Névszóragozás

A magyar az esetei számát tekintve még az uráli nyelvek között is a párját ritkítja. Ez sokak számára először szokatlan, sőt talán egy kicsit meghökkentő is. Pedig ez a mára már elismert tény pont azt mutatja, hogy néha még ragozó nyelvre is lehet, sőt néha kell is alkalmazni egy-egy indoeurópai nyelvtani fogalmat.

Ugyanis, mint látni fogjuk, a magyar névszói esetek lényegében megfelelnek az esetek szabványos értelmezésének, s a nagy számuk inkább csak a nyelv következetességének köszönhető, pedig nem is minden névszói toldalék számít esetragnak. Természetesen a ragozó elvű névszóragozás más kivitelezésű, mint a hajlító indoeurópai, amire talán az izlandi deklináció a legátfogóbb példa.

A magyar ragozás az esetei nagy száma ellenére ennél sokkal egyszerűbb, hiszen nem függ – a magánhangzó-harmónián kívül – a névszó tulajdonságaitól, és nem érinti a jelzőt vagy a névelőt.

A lényeg

Először is szögezzük le, hogy az eset fogalmát az esetviszonyban szerepet játszó rag vonzatalkotó képességével, vagyis valamilyen igéhez való kötöttségével határozzák meg (ld. Az esetek esete). Tehát minden esetrag kötött bővítményt eredményez, aminek az igéhez viszonyított mondatbeli helye – a →birtokos eset kivételével – az indoeurópai szokásokkal ellentétben nem függ az esettől, és nem is befolyásolja azt, hanem egész más követelménynek tesz eleget.

Ezért elég, ha a 18 eset ábrázolására a megfelelő vonzatot az alaphelyzetében, azaz igei előtétként mutatjuk be. A ragok összefogó leírásához a következő archifonémákat használjuk:

I. Alapesetek

Ezek azok az esetek, amelyek a névszók mondattani szerepét jelölik. Ez annyira alapvető feladat, hogy ezeket még azokban a nyelvekben is legalább a szórend segítségével megkülönböztetik, amelyekben már nem alkalmaznak esetragozást, mint például az angolban (ahol tulajdonképpen csak a személyes névmásoknak van kifejezett esete):

He gives him a book „Ad neki egy könyvet”.

Ne feledjük azt sem, hogy a magyarban tulajdonképpen csak a mutató névmásokat kell a ragozott névszóval egyeztetni.

II. Helyhatározói esetek

Az előbbi esetek mondattani feladatával szemben a II. és III. csoport tagjainak értelmi szerepe van, vagyis a hozzájuk tartozó ragok saját jelentéssel bírnak. Ezért az ilyen eseteket lexikális eseteknek nevezzük

Míg az esetragozással még rendelkező indoeurópai nyelvekben a mondattani eseteket deklinációval képezik, addig az alábbiakhoz már általában viszonyszók szükségesek, mint például a franciában:

Il met le livre sur sa table de chevet „Az éjjeli szekrényére teszi a könyvet”.

A viszonyszók viszont, úgy mint a magyar névutók, nem azonosíthatók egy-egy esettel, sőt még valamilyen helyhatározói jelentéssel sem. Egyrészt a viszonyszók használata az ilyen nyelvekben rendkívül sokrétű, másrészt a jelentésmezők felosztása köztük minden nyelvben különbözik. Ezzel szemben az alábbi táblázatban felsorolt esetek mindegyike elsősorban helyhatározói jellegű, mert eredetileg az irányhármasság pontos kifejezésére szolgált.

III. Egyéb határozói esetek

Ebbe a csoportba a nem helyhatározói értelmű, de még mindig esetnek számító határozói bővítmények tartoznak.

IV. Birtokos eset

A magyarban a birtokos eset tulajdonképpen esetcsoport, még akkor is, ha nem felel meg az igei vonzatszerkezet általi meghatározásnak, s ezért nem számít igazi esetnek.

De a hétköznapi nyelvhasználatban mégis jobb, ha esetnek tekintjük, mert egyrészt rendelkezik saját esetragokkal, másrészt igenis elkülöníthető egy olyan vonzatszerkezeten keresztül, aminek az a sajátossága, hogy nem igéhez kötődik, hanem névszóhoz, mint a hasonló feladatú német genitivus:

Das ist das Lieblingsbuch meines Kindes „Ez a gyerekem kedvenc könyve”.

Egyébként a németben a birtokviszony több alakban is kifejezhető, például a genitivussal, a dativussal vagy a „von” viszonyszóval. A magyarban is hasonló a helyzet, bár itt inkább a szubjektív-objektív kettős paradigma szerint oszlik meg a birtokviszony leírása. A továbbiakban az ebben résztvevő birtokost a viszony alanyának nevezzük, míg a birtok lesz a viszony tárgya.

Jegyezzük még meg, hogy egy birtokviszonyban annak alanya általában (illetve 19c–20a-nál csakis) jelzőként viselkedik, s ekkor a birtokolt tárgy előtt áll.

V. Egyéb határozók

Az ige kötetlen bővítményei értelemszerűen nem képezhetnek esetet, hiszen pont nem kötik le az ige semmilyen vonzatát – tehát nagy általánosságban kicserélhetőek más bővítményre. De az általános szórend szabályai szerint mégis ugyanúgy viselkednek, mint a fentiekben az esetet eredményező kötött bővítmények, ezért a teljesség kedvéért meg kell említeni az esetleg esetnek látszó határozófajtákat is.

Ne felejtsük, a II. és III. csoport esetei szintén határozóként viselkednek, és a (20b) számú személyragok határozói névmásokat is hozhatnak létre (vö. Hogyan történik?).

| tovább |

* Megjegyzés:

A birtokos eset különböző alakjai a következő árnyalatokat különböztetik meg egymástól:

• (→3b) részes eset + van = a birtoklás ténye (ezt más nyelvben általában a birtokige fejezi ki):
  • A királynak gyerekei vannak;
• (→19b) részes eset + névelő = az alany kihangsúlyozása (vö. A szubjektív-objektív kettősség az igeragozásban):
  • Ezek a királynak a gyerekei (ha azt hisszük, hogy a királynénak nincs szeretője);
• (→19c) alanyeset (alapfelállásban névelő nélkül) = tulajdonképpen bármilyen birtokos, mert csak a tárgy érdekes:
  • Ezek a király gyerekei (remélhetőleg, de igazán csak a királyné tudja).

| vissza |

GAÁL Péter „Tanulj magyarul!hu” című webhelye Creative Commons Nevezd meg! 2.5 Magyarország Licenc alatt van.

Kapcsolat Impresszum Felelősségkizárás