Mi a jelöléstan ?

Egy ragozó nyelvben az aspektusjelölés természetesen az igék származékait is érinti, ezért a ⁕cons jelek nagy része valamilyen általános szemléletet tükröz, amely eredetileg egy cselekvést jellemzett (.deu). Ezek szerint egy szemlélet jelölésére használt rag annak mindenkori jele, a jelölete pedig a vele ellátott szavak értelmi átfedése (szemantikai metszete), vagyis közös jegye, aminek jeléül a ‚⊓‘ (szögletes metszet) jelet választva az elsőtől a harmadik nyelvtani szintig egyöntetűen meghatározhatjuk például a lativus ragját :

latv = elé ⊓ fölé ⊓ mögé ⊓ … = ⊓ ⁕Á = -Á

A ragok ilyesféle elemzése magától értetődő. De miután a ⁕Á írásmód szimmetrikus az xyz⁕-gal – vagyis a gyökök jelölésével –, jogos feltennünk a kérdést, hogy vajon van-e agyököknek* is saját jelöletük ?

Lépésről lépésre – idézetről idézetre

Saussure (.deu) óta tudjuk, hogy a jelek nem önálló értelemmel bírnak, hanem a velük társított jelöletből merítik jelentésüket, és mind a jelek, mind a jelöletek az idő folyamán változhatnak. Ezért nem is tartotta szerencsésnek a jelölés két alkotórészének a ⅩⅩ. század elején már széles körben elterjedt kettéválasztását. Szerinte – teljesen helyesen – csak akkor érthetjük meg a nyelv rendszerét, ha azt szinkrón (σύνχρόνος – egyidejűség) állapotában vizsgáljuk. De a ragokat sohasem vizsgálták így, mert a germán nyelvekben alig játszanak szerepet, és a latin utódaiban legfeljebb csak diakrón (διαχρόνος – idővel változó) kialakulásuk volt érdekes az eredetiből – éspedig ez a két megközelítés (.fra) gyakorlatilag kizárja egymást.

A magyar nyelvészetre viszont a német nyelvkutatás volt a legnagyobb hatással, olyannyira, hogy az uralisztikát akár az indogermanisztika részterületének is tekinthetnénk ☺. A mai napig talán leghívebb követője a lipcsei neogrammatikusok (.deu) elveinek, akik pedig a diakrón módszertan legnagyobb szószólói voltak. Amellett kivétel nélküli természeti törvény rangjára emelték a germán nyelvek, és ezek között is legfőképpen a német kiemelkedő sajátosságát, a rendszertelen kiejtést előidéző, feltételezett hangtani „szabályosságot”. (A zárhangok egyszerűen zöngés–zöngétlen szembeállásához képest bonyolultabb fortis–lenis, azaz „erős”–„gyenge” [.deu] kontinuuma talán egyik legfőbb oka annak, hogy német anyanyelvűek ezeket a hangokat a magyarban kezdetben alig tudják egymástól elválasztani vagy helyesen kiejteni – ezek a hangpárok a német tipikus archifonémái [.deu], ha a fogalom alkotója, Trubeckoj Miklós által megadott meghatározást vesszük alapul.)

Mindenesetre a lipcseiek – ellentétben magyar híveikkel – már kezdettől fogva (.deu) szűkre fogták „hangtörvényeik” érvényességét :

„Minden hangzóváltozás, legalábbis ha mechanikus módon történik, mindig kivétel nélküli törvények alapján következik be.”

Ezek szerint ez a módszer eredetileg kizárólag a mechanikus, tehát nem analógián és nem kölcsönzésen alapuló, vagyis tudatlan változásokra volt csak érvényes. A 0. szint új szavaihoz egyébként csak ez a három folyamat vezethet (a hangutánzást is analógiának számítva), és az analógia az idegen szavakat is átalakíthatja, de pont a hangváltozáson alapuló a legkevésbé alkalmas a szótörténet vagy etimológia (ἐτυμολογία – az igaz szó tanulmányozása) feltárására, mert éppenséggel kirekeszt minden viszonyt a 4. szinttel. Érdekes viszont a Webster’s Online (.eng) volt 2012-es kiadásában az analógia meghatározása :

„Az analógiát gyakran úgy állítják be, mint egy a generatív szabályoktól eltérő eszközt, amely megmagyarázná a szavak és hozzájuk hasonló szerkezetek termékeny létrejöttét. Mások pedig azt állítják, hogy e két eszköz ugyanaz, mert hogy a szabályok analógiák, amelyek szabványként állandósultak a nyelvi rendszerben, míg az analógia szembetűnőbb esetei még nem. Ez utóbbi nézőpont nyilvánvalóan visszhangra talál a megismeréstudománynak (cognitive science) az analógiára vonatkozó jelenlegi álláspontjában.”

Mint feljebb láttuk, maguk a ragok is „szavakhoz hasonló szerkezetek”, ezért de nihilo megjelenésüket az analógiával, azaz egy hasonló funkció hasonló jelölésével lehet a legjobban magyarázni. A jelöletek kialakulásához pedig lássuk, mit szólt a germanisztika Trier Jusztusz (.deu), a szómezőelmélet (.pdf.deu) úttörője személyében az egész szavak jelentéstani (4. szintű) szerepéhez :

„Semmilyen szó nem áll úgy egyedül a beszélő és az őt hallgató tudatában, mint ahogy azt a szó hangbeli magányából gondolnánk.”

