Közzététel dátuma: Nov 22, 2013 10:1:24 AM
Az 1790-es, eredeti, csak picturát tartalmazó változat
Amint a Bosporus Európát mossa,
Másfelől Ázsia partjait csapdossa,
Itt büszke habjai dicsekedve folynak
Kevély fala alatt Konstancinápolynak.
Régi szépségének pompás dűledéki
Borzasztó árnyékot bocsátanak néki.
A roppant templomok, úgy látszik, kérkednek,
Nevével a bennek lakó Muhamednek,
Amelyekbe sok szent bőgéseket halla
Az ezekben igen gyönyörködő Alla.
Örűl, hogy nagy nevét a felhőkre hányja
Talpig zőld selyembe fénylő muzulmánja.
S könyörűlvén hozzá esdeklő táborán,
Szentebb lesz az ilyet ígérő Alkorán.
Óh, eszére, óh mely sűrű felhőt vona
A szentség színével bémázolt babona!
Ti is itt állotok, kőszálnyi mecsetek,
Melyek a fellegek közé rejtettetek!
Hegyes tetőtöknek aranyozott holdja
Fényével az égi holdak számát toldja.
A tágas utcákon sok veres selyembe
Őltözött törökök találkoznak szembe,
Kevélyen ugratják az arabs paripát,
Szíván ázsiai dohánnyal tőlt pipát.
Súgározik lován gazdag brilliántja,
Az olcsó aranyat megvetéssel szántja.
Itt megyen egy dáma, de irígy fátyola
Minden szépségeket tőlünk elpakola.
Jer, Múzsám, láthatunk majd eleget szembe,
Ha bémegyünk ama firhangos hárembe.
Ez olyan magazin, vagy inkább kalitka,
Amelyben csirippol a szultánnak titka,
Oly templomsekrestye, melyben a szultánnak
Erőt, egészséget sok százan kivánnak,
És ha érkezése hallatik Szelimnek,
Sokszáz előkontyú turbékol egy hímnek.
Mikor exerpálni akar unalmába,
Bémegyen e dáma-bibliothékába,
Hol sok ázsiai pergamen membránák
Író pennájának megnyílni kivánnak.
De menjünk ki, Múzsám, mert majd a császárnak
Daktilust éneklő múzsáihoz zárnak,
A szemfűl heréltek utánunk zúdúlnak,
Jer, fussunk, hagyjuk el kapuit Stámbulnak.
A Konstancinápoly-téma előzménye, az 1785-ös iskolai feladat megoldása:
A mord Merkurius szárnyain repűltem,
A Fekete tenger partjára leűltem.
A habok mormolva verik a kőszirtot,
De ezek csúfolván, melyet ki nem irtott
Még a dühös habok mérgek s irígységek,
Ámbár akármeddig tartott dühösségek.
Nem messzire láttam ott egy roppant várost,
Sok szegény királynak igen nagyon károst,
Ahonnan az ágyúk zúgván közelgettek,
Melyeknek gyomraik halállal tőltettek.
A sok rakás bombi repűlt mindenfelé,
Mely az egész határt egészen eltelé.
Bémentem a várba, ahol megütköztem,
Mert sok kincsek között majd eltévelyedtem.
Drága temjént visznek ennek óltárára,
Sok ajándékokat emelnek számára.
Űl az Achmet zultán kevély trónusában,
Gyönyörködik szeme sok cifraságában.
Lába alatt hever tűndöklő ezüstje,
Melyre sóhajt feldúlt sok városok füstje.
Sok drágaságoknak e város hazája,
Az egész világnak mert ezt szólja szája.
A palotájára mesterség cifráját,
Tékozlá a szépség rá a frizúráját.
Te nagy, kevély császár, kinek bűnös karja
Öl, ront, pusztít s vérrel a főldet takarja,
Kitől függ sokaknak mind élte s halála,
Boldog, ki kedvébe helyet jól talála.
Az 1794-es, sententiával kiegészített változat
Amint a Bosporus Európát mossa,
Másfelől Ázsia partjait csapdossa,
Itt büszke habjai dicsekedve folynak
Kevély fala alatt Konstancinápolynak,
E másik Rómának pompás düledéki
Borzasztó árnyékot bocsátanak néki.
De jöszte be, Múzsám, a városba velem,
Téged nem rettenthet itt semmi félelem.
Mennyi kincs, óh Múzsám! mely sok gyöngy s patyolat,
Mennyi nép, melyet visz csak egy parancsolat!
A tágas utcákon sok veres selyembe
Őltözött törökök találkoznak szembe.
Kevélyen ugratják az arabs paripát,
Szíván ázsiai dohánnyal tőlt pipát.
Csillámló kardjoknak gazdag brilliántja
Az olcsó aranyat megvetéssel szántja.
Itt néz ki egy dáma, de irígy fátyola
Minden szépségeket tőlünk béburkola.
