hovatartozást, amelyet az -i jellel egy adott általános helyzethez kötünk, mint ahogy azt a fenti szóval a példa is teszi, általános tulajdonságnak nevezzük.
    1. Általános közeledő irány
    2. Hamupipőke aranycipője csak bentre való.
  6. Ha a rá irányuló határozói eset (sublativus) – ami →a 3 közeledő irány egyike – -rA ragját egy általános helyzetet kifejező határozószó kapja, akkor az helyi célhatározóvá válik.
    1. Általános távolodó irány
    2. Kintről csak egyetlen rostélyos ablakszemen szűrődött be némi világosság.
    3. (Csipkerózsika)
  7. Az előző fejezet határozóinak szerepét meg is fordíthatjuk: →a 3 távolodó irány közül vegyük a róla távolodó határozói eset (delativus) -rÓl ragját, és lássuk vele el egy általános helyzet határozószóját. Ezzel a művelettel megkapjuk az általános távolodó irány 4 helyi eredethatározóját.
    1. Abszolút irány
    2. Gyere csak ide, nézd meg közelebbről, ha olyan kíváncsi vagy rá.
    3. (Csipkerózsika)
  8. Ebben a csoportban találjuk azokat a határozószókat (a jobb és bal →oldal kivételével), amelyek a leggyakoribb igekötőket képezik: be, ki, le, fel, meg és el – s ezzel rögtön meg is értjük, miért hívták az igekötőt régen „igeirányítónak”.
  9. A bevezető mondatban látható meg igekötő például érdekes módon a →fenti táblázat viii) elvont fogalma alá tartozik, a mög* szóbokorba. Ez annak a ténynek köszönhető, hogy a magyarban régen volt egy nyílt e hang is, amelyet gyakran ë-ként jelöltek írásban, s amelynek a kiejtése a Nemzetközi Fonetikai Ábécé szerint talán /œ/ lehetett. Ennek a fejleménye az a sajátosság, hogy az e /ɛ/ és az ö /ø/ bizonyos hangtani helyzetekben allofón, azaz nincs értelmi különbség közöttük – amit a mai napig is megfigyelhetünk az ö-ző nyelvjárásokban. (Az is még egyébként valószínűleg szintén ennek az érdekességnek a következménye, hogy a nagy O archifonémával felsorolt toldalékok o-s és ö-s változatához még egy e-s variáns is létezik.)
  10. Ennek a szóbokornak a keretén belül képletesen érthetővé válik a meg-nek a példában is érzékelhető, kizárólag perfektivizáló szerepe: ez az igekötő minden cselekvésre Budenz József 1863-as szavával élve egyszerűen „hátmegé-tevő” hatást gyakorol…
    1. Irányhoz kötött tulajdonság
    2. Futott a nyúl, porzott a föld a nyomában; egykettőre fölért a szántás felső végére.
    3. (A nyúl meg a sün)
  11. Néhány abszolút irányhoz rendelhetünk a -sÓ = -só,-ső képző segítségével egy irányhoz kötött tulajdonságot is. Az így kapott melléknév az egyeztetés szempontjából ugyanúgy viselkedik, mint a többi. Jelzői szerepben például nem egyeztetjük, mint ahogy azt a fenti meseidézetben is láthatjuk.
  12. A csoporthoz tartozó képen mellesleg azt is azonnal megértjük, hogy a magyarban az első sorszámnév miért különbözik az egy számnévtől: az elnevezés egyértelműen a számnak a sorban elfoglalt helyére vonatkozik. A szabályosan képzett -egyedik viszont csak 11-től felfelé használatos, ami nem véletlen, hiszen külön szóként ütközne az egyed fogalmával.
    1. Abszolút helyzet
    2. A szabócska meg rátelepedett hátul az egyik ágra.
    3. (A vitéz szabócska)
  13. Ezek a helyhatározók már azért is abszolút tulajdonságúak, mert kevés kivételtől eltekintve nemigen használjuk őket névutóként, vagyis nem feltétlenül alkalmasak egy →relatív helyzet meghatározására.
  14. A belül és kívül határozószók változatai (amelyek a bel- illetve kül-) csak összetételek előtagjaként használatosak, ahol jelzői szerepet kapnak, pl.:
    1. belföld – külföld, belkereskedelem –külkereskedelem, stb.
  15. Ugyanúgy mint az →általános helyzetet, az abszolút helyzetet is lehet ragozni – evvel a következő fejezetekben foglalkozunk.
    1. Abszolút közeledő irány
    2. Babszem Jankó meg csak kapdosta a fejét jobbra is, balra is, nehogy véletlenül az ő nyakát is elvágják.
    3. (Babszem Jankó)
  16. Ennek a csoportnak a tagjainál is a rá irányuló határozói eset (sublativus) -rA ragjának ugyanaz a célja, mint →a hasonló nevű általános iránynál: a közeledést érzékelhetővé tenni. Ez a példában szereplő szólásban résztvevő irányoknál is egyértelmű: jobbra, azaz jobb felé, és balra, azaz bal felé.
  17. Ugyanúgy mint az előző fejezet rövid alakjainál, itt is az elő- változat összetételeknél használatos, ami egy ilyen iránynál természetesen a legtöbbször igekötőt eredményez, bár a rövid és a hosszú igekötő értelme nem egészen ugyanaz, vesd össze például:
    1. előjön – előrejön.
    2. Abszolút távolodó irány
    3. Ha nem adod elő tüstént a terülj-asztalkát meg az aranyszóró szamarat, kezdődik elölről a tánc!
