A variáció - a Lilla-ciklus egyik rendező elve

A Lillát olvasva első benyomásaink egyike lehet a versek formavilágának rendkívüli változatossága. A viszonylagosan egynemű szerelmi tematika a verselés és a verstípusok számtalan variációjában jelenik meg. S ez a jellegzetesség nem pusztán a kötet gyűjteményjellegéből adódik, Csokonai számára elvi jelentőségű volt (egyébként már korábban is), hogy nem kötötte magát és költészetét egyetlen verselési módhoz, s nem tulajdonított kitüntetett jelentőséget valamely verstípusnak. Az előbeszédben éppen azt teszi szóvá Kisfaludy Sándor Himfyje kapcsán, hogy abban „kedvetlen egyformaságot és monotóniát ád az, hogy a Dalok mind egyazon egy versnembe vannak csinálva”, továbbá hogy „a Dalokban lévő soroknak száma is állandóul meg van határozva, s ennél fogva minden Dal egyelő nagyságú”, amire így „az elme is ráunatkozik”. Csokonainak sok igazsága van e kritikai megjegyzéseiben, de nem is igazán ez az érdekes, nem a vetélytárs megítélésének igazsága vagy igaztalansága, hanem az elvi állásfoglalás a verselési rendszerek kérdésében.

„Van egy felekezet Literátoraink közzűl, kik semmi mértéket a versbe eltűretni nem akarnak, ha csak az a görög metrum szerint nincs csinálva; ellenben a másik rész a legszebb szerzeményeket sem állhatja ki, ha csak azokban minden sor végin szerencséje nincs hallani a rosszúl úgy nevezett cadenciát. Én Ámphibium vagyok.” Vagyis: a caenciás (rímes-hangsúlyos) verselésnek ugyanúgy híve, mint a metrikusnak (az időmértékesnek) – ebben áll ámphibium (kétéltű) volta. Az előbeszéd e mondatai arra a helyzetre utalnak, ami a verselés terén a korban, illetve nem sokkal korábban uralkodott a magyar irodalomban és irodalmi életben. Ez az időszak alakította ki lényegében máig érvényes formájában a magyar irodalmi nyelv verstani rendszereit. A 18. század közepén még majdnem kizárólagosnak mondható hangsúlyos verselés, annak is fő formája, a négyes rímű tizenkettős, a Gyöngyösi-strófa átalakulásnak indul, valamint új strófaszerkezetek is kialakulnak, elsősorban az énekköltészetben, nem kis mértékeben a nyugat-európai dalköltészet által indíttatva. Ugyanakkor felfedezik, hogy a magyar nyelv alkalmas az időmértékes verselés megvalósítására, továbbá, megint mások, a nyugat-európai újmértékes versek mintáját követve a verselési rendszer eme – lényegében egyidejű, de több irányból megkezdett – forradalmi megújítása szinte törvényszerűen vezetett éles, sokszor becsületbe vágó kijelentésekkel tarkított viták kirobbanásához.A viták során átalakultak, illetve meghonosodtak a verselési rendszer alapváltozatai, kicsiszolódtak és rögzültek belső szabályszerűségeik, valamint nagyjából tisztázódott egymáshoz való viszonyuk, így a 19. század elejére főbb vonásaiban kialakult az a sokszínű és gazdag verselési rendszer, amelyet máig használ irodalmunk.