Jer, Múzsám, láthatsz még sok száz szebbet szembe,
Hogyha bémégy ama firhangos hárembe.
Ez olyan magazin, vagy inkább kalitka,
Amelyben csirippol a császárnak titka.
Oly templomsekrestye, melyben a zultánnak
Erőt, egészséget sok hívek kívánnak.
És ha érkezése hallatik Szelimnek,
Sok száz előkontyú turbékol egy hímnek.
Mikor excerpálni akar únalmába,
Bémegyen e dáma-bibliothékába,
Hol sok ázsiai pergamen membrána
Író pennájának megnyílni kívánna.
De kisiess, Múzsám, mert majd a császárnak
Dactilust éneklő múzsáihoz zárnak.
A szemfűl heréltek utánad zúdulnak,
Jer más oldalára a fénylő Stambulnak.
A roppant templomok, nézd, miként kérkednek
Nevével a bennek lakó Muhamednek!
Amelyekbe sok szent bőgéseket halla
Az ezekben igen gyönyörködő Alla,
Ki örűl, hogy nevét a felhőkre hányja
Zőld selyem turbánban fénylő muzulmánja,
S könyörűlvén hozzá esdeklő táborán,
Szentebb lesz az ilyet ígérő Alkorán.
Ti is itt állotok, kőszálnyi mecsetek,
Melyek a fellegek közé rejteztetek!
Hegyes tetőtöknek aranyozott holdja
Fényével az égi holdak számát toldja.
Óh, e népre, óh mely sűrű felhőt vona
A szentség színével bémázolt babona!
Denevér babona! bagoly vakbuzgóság!
Meddig lesz körmöd közt a Mindenhatóság?
Míg űlsz a királyok koronáján, kincsén?
A vitézek kardján s a népek bilincsén?
Míg az emberi nem hajdan a természet
Együgyű keblében nyugva heverészett,
Nem emelted még fel kiáltásod szavát,
Hogy keresd a vak éj fiainak javát.
Boldog volt a világ s e hiú szó: Szentség,
Nem volt a legszörnyűbb gonoszokra mentség.
Állott a Természet örök építménye,
Élt az emberiség legszentebb törvénye.
De miólta ennek sok romlást szenvedett
Oldalába raktad, bal madár! fészkedet:
Azólta számodra rakja a lenyomott
Értelem azt a sok felséges templomot.
Azólta adja ki a kenyért házából,
Kikapván éhhel holt kicsinyje szájából
A szent névre vágyó, balgatag anya is,
Hogy tudjon mit rágni dervised foga is.
Sok bolond kiadja utolsó fillérét,
Leteszi a mennynek árendáját s bérét,
Hogy mikor az óltárt építik számodra,
Kecskeszőrt vihessen ő is óltárodra.
Nappali altodban látsz ezer álmokat
S éjjel a népek közt húholod azokat.
Jőjj ki a nappali fényre, hadd láthassunk,
S mennyei képedet látván, imádhassunk.
Te a vak homályban rakod a templomot
És onnan ígéred a paradicsomot,
S csak bétolongjanak hozzád a moséba,
Az észt és a virtust hagyod csak kardéba.
Hát már hogy valaki bőjtölget pénteken,
Hogy étlen s mezítláb jár a szent helyeken,
Olyan nagy érdem-é egy-két liturgia,
Hogy az ember azzal lehet Isten fia?
S hogy paradicsomba és mennybe részt vegyen,
Szükség, hogy skeleton és zarándok legyen?
Külömben nem lehet idvezűlt törökké,
Ámbár emberséges ember volt örökké.
Egy paradicsomot magának így tetet
Minden nemzet s abból kizár más nemzetet.
Természet! emeld fel örök törvényedet,
S mindenek hallgatni fogják beszédedet.
E kézzel fogható setétség eltűnik,
Az éjnek madara húholni megszűnik.
Egy jóltévő világ a mennyből kiderűl,
S a sok kigondolt menny mind homályba merűl.
Ah, ti máris abból fakadt indúlatok!
Nyelvemre harsogóbb hangokat ontsatok.
Emelkedj fel, lelkem! - előre képzelem,
Mint kiált fel szóval egyet az értelem,
S azonnal a setét kárpitok ropognak:
A szívről az avúlt kérgek lepattognak;
Tárházát az áldott emberiség nyitja,
Édes fiainak sebeit gyógyítja;
A szeretet lelke a főldet bételi,
S az ember az embert ismét megöleli.
Eloszlanak a szent s a panaszos hangok,
Boldogító érccé válnak a harangok.
Azzal sok száz embertárson segítenek,
Amin most egy cifra tornyot építenek.
Siess, késő század! jövel, óh boldog kor!
Én ugyan lelketlen por leszek már akkor,
De jöttödre vígan zengem énekemet:
Vajha te csak egyszer említnél engemet
Úgy e bagoly világ ám rémítne tőle,
Nemes útálással halnék ki belőle.