A rámutatás eszköze

Bár nagy volt a riadalom meseországban, a rendőrség rövid időn belül előállt néhány gyanúsítottal. A királyné szobalánya látta a tettest, ezért szembesítik a gyanúsítottakkal. Csak annyit kell tennie, hogy megmondja, szerinte melyik volt a betörő. Erre ő rögtön azt válaszolja: – A harmadik (úgy látszik, nem látta a filmet…). Persze azt is mondhatná, hogy a hármas, de ezzel inkább a számot jelölné meg, mint a tettest. A sorszámnévvel viszont egyértelműen azt az egy személyt választja ki, akire a felsorakoztatottak közül emlékezik. Ez az elképzelt jelenet jól ábrázolja a sorszámnevek képzésére használt alapelvet. A d gyakorító elemi toldalék a „kínálat” elemeinek hasonlóságát, sőt egyforma minőségét jelzi, ugyanúgy, mint a törtek nevénél (vö. harmad). Az ikes jel segítségével itt is tulajdonképpen csak rámutatunk arra a darabra, amelyikre gondolunk. Ez a logika például a németben is felismerhető, legalábbis részben. Ott a sorszámnevek végződése a melléknevek felső fokára emlékeztet, ami szintén egyedi kiválasztást fejez ki. Ha a képen megnézzük az első gyanúsítottat, akkor a következőt mondhatjuk:

„Der erste in der Reihe ist der kleinste.” A sorban a legelső a legkisebb.

Az igéken

A favágó nyomban látta a farkason, a rókán meg a nyúlon, hogy valami rosszban törik a fejüket. (A csodálatos hegedűs)

Látom, mindnyájan anyámasszony katonái vagytok; mind féltek, hogy beletörik a fogatok ebbe a kemény dióba! (A bagoly)

Az idézetnek megfelelően itt most tényleg a magyar nyelvtan egyik legkeményebb diójáról lesz szó, ami az ikes ragozás. De ez csak azért van így, mert évszázadok óta úgy beszélünk róla, mintha a tárgyeset helyett „t-esetről” beszélnénk, ha az más nyelvben véletlenül nem létezne, és ezért az indoeurópai szabású nyelvtanokban nem lenne rá szakkifejezés, amely egyben le is írná a feladatát. Márpedig a „t-esetről” tudjuk, hogy minden tanuló dolgát rendkívül megnehezíti – lásd „Tengernyi t-toldalék”.

Először is, ahogy az a fenti idézetekből látszik, ikes „(ige)ragozásról” beszélni eleve helytelen, mert az -ik toldalék pont akkor személyrag, méghozzá többes szám 3. személyű, amikor nem is ikes igét ragozunk (az első példában). Viszont a második esetben, ha a fent elmondottak értelmében a rámutatás jeleként értelmezzük (vö. „A vonatkoztatási rendszer”), akkor azonnal megértjük a szerepét: [ő] tör és [az] törik, méghozzá ezek szerint a foguk és nem például a fejük.

Ez az értelmezés teljesen megfelel a nyelv ragozási alapelvének, miszerint minden egyes nyelvtani feladatot külön rag lát el – a magánhangzó-harmóniát természetesen figyelembe véve. Vagyis minden esetnek egy esetrag felel meg, pl. a tárgyesetnek a -(V)t, az alanyi ragozás múlt idejéhez pedig a -((O)t)t jel tartozik, ami után egyes szám 3. személyben az ∅ (üres) rag állna mint személyrag.

Az ikes igéknél viszont az E3 összes személyragja helyett, ami (-∅, -A, -Á) lenne, egyszerűen az -(É)k általános ikes jel használatos ebben – és csak ebben – a személyben (A=a,e; Á=á,é, É=é,i). Az ikes ragozás táblázatában láthatjuk még azt is, hogy az ikes igék múlt ideje nem a ma használatos befejezett múltból alakult ki, hanem a régies elbeszélő múltból (tehát már ebből a szempontból is teljesen elavult).

Ha mint a fentiekben az ikes jelet kizárólag a rámutatás jeleként fogjuk fel, ami nemcsak igéket, hanem más szavakat is önhivatkozóvá tehet, akkor könnyen leszámolhatunk minden legendával, ami az ikes igék észszerű oktatását mindeddig megakadályozta.

Ezekkel a legendákkal az alábbiakban foglalkozunk. (A következők főleg akkor fontosak, ha már tanultunk iskolában magyar nyelvtant.)

