A magyar szórend titkai

A magyar szórend minden nyelvtanuló számára hihetetlen nehézségeket okoz. Bár a rendkívüli rugalmasság mögött majdnem hogy matematikai rendszeresség bújik meg (ez hívják mondattannak ☺), kielégítő magyarázat híján még haladók sem birkóznak meg vele.

Pedig ha egy példamondatot valamilyen igéből kiindulva, lépésenként felépítünk, és közben a szavak sorrendjét és a mondat fajtáját egy bizonyos minta szerint módosítgatjuk, akkor még magunktól is rá kell jönnünk az általános szabályra ↓.

E szabály és az alábbi táblázatok megértéséhez két, az első látásra talán szokatlannak tűnő nyelvtani fogalmat feltétlenül meg kell ismernünk: az egyik az igei előtét, a másik pedig az előbbi párja, az „igeutó”, ami a névutóhoz hasonló járulékos bővítmény, csak a neve szerint nem névszók után következik, hanem az állítmány részét képező ige után. Latinul præpositio & postpositio verbi-nek hívhatnánk őket, de itt az indoeurópai szokással ellentétben nem egyszerű viszonyszókról van szó, hanem az igének a hozzá közvetlenül csatlakozó bővítményeiről, melyek nem kizárólag határozói szerepűek.

Az állítmányi szerkezet tagjainak megkülönböztetésére a következő jelölést használjuk:

• igei előtét – ige – igeutó;
• fontos – kevésbé fontos.

Az 1–3. megállapítások tartalmát pusztán az ige hordozza, így nyilvánvaló, hogy az a legfontosabb. Viszont az is egyértelmű, hogy a fókusz-szabály értelmében a tagadószó az ige előtt áll, hiszen a tagadás mindig fontosabb közlendő az alapját képező megállapításnál.

A ragozási elvnek megfelelően a 4. megállapítás segédigéje csakis igeutóként léphet színre, mert az eredeti igéhez képest csak másodrendű szerepet lát el. De azzal együtt a ragozás szempontjából most a segédige képezi az állítmányi szerkezet központját, ezért a mindenkori tagadószónak előtte kell állnia. Az állítmány egységének megőrzése végett pedig az erről a helyről kiszoruló alapigének a segédige mögé kell kerülnie mint igeutónak.

Az első bővítmény: az alany

A legegyszerűbb esetben az állítmány mellé alanyt állítunk:

Ha kiegészítjük rövid mondatunkat, akkor végre megtudjuk, hogy Jancsi mit is tanul: Az 1. megállapítás egyben tükrözi a magyar nyelv természetes sorrendjét is, ami alany, bővítmény, ige, ahol a két utóbbi alkotórészt állítmányi szerkezetnek hívjuk. Ez az alapvető sorrend a fókusz-szabály szerint csakis akkor érvényes, ha a bővítmény a mondat legfontosabb közölnivalója, de az alany viszont – mint máskülönben a magyartól eltérően a hajlító nyelveknél általában mindig – fontosabb az állítmányi szerkezetnél.

A 4. mondatban a „magyarul” határozói bővítménynek ugyanaz a hatása, mint az eddigiekben a tagadószónak volt (vö. pl. az első fejezettel ↑): az alapigéből igeutó lesz. Az 5. mondat tagadásában a bővítménynek magának is ez lesz a sorsa, miután itt annak a kiegészítését tagadjuk. Vagyis itt ugyanolyan másodlagos tagadásról van szó, mint a 6. példában.

A bővítmény a legfontosabb

Ha azt akarjuk kihangsúlyozni, hogy Jancsi hogyan tanul, akkor egyszerűen a bővítménnyel kezdjük a mondatot:

Ebben a táblázatban csak az 5. mondat tagadásánál változik meg az állítmányi szerkezet szórendje, de ennek ugyanaz a magyarázata, mind az előző fejezet megfelelő mondatánál: a tagadás elsőbbségéből kifolyólag a bővítmény kiegészítéséből lesz az igei előtét, és az addig még elsőrangú alapbővítmény lesz az igeutó.

A cselekvés megtörténte a legfontosabb

Ha azt akarjuk kifejezésre juttatni, hogy Jancsi egyáltalán csinál valamit, akkor magával az igével kezdjük a mondatot:

Az 1. mondatban az állítmány csak „tanul”, míg a 6.-ban „magyarul tanul”.

A 4. és 5. mondatban azt is megfigyelhetjük, hogy az igei főnevek (itt tanulnia) és az igekötők (itt meg- mint befejezettséget kifejező előtag) tulajdonképpen ugyanúgy viselkednek, mint eddig a határozói bővítményünk. Vagyis csak addig számítanak igei előtétnek, amíg nem következik be tagadás, vagy középpontcsere, mint a kérdő és felszólító mondatoknál általában.

Az igekötő, ami nem köt semmit

Jancsi azért tanul olyan nehezen, mert állandóan Juliskára gondol:

E táblázat tanulsága tehát az, hogy a magyar igekötők tulajdonképpen a névutókkal egyező jellegű, igeutóként használt „igeirányító” határozószók. Ez rendkívül fontos felismerés, mert csak ezáltal fogjuk megérteni, hogy nem az indoeurópai nyelvek igekötőitől eltérő módon viselkedő, aberráns előtaggal van dolgunk, hanem az összes igei bővítmény használati előírásait teljesen szabályosan követő szófajjal, ami csak annyiban különbözik a többitől, hogy az ige jelentését tartósabban módosítja.