A szómezőelmélet ugyan csak szinonimákat (συνώνυμος – együttes név), azaz leginkább azonos szófajú szavakat vizsgál, más szóval kizárólag az alaktanilag nem jelölt értelmi hasonlóság érdekli (és mellesleg a német nyelvészet hagyományában teljesen figyelmen kívül hagyja az 1–3. szintet), de mint tudjuk, a magyarban a ragozás miatt a hasonló értelmű szavak nem „magányosak” mint az indoeurópai nyelvekben, hanem – a szófajok határán is túl – szóbokrokba tömörülnek. Egy szóbokor azonos tövű szavak gyűjteménye, ezért jelölése nem más, mint a gyöke…

A jelölés pedig egyszerűen a betűrímnek (alliterációnak), vagyis a szavak szó eleji összecsengésének általános használatából következik, nem pedig – esetenként nem is létező – tövek tudatos alkalmazásából, mint a latin nyelvtanórán ! A szavak kezdetének az analógia elve szerint hasonlítaniuk kell egymáshoz, úgy mint a ragoknak. Az előbbi a homeoarchon (ὁμοιοαρχων – azonos elöljáró) követelménye, az utóbbi pedig a homeoteleutoné (ὁμοιοτέλευτον – azonos végződés). Tanulságos még a betűrím meghatározása a francia Wikipédiában :

„Az alliteráció lehetőséget nyújt arra, hogy a beszéd tartalmát megerősítsük a dolgok minőségének vagy tulajdonságának hang- és jelentésbeli összekötésével.”

Mivel a homeoarchonnak nincs mondattani szerepe, így az általa eszközölt jelölések kötése is természetesen lazább, mint a ragok esetében. Míg az utóbbiak jelöletét – a magyar sajátosságaitól eltekintve – egyetértés övezi, addig a gyököké többé-kevésbé szubjektív (mint egyébként minden, ami függ a jelentéstől ☺). Pedig a gyökök jelöletét ugyanúgy tudjuk megnevezni, mint a toldalékokét, mégpedig az általuk generált szavak szemantikai analízisével. Az így felfedett értelmi átfedésnek nem kell feltétlenül jellemeznie a szóbokor minden egyes tagját – a nyelvészetben bevett gyakorlatnak megfelelően elég, ha csak a vizsgált szavak többségét érinti. Bloomfield Leonárd (.eng), az amerikai strukturalizmus atyjának szavaival élve :

„Ami gyakori, azt szabályosnak nevezzük; ami nem, azt rendhagyónak.”

A gyök jelölete tehát egy tetszőleges segédfogalom, amely a gyökhöz tartozó szóbokor legkisebb közösnek vélt szemantikai nevezője, amelyik viszont függ a (megvizsgált) szóbokor terjedelmétől is. Elméletileg a szóbokrot kitevő szavak rokonságának „népessége” (számossága) a gyök hosszával fordítottan arányos :

terem ∊ tėr(⁕)m⁕ ⊂ tėr⁕ ⊂ tė⁕

Az iménti példában minden részhalmaz reláció tulajdonképpen a szóképzés egy lépését mintázza fordítottan, amelynek egyedi vizsgálata diakrón módszertan lenne, az együttes pedig szinkrón. De a szokásos nyelvtan pont fordítva viszonyul a dolgokhoz : a ragozás folyamatát értelmezi szinkronikusan, és a nyelv teljes rendszerét diakronikusan. Ez egyrészt merőben ellenkezik Saussure elgondolásával, másrészt lényeges összefüggések „szétszerkesztéséhez” (.pdf) vezet ☹.

Gyakorlati alkalmazás

A rendhagyó igéken kívül van ám még a magyarnak más rejtélyes, ősi „zuga” is. Ilyen például a hely- és irányhatározók hagyományos megközelítésben szinte áttekinthetetlen rendszere. Pedig ez a rendszer megint csak sokkal szabályosabb, mint más nyelvekben – feltéve, ha helyesen állunk a rendszerezéséhez…

Az alapvető probléma az, hogy – egy nyelven belül – a tér egy adott pontjához viszonyított helyzetek vagy irányok csak elvont fogalomként létezhetnek, mert minden leírásukra szolgáló szó alakja már egyben mondattani szerepét is tükrözi fogja. De ha egy idegen nyelvet, például a latint vesszük lingua ex machinának, akkor a fenti módszerrel könnyen meghatározhatunk bármilyen térbeli fogalmat. Vegyük például a ↑sublīmĭtăs fogalmát (amelynek alakjából a latinban egyébként egyáltalán nem következtethetünk a hasonló értelmű szavakra ☹).