1. Az ikes ragozás valamikor teljes paradigma volt.
2. Ahogy a mutató névmások vonzata a 3. személy, úgy az ikes jelé is az. Elvégre rámutatásról van szó, és nem „rám mutatásról”. Ez első és második személyben a megszokott úton történik, mégpedig azáltal, hogy a megfelelő személyes névmás megadásával azt kellőképpen kiemeljük. Mint a legelső fejezetben láttuk, az önhivatkozásnak még többes száma sem lehet, hiszen mindig csak egyetlen egy dolog kiválasztására szolgál: nincs olyan, hogy a *legszebbikek!
3. Ebből viszont egyértelműen az következik, hogy az ikes ragozás sohasem lehetett teljes paradigma, ha szemantikailag csak egyetlen személyt érint. Az ikes igék egyes szám 1. és 2. személyű alakjainak a ma szabványosnak számítótól eltérő viselkedése nem az ikes jel következménye, hanem sokkal inkább az ilyen igék régies, sőt mondhatnánk ősi típusú használatáé, ami önmagában is lassanként elavul. Ezért a legnagyobb zavart talán az ikes ragozás nyelvtanilag teljesen tévesen paradigmaként való kezelése okozza (emiatt beszélünk e webhely egyéb oldalain vonatkoztatási rendszerről, és nem paradigmáról).
4. A szokásos felfogás tarthatatlanságára a következő mondás a legjobb példa, mert benne a főmondat állítmánya – nem ikes ige léte ellenére – az ikes jel segítségével szabályosan rámutat arra, amire a mellékmondat vonatkozik:
   1. Jöjjék [az], aminek jönnie kell!
5. Az ikes ragozásnak saját személyragjai vannak.
6. Természetes, hogy az ikes ragozás, mint a szubjektív, vagyis alanyi ragozás vonatkoztatási rendszerré vált kitüntetett változata szintén szubjektív. Így nem csoda, hogy a második személy ragja eredetileg a legtöbbször szubjektív értékű -l lehetett. De ez valószínűleg már az alanyi ragozásra is érvényes volt. Ennek az objektív (kívülre ható) párja az -sz, ami a hangtani szempontok előtérbe kerülésével bizonyos igéken természetszerűen elfoglalhatja az -l helyét, pl. gondolkodol → gondolkodsz.
7. Mint feljebb láttuk, a 2. személynek nincsen semmilyen szemantikai jelentősége az ikes vonatkoztatási rendszeren belül, ezért jobb, ha végre beletörődünk, hogy ez esetben rendes nyelvfejlődésnek vagyunk a tanúi.
8. Az első személynél egy kicsit más a helyzet. Mint már említettük, a ragozásban rendkívül fontos az egyértelműség. Ezért elméletileg ha a 3. személy ragja k-ra végződik, akkor az elsőnek másik ragot kell használnia. A magyarban a másik 1. személyű rag az -m, és ezzel az ikes „világkép” eleinte rendben is lehetett.
9. A baj csak akkor keletkezett, amikor kiderült, hogy az alanyi ragozás megkülönböztetése a tárgyastól mégiscsak fontosabb, mint az 1. és a 3. személyé. Ennek a keveredésnek a feloldása úgy látszik még folyamatban van, és valószínűleg avval fog végződni, hogy minden elavult rag ki fog kopni a nyelvből. Ma tulajdonképpen minden „ikes” rag elavultnak mondható az ikes jel kijelentő mód jelen idejű és felszólító módú alakján kívül (vö. „Ikes igék”).
10. Az ikes igéknek több fajtája van.
11. Ha tartanánk magunkat ahhoz a tényhez, hogy az ikes toldalék alapjában véve jel, vagyis se nem képző, se nem rag, akkor ebből egyszerűen az következne, hogy ikes nincs se ige, se ragozás, csak ikes jel, és az általa kitüntetett vonatkoztatási rendszer, ami egyedül csak az egyes szám 3. személyében érvényesül.
12. Így egy csapásra megszabadulnánk az olyan nyelvtanilag felesleges fogalmaktól, mint az ikesedő, ingadozó, álikes, stb. Ezáltal esetleg lehetőség nyílna a fent említett keveredés kézzelfoghatóbb szempontok szerinti értékelésére, s nagyobb távlatban talán a kitisztulására is.
13. Egy ikes ige intranzitív.