    4. (Terülj, terülj, asztalkám, adj aranyat, csacsikám, ki a zsákból, botocskám!)
  18. Ez a fejezet az előző fordítottja, mert itt a róla távolodó határozói eset (delativus) -rÓl ragját alkalmazzuk egy →általános távolodó irány értelmében.
    1. Abszolút tulajdonság
    2. A szamár feltette a két elülső lábát az ablakpárkányra, a kutya felugrott a szamár hátára, a macska felkúszott a kutya nyakába, végül a kakas felröppent a macska feje búbjára.
    3. (A brémai muzsikusok)
  1. A relatív helyzet meghatározását egy névszóhoz csatolt helyhatározó névutóval végezzük. Ugyanúgy mint bármilyen →helyhatározói eset, minden ilyen névutó egy tetszőleges indoeurópai nyelvben valamilyen előtétszóként használt viszonyszónak felelne meg. Az -lVl-re végződő névutókhoz (amelyekben a V=u,ü,ö,a) mindig tartozik egy eredendő (referenciális) helyzet, amit a névutóhoz tartozó névszón a rajta levő határozói eset (superessivus) -On ragja jelöl:
      • A napszemüveges Smiley a házon kívül van;
      • A szemüveg nélküli pedig azon belül, azaz a házban van.
    1. Relatív tulajdonság
    2. A kis ember, se szó, se beszéd, kézen fogta, és végigvezette egy föld alatti folyosón.
    3. (A kék fényű lámpás)
  2. Mint már az →általános tulajdonságnál is, itt is felhasználhatjuk az -i jelet arra, hogy egy valamilyen tárgyhoz viszonyított relatív helyzetből melléknévvel kifejezett tulajdonságot képezzünk.
    1. Relatív névmás
    2. Nyitva áll előttünk a szerencse útja!
    3. (Az okos kis szabó)
  3. A fenti szólás-mondás szemünk elé tárja a →helyhatározói esetek ragjához hasonló névmás-képzés lehetőségét névutóból, például a közelségi helyzetben:
    • esetrag: 2. sing = (te) + nál + ad;
    • névutó : 2. sing = (te) + mellett + ed.
  4. A kívül levő →relatív helyzetről tudjuk, hogy a referenciapontját a rajta levő határozói eset (superessivus) segítségével kell megadnunk, ezért nem csodálkozhatunk azon sem, hogy ezt a nyomatékos változatban a személyes névmás ennek →megfelelően ragozott alakjával tesszük:
    1. rajtam, rajtad, stb. kívül.
    2. Relatív közeledő irány
    3. Magad miatt ne aggódjál, találsz majd fedelet a fejed fölé meg helyet, ahol ellakhatsz.
    4. (A libapásztorlány a kútnál)
  5. Ezt az irányt az úgy nevezett lativusi -Á = -á,-é rag jelképezi, amely eredetileg a szóképzésben a valamihez való közeledést jelentette. Ebben a csoportban három figyelemre méltó dologgal találkozunk:
      1. A felé/ fölé névutók párosa érdekes kivételt képez a →fentebb megismert szabály alól, miszerint e=ö;
      2. A belső és a külső irány →az általánoshoz hasonlóan a sublativus -rA ragját kapja, míg a hozzá tartozó →referenciális helyzet a superessivusét (vagyis egy -On ragot), pl. a kockán belülre;
      3. Az oldalak felé irányuló pár viszont →távolodik a referenciahelytől, amit értelemszerűen a tőle távolodó határozói eset (ablativus) -tÓl ragja fejez ki: a kockától jobbra.
    1. Relatív közeledő névmás
    2. Amint tanakszanak, látják, egy nyúl üget feléjük a mezőn.
    3. (A három testvér)
  6. Az ide tartozó névmásokat →a szokás szerint képezzük, például:
    • 1. sing = (én) + felé + m
    • 2. sing = (te) + felé + d
    • 3. sing = (ő ) + felé + (je)
    • stb.
  7. A zárójelben álló részek csak a nyomatékos változatban jelennek meg, ezért az egyes szám 3. személyében a névmás gyakorlatilag egyezik az előző fejezet névutójával.
  8. Az oldalakat helyettesítő kifejezések tulajdonképpen nem is névmások, ahogy azt a szerkezetükből is láthatjuk (vö. →Abszolút névmás):
    1. a jobbotokra = jobb (nomn) + otok (pros 2. plur) + ra (subl)ragozott birtokos eset.
    2. Relatív távolodó irány
    3. A gidák a sövény mögül lesték, mi történik.
    4. (A farkas és a hét kecskegida)
  9. Az ilyen irányt a fölül és mögül névutók kivételével a -lÓl végződés jellemzi.
    1. Helyzethez kötött tulajdonság
    2. – A javát megkaptad – mondta –, de az aranykastélybeli királylányhoz aranyló is tartozik ám!
    3. (Az aranymadár)
  10. Egy névutóval kifejezett relatív irányból (vagy külső illetve belső szintén relatív helyzetből) helyzethez kötött tulajdonságot is lehet alkotni. Ennek eszköze az →általános tulajdonság -i jele.
  11. Ebben a csoportban csak a -beli (amit tulajdonképpen a belüli rövid változatának is tekinthetnénk) figyelemre méltó, mert ez kizárólag ragként használatos.
    1. Relatív távolodó névmás
    2. Felőlem ahányszor csak akarod – dünnyögte a sün kényelmesen.
    3. (A nyúl meg a sün)
  12. Ebbe az utolsó csoportba a →relatív közeledő névmások ellenkező irányú megfelelői tartoznak, amelyeket a →relatív távolodó irány névutóiból nyerünk.