Ehhez segédeszközül szolgál az ë=e,ö archifonéma (.deu), amelyik nem azonos a zárt ë-vel, hanem sokkal inkább annak egyik lehetséges interpretációja. Ugyanis általában pont – de nem csak – ott használhatjuk, ahol az ö-ző nyelvjárások éppen ö-vel realizálják a zárt ë-t. A kérdéses fogalomkörhöz tartozó szóbokornak nincsen a priori felismerhető töve, ezért csak gyökként írhatjuk le :

fë⁕ = ⊓ fë⁕ = fej ⊓ fölé ⊓ fenn ⊓ … = „↑sublīmĭtăs”

Tudvalevő, hogy a szóborba tartozó kétféle fëlé ⊗ adverbium jelentését tekintve felé≠fölé. Ez nem ellentmondás, hanem annak a következménye, hogy a „felé” alaktanilag ugyan része a szóbokornak, de jelöléstanilag már nem. Azaz diakronikusan vizsgálva az, de szinkronikusan nem :

felé ∈ fë⁕, de felé ∉ ⊓ fë⁕

Mint feljebb említettük, a pontos ékezetű magánhangzók hossza lényegtelen a ragozás szempontjából. Így elméletileg a „fő” szó is része a fë⁕ szóbokornak. Sőt, még azt is tudjuk róla, hogy főnévként a „fej” másik változata. A cons + vōc szerkezetű kétbetűs, azaz minimális főnevek jellemző kötőhangzója a -v, ami arra utal, hogy a hosszú magánhangzójuk eredetileg kettőshangzó, vagyis diftongus (δίφθογγος – két hang) jellegű lehetett :

fő = [føː] ← *[føy̯ː] = *fëü

A szó utóbbi alakja egyezne is a tihanyi alapítólevélben a főneveken még megfigyelhető -Ù=u,ú,ü,ű rag használatával. De az ë-nek az ö-höz képest kicsit zártabb – és esetleg rövidebb – kiejtésével már egy másik kettőshangzó keletkezne :

*fëü = *[fɛ̝y̯] → [fɛj] = fej

Az olyan ereszkedve záródó diftongusok, mit az öü, eü (äü) vagy ou a finnben még a mai napig megtalálhatóak, de csak kizárólag az első szótagban. Tehát a magyarban a kettőshangzókra utaló fenti viselkedés, mint ősi uráli vonás, nem hiába korlátozódik a minimális szavakra ☺.

Mindez a magyart alig érdekli, és ha a szűkszavú öreg parasztot megkérdezik, mivel foglalkozott hajdanán, akkor azt fogja válaszolni : „Fő’dem vó’t !” Az ilyen kiejtés pedig nem csupán „tájjellegű”, hanem annak a jele, hogy az ecsetelt diftongizálódás bizonyos hangtani környezetben a mai nyelvben is felléphet (legyen Ó=ó,ő és Ŏ=o,ö):

• cons + Ó + ⁕ ⇄ cons + Ŏ + l⁕
  • [vou̯ː] + l⁕ ⇄ [vol]⁕ = volt, volna, stb.
  • [føy̯ː] + l⁕ ⇄ [føl]⁕ = fël, föld, stb.

Végül is a fë⁕ gyök esetében a ragozási és a hangtani származtatás egyezik, tehát jogos a ↑sublīmĭtăs fogalmával való társítása is. Ez nem csak a CzF-féle (Czuczor Gergely & Fogarasi János : A magyar nyelv szótára) „szócsaládosítás” végett lényeges, hanem legfőképpen azért, hogy a fenti módszerrel rendszerezni tudjuk a jelöléstanilag összefüggő szavakat (némi áttekinthetőség pedig nem árthat a magyar oktatásában ☺).

Sőt mi több, ez a gyök a finnben nagyjából megfelel a pė⁕-nek: a fej (fő) pää, a fenn (fönn) päällä, a föld pedig (többek közt) pelto. Ez mellesleg igazolja a magyar uráli rokonsága mellett szóló „legfőbb bizonyítéknak” tartott rendszeres hangmegfelelések közül az egyetlen igazán megbízhatót, a f⁕–p⁕ helyettesítést – annál is inkább, mert a magyarban nincs p-vel kezdődő minimális gyök, ami azt mutatja, hogy a [p] hang valóban hiányozhatott a magyar eredeti, uráli hangkészletéből…

Elemi jelölések

A nyelveredet kényes kérdésében nem csak a bevezetőben említett boszorkány átkozódott, hanem sokan mások is ☹. De mint azt a szó elemzése közben megállapíthattuk, a gyökének a jelölése tulajdonképpen egyezik a lativus ragjáéval :

á⁕ ∩ (⊓ ⁕Á) = á

Minden hasonló -ℜ ragot, amelyikhez létezik egy ℜ⁕ gyök a fent elmondottak értelmében, elemi jelölésnek hívunk :

ℜ⁕ ∩ (⊓ ⁕ℜ) = ℜ

Ha a raghoz tartozik legalább egy mondattani funkció, akkor a jelölés (filozófiai értelemben) objektív, különben csak szubjektív. Az A=a,e, À=a,á,e,é, Γ=g,k, Ó=ó,ő, U=u,ü és Ú=ú,ű archifonémákkal a következő elemi jelölések használata a legcélszerűbb a szavak elemzésére (a rövidítések külön vannak összefoglalva):