De talán ez a felfogás is csak annak az európai szótárszerkesztési szokásnak köszönhető, ami a módosult változatokat az előtagok szerint sorolja be, nem pedig a ragozási elvnek jobban megfelelő igei szócikk alá, s ami persze jelentősen megnehezíti a szókincsét fejleszteni kívánó tanuló dolgát.

Az „igekötő” elnevezés amúgy sem szerencsés egy választás, mert nem elég, hogy csak az 1. számú kijelentő mondatban jelenik meg igei előtét alakjában, de még az összeírás oka is teljesen más, mint az indoeurópai típusú előtagoknál – még azt is túlzás lenne mondani, hogy az utóbbiak bármi hatással is lettek volna a magyar igekötők kialakulására. A magyarban csak azért mondjuk és írjuk kivételesen egybe az igével az előtétet, hogy a következő két esetet játszva meg tudjuk egymástól különböztetni (a német fordítás jól megvilágítja a szokványos fogalomtól való éles eltérést):

• Az ablakon át néz „Durchs Fenster guckt er”.
• Az ablakon átnéz „Er guckt durchs Fenster hindurch”.

Végül is az lenne a legcélravezetőbb, ha már kezdettől fogva nem prefixumnak, hanem például affixum verbalis-nak hívnánk a magyar igekötőt, mert így legalább nem tudatosítjuk a helyét a szó elején.

Az általános szórend

Mint a táblázatokban láthattuk, az állítmányi szerkezet legérdekesebb tulajdonsága az igei előtét átcsapása igeutóba, amikor elveszíti a mondat súlypontját betöltő elsőrangú szerepét. Hasonló jelenséggel más nyelvben is találkozhatunk, például az iménti német mondatokban. Ott az alapvető sorrendet a második példában találjuk meg:

(Er 1), (guckt 2), (durchs Fenster 4), (hindurch 3).

Tehát a németben a sorrend alany, ige, bővítmények (fordított sorrendben), végül igekötő (vagy igenév). Ha kijelentő főmondatról van szó, akkor az ige mindig a második helyen áll, és csak az alanyt lehet átcsapni, hogy valamilyen bővítményt kihangsúlyozzunk:

(Durchs Fenster 1), (guckt 2), (er 4), (hindurch 3).

A magyar ezzel szemben nem a mondat elejét szabja meg a kiemelés helyének, hanem az igei előtétet. Az állítmányi szerkezet helye természetesen változó, azzal a kikötéssel, hogy a belső sorrendje a fenti táblázatokban bemutatott példáknak megfelelően csak a következő tagok jelenlététől függ: tagadószó (0), igei előtét (1), ige (2), igeutó (3). Mint eddig láttuk, az (1) és (3) helyet betöltheti határozószó, igei főnév vagy igekötő, de minden más igei bővítmény is, például a tárgy.

Ez nyilvánvalóan érvényes egy kopula állítmánykiegészítőjére is:

• Jancsi, te paprikajancsi vagy [1, 2]?
• Nem, én nem vagyok paprikajancsi [0, 2, 3]! – válaszol Jancsi.

A szórend változatosságának az oka amúgy abban rejlik, hogy az összetartozó állítmányi szerkezetet végigtolhatjuk az egész mondaton, beékelve a különben tetszőleges fontossági sorrendbe rendezett szócsoportok közé (ez a „mondatfűzés”) :

Mindent egybevetve, a kétségkívül bonyolultnak tűnő magyar szórend három rendkívül egyszerű követelménynek tesz eleget:

1. Mindig az jön előbb, ami fontosabb (fontossági szabály ↑), tehát egy mondatban a szócsoportok kifejező ereje a mondat elejétől csökken a végéig;
2. A mondat legfontosabb közölnivalója az igei előtét szerepét betöltő szó – vagy ha ilyen nincs a mondatban, akkor maga az ige – (Fogarasi törvény);
3. Miután a tagadószó mindig a tagadás tárgya előtt kell hogy álljon (a tagadás elsőbbsége ↑), ezért tagadás esetén – de bármilyen más központcserénél is – az eredeti igei előtét át lesz csapva igeutónak.

A fenti táblázatok példái ↑ végül is csak ezeknek az alapszabályoknak a hatását részletezik.

Bővített igei előtétek

Az igei előtét átcsapása alól csak akkor van kivétel, ha úgy egészítjük ki, hogy fontosabbá válik az állítmányi szerkezetnél. Ez az érdekes helyzet áll elő a következő példáknál is:

A fenti példák azt mutatják, hogy ha az igei előtétet így módosítjuk, akkor gyakorlatilag – de értelemszerűen is – elválasszuk az állítmányi szerkezettől, s ezért nem tehetjük többé igeutóvá.

Megjegyzés

A fenti levezetés legfőképpen azt bizonyítja, hogy az idegen nyelvészeknek teljesen igazuk volt a magyar nyelv belső logikáját tekintve. Mégis, a magyar nyelvészet eddigi, erről szóló magyarázata hasznavehetetlen.

GAÁL Péter „Tanulj magyarul!hu” című webhelye Creative Commons Nevezd meg! 2.5 Magyarország Licenc alatt van.

Kapcsolat Impresszum Felelősségkizárás