Összefoglaló táblázat

A fentiekben ecsetelt 26 határozói csoportot az oldal elején látható →animáció egyenként, egy kocka oldalait felhasználva ábrázolja (a kockát eszperantóul kubo-nak hívják – innen az animáció címe). Ezeken a csoportokon belül 19, egymással is társítható képző 12 absztrakt fogalomból összesen 330 különböző szót hoz ki.

Ez talán a legjobb példája a ragozási elv hatékonyságának, és vele együtt a magyar nyelv páratlan kifejezőképességének. Pedig e rengeteg kifejezés helyes használatához csak két dologra kell figyelnünk: egyrészt a köztük meglévő hasonlóságra, másrészt a köztük fennálló különbségekre.

Az alábbi táblázatban az előbbire a „✔” jel utal (ha az elvont fogalom kapja a rendes ragot) vagy egy „☑” (ha a ragozáshoz használt tő az oszlopban feljebb található legutolsó rendhagyó alak). A különbségek viszont egyszerűen ki vannak írva, méghozzá általában egy „~” segítségével, ami az elvont fogalom gyökét helyettesíti.

    1. Az abszolút tulajdonság az →irányhoz kötötthöz hasonlóan nem más mint egy jelző, amely valamit a lehetséges →9 abszolút helyzet bármelyikéhez köt, bár igaz, hogy az irányhoz kötött jelzőt, ha létezik, sokkal gyakrabban használjuk. A példához visszatérve, ha egy hat lábú állat is esetleg tagja lenne a brémai muzsikosoknak, akkor annak lábairól azt mondanánk, hogy pl. egy hangyának elülső lába is van. De viszont a szamár máshogy is hívhatná ezt a lábát: a szamáré lehet mellső láb is. Mégpedig azért, mert az emlősöknek van mellük, és ezért mell felőli lábuk is… Relatív helyzet
    2. Így aztán ott éjszakáztak a lúd mellett mind a hárman.
    3. (Az aranylúd)
A brémai muzsikusok
joomla analytics
Document made with KompoZer
Creative Commons License