14. A magyarban az igék tranzitivitása másodrangú tulajdonság, és ezért nincs is a jelölésére megfelelő eszköz. Esetleg azt gondolhatnánk, hogy a különböző igeragozások pont ezt a célt szolgálják, de ez egyáltalán nem így van. Ahogy nem minden tranzitív ige vonzata a tárgyas ragozás („Sárkányt repít.”), úgy nem minden intranzitív ige ikes („Repül a sárkány.”). Bár fordítva igaz, hogy intranzitív igét nem lehet tárgyasan ragozni, az általában intranzitívnek tartott ikes igék esetenkénti tranzitív használata arra utal, hogy az intranzitivitás inkább csak az önhivatkozás következménye.
15. Erre talán elég egy példa az alszik igével:
    1. Hófehérke éppen a legszebb álmát alussza, amikor a törpék hazaérnek.
16. Egy ikes ige reflexív-mediális.
17. Az objektív ikes igék általában visszahatóak (reflexívek), míg a szubjektívek értelemszerűen mediálisak. De nem ritkák azok az ikes igék sem, amelyek egyik fajtába sem tartoznak.
18. A következő három ige például nem mediális, és ezért mindenképpen objektív, de mindazzal együtt mégsem visszaható: mászik, netezik, játszik.
19. Érdekes még az is, hogy az utóbbi ige passzív alakja, a játszódik Erdélyben egyértelműen aktív értelemben használatos. Tehát itt is, mint az intranzitív igék esetében, az ikes igék csoportja valamivel többet, illetve érezhetően mást foglal magában, mint a ráerőltetett indoeurópai nyelvtani fogalom.
20. A szenvedő alak azért veszett ki, mert nem illett a magyar nyelvbe.
21. Mint eddig kiderült, az ikes jel csak annyit csinál (alapige), hogy ha valaki valamit csináltat (műveltető alak), akkor az a valami csináltatik (szenvedő alak). Vagyis a legutolsó változat teljesen, sőt kizárólag magyaros, csak éppen sohasem volt teljes paradigma, mint ahogy azt az indoeurópai szemlélet sugallná: a többes számú csináltatnak már egyértelműen aktív jellegű és nem szenvedő.
22. Valójában ez a különleges igealak tulajdonképpen egy általános, alany nélküli és „megfordított” kijelentés eszköze volt, amit ma inkább a többes szám 3. személyében, vagy hasonló értelmű, de szubjektív igével adunk meg: csinálják vagy pl. készül.
23. A születik ige egyedülálló eset. Csak azért maradhatott fenn teljes ragozásban, mert a szül (objektív) → *szület (objektív) → születik (szubjektív) fejlődés dacára a közbenső ige is átértelmeződött szubjektívvá.
24. Az ikes jelnek semmi értelme.
    1. Tükröm, tükröm, mondom néked,
    2. Nem sikerült – s esz a méreg!
25. Ha ebben a példában a szokásos ikes alakjában használnánk az enni igét, vagyis ha azt mondanánk:
    1. – Eszik a méreg! –
26. akkor önkéntelenül is feltennénk a kérdést:
    1. – De mit eszik a méreg?
27. Ugyanis az ikes jel kizárólag az alanyára vonatkoztatja az állítmányt, és nem a tárgyára, mint a példamondatban. Az ige még mindig tranzitív, de most már hiányzik mellőle az előzőleg még hallgatólagos tárgy, az „engem”.
28. A vadászik igét már megemlítettük, például itt. Azt is tudjuk, hogy
    1. A vadat vadásszák.
29. Ezért akár azt is mondhatnánk, hogy
    1. Valaki vadat vadász.
30. De ha el akarjuk árulni, ki is teszi ezt, akkor már ikes jelet kell alkalmaznunk:
    1. A királyfi vadra vadászik.
31. Mint azt az igeragozás részletezésénél már tárgyaltuk (lásd A vonatkoztatási rendszer), az utolsó mondatban ténylegesen rámutatunk az alanyra, mintegy kiemelve annak szerepét, annak ellenére, hogy továbbra is a vadászat tárgya, vagyis a vad marad fókuszhelyzetben.
32. Végeredményben az ikes ige alanya – legalábbis egyes szám 3. személyben – nem annyira arra a kérdésre ad választ, hogy ki, hanem inkább arra, hogy melyik csinálja.

| tovább |

* Megjegyzés:

Visszaható az az objektív, tehát valamire hatást gyakorló ige, aminek a hatásának a célja maga az alany. Ezt szakkifejezéssel reflexívnek hívják, de miután nem minden ikes jelű szó visszaható ige, ezért az -ik toldalék csak autoflexív, azaz nem vissza-, hanem maga felé hajló.

| vissza |