Névmás – milyen névmás?
Az esetek esete
A névmásokat, mint névszókat, úgy ragozzuk, mint a főneveket. Ez természetesen azt jelenti, hogy az összes esetet ismernünk és adott esetben alkalmaznunk is kell.
Az alanyesettől eltekintve, ami az ∅ (üres) ragot viseli, minden eset megfelel a következő, modern definíciónak (ld. ugyanott):
- Valamely toldalék akkor és csakis akkor esetrag, ha a vele toldalékolt főnév lekötheti az igének valamely, alakja szempontjából is meghatározott vonzatát.
Az így kapott 18 esetet három csoportba sorolhatjuk:
- 3 alapeset, ami majd minden indoeurópai nyelvben jelen van;
- 9 eset, ami egyenes úton következik az irányhármasságból;
- 6 eset, ami legfeljebb csak más uráli nyelvből ismert.
Ide soroljuk még mint negyedik, egytagú csoportot a szubjektív birtokos esetet is, ami ugyan – ellentétben például a német genitívusszal –, nem egy a fenti definíciónak megfelelő, igazi eset, de a logikája szerint mégis ide tartozik.
Az fenti ragok pontosabb leírását, példákkal együtt, lásd „A magyar nyelv agglutináló elemei”-ben. Az esetek használatára pedig a „Névszóragozás” nyújt példákat.
Ez meg az
A névmások közül először is vizsgáljuk meg, hogy az ez és az mutató névmások hogy viszonyulnak a felsorolt esetekhez:
Itt azért lépnek fel kettős mássalhangzók, mert a tővégi „z”-nek azonosulnia kell a ragkezdő mássalhangzóval, hacsak ez utóbbi nem éppen egy „v”. Ezért például a terminativus az *ezdig ill. *azdig fiktív alakok azonosult változata.
A mutató névmások képzési szabálya ezek szerint:
- Közeli = e(z) + legtöbbször azonosult z vagy v + esetrag;
- Távoli = a(z) + legtöbbször azonosult z vagy v + esetrag.
Személyben az elsők
Lássuk csak a személyes névmások ragozását az egyes és többes szám első személyében (az eredetükhöz pedig lásd a Szótörténeti játszóteret):
Ebben a táblázatban a ragozott személyes névmások töve egyszerűen a megfelelő rag, mint például a dativus-ban, a sublativus-ban, stb. Egyéb esetekben, mint például az illativus-ban, a superessivus-ban, stb. a tő határozószóból áll, ami viszont magából a megfelelő ragból van képezve. Csak a tárgyeset és a birtokos eset ragjainak más az elve.
A következő szabály tehát a személyes névmásnak a II. és III. csoportbeli eseteire, valamint a részes esetre vonatkozik:
- E1 = esetrag + esetleg határozóképző + -m, -am, -em;
- T1 = esetrag + esetleg határozóképző + -nk, -unk, -ünk.
A -(A)m ill. -(U)nk ragokat személyragoknak nevezzük.
Mindenkinek legyen saját személyragja
Az előbbi szabály mindkét szám mindhárom személyére hasonlóan alkalmazható. Vegyük például a causativ-finalis-t vagy a részes esetet:
Az irányadó viselkedést a causalis-finalis eset mutatja. A részes eset 3. személyű -i, -ik ragpárja egyedi kivétel. Ezért azt mondhatjuk, hogy minden személyes névmás – a T3-as -Uk-tól eltekintve – valamilyen az igeragozásban használatos ragnak felel meg (vö. „Rendes ragozású igék: hív”-val). Ez érvényes az E3-as ∅ ragra is.
Birtokos névmások
Utolsónak foglaljuk össze a birtokos névmásokat, melyeket tudvalevőleg az indoeurópai nyelvekkel ellentétben jelzőként nem használhatunk (*az övé ház!):
Míg a szubjektív birtokos jel a legelső táblázatban már szereplő -é-, addig az objektív birtokos jel -e- nem más, mint az egyik E3-as személyrag. De miután a személyes névmásoknál nincs elvi különbség a szubjektív és az objektív birtokos eset között, e két jel teljesen egyformán használható azokban a személyekben, ahol létezik egy objektív változat.
Ha megfigyeljük, hogy a tő legtöbbször megegyezik a két számban, akkor felállíthatjuk a következő általános szabályt a személyes névmásokra:
- Személy = E és/vagy T személyes névmás + birtokos rag + személyrag.
| tovább |
GAÁL Péter „Tanulj magyarul!hu” című webhelye Creative Commons Nevezd meg! 2.5 Magyarország Licenc alatt van.