Csokonainak, mikor e vitákra utal, éppen nem a harc folytatása a célja. "De ne bizgassuk fel a nem régen megszünt vitatásokat. Írjon kiki úgy, amint legjobbnak gondolja; sem a Hexameter valakit Virgiliussá, sem a Cadencia Tassóvá, sem a csupa folyó beszéd Gessnerré nem csinál." Pusztán csak azt akarja hangsúlyozni, hogy ő a maga részéről "mind a két ízlésnek érzője és barátja." Eme álláspontját, s az ezt megvalósító költői gyakorlatát helyezi a Himfy-vers fölé, bírálva annak monotóniát szülő egyformaságát és kizárólagosságát. A Lilla éppen a versformák változatosságával tűnik ki. Maga Csokonai is megnevez négyfélét ("1. Görög szabású versek, kádencia nélkül, 2. Görögszabásúak kádenciával, 3. Németes módú mértékesek, kádenciával, 4. Mérték nélkül kádenciával"), majd utána hozzáteszi a következő fontos megjegyzést: "Ezek a változtatások még más több módokon is változnak: egyéb aránt az olvasótól függ, hogy érezze, vagy bennek kedvet találjon." A versformák változatossága tehát, mint a kötet egészét meghatározó elv, más variációs szerkesztési eljárásokkal fonódik össze, melyek - tegyük hozzá - a feszesebb szerkezet kialakítására önmagában kevéssé alkalmas kompozíciós elvet kiegészítve növelhetik a ciklus belső kohézióját. Még így sem kell valami egészet egybefogó szerkezetet keresnünk a versformák sokféleségében: a "varietas delectat" (a változatosság gyönyörködtet) elve az egyes dalok között létező és lehetséges kapcsolatokban, ezeknek az olvasó általi feltételezésében (és így esetleg megteremtésében) kel életre. Olyan kisebb egységeket meghatározó variációkra gondolhatunk, amilyenekre pl. Zentai Mária is felhívta a figyelmet a második könyv kapcsán (a rímszerkezet ismétlődéseiben az első verseknél, vagy az anakreóni vers - nem anakreóni vers egymást váltásában a könyv közepétől kezdve).

A verselés Csokonai által is előtérbe állított változatossága mellett a verstípusok és a tematikus csoportok váltakoztatása is gazdagítja a variációs szerkezetet. A költő versei olyan, a korban új életre kelt nagy költői hagyományokból is táplálkozik, mint a petrarkista udvarlóvers, a bukolikus pásztorköltészet, a magyaros énekvers, az ekhóvers, az antik óda, az évszakvers, az olasz canzonetta stb. Szándékosan soroltuk fel minden különösebb rend nélkül e verstípusokat, maga Csokonai sem igen állapított meg valamiféle belső rendet közöttük ciklusában, a versformákra mondottakat igaznak vélhetjük a verstípusokra nézve is. Hasonló változatosság figyelhető meg a tematikában a szerelem viszonylag egynemű közegén belül, de az előzőekhez képest feszesebb és nyilvánvalóbb rendbe illeszkedve, amit elsősorban az egyes könyvek fő témája határoz meg. Az első könyv a még beteljesületlen vágyakozás, a viszonzatlan szerelem témáját variálja, míg a második könyv a beteljesült boldogságé. Ezeken belül figyelhetők meg kisebb tematikus csoportok, s ezek sajátos kapcsolódási módjai: az első könyvben, mint Zentai Mária rámutatott, "a teljes visszautasítás és a majdnem-viszonzás versei szinte egymásba fordított fésűk fogaiként helyezkednek el (a II.-III., a IV.-VI., a VII.-IX., a XI.-XIII., a XV., XVI.-XVII., XVIII.-XIX. darabok), a másodikban pedig ilyen tematikus szervezőelem a szeretett nő alakjának részletező leírása, egy-egy vers témája az arc gödröcskéje, a szem, a száj, a szeplő a mellén stb." De hozzátehetjük ehhez az olyan váltakozásokat is, amelyek pl. a mitologizálás és a virágszimbolika alkalmazásában vagy a női szépség, illetve a szeretett nő iránti értés középpontba állításában mutatkoznak meg.

A harmadik könyvön belül is megfigyelhetők tematikus csoportok, amelyek a könyv fő témáját, a szerelem elvesztését, a teljes boldogtalanságot variálják. E csoportok azonban nem közvetlenül és általában vonatkoznak a témára, hanem a tárgykörbe vonható résztémákat verselik meg. Az első négy vers a távollétről szól, majd a negyvenhatodiktól kezdődően hat a búcsúzásról, az elválásról. A kötet végén a teljes boldogtalanság, a remény elvesztésének versei sorjáznak. A változatok ezen belül figyelhetők meg, a búcsúzás témája például dramatizált párversek és anakreóni dalok sorára épül: előbb állnak a mozgalmasabb párversek, az eldöntetlenséget érzékeltetve, utóbb az inkább állapotot versbe emelő anakreontikák, a véglegesség érzetét sugallva, s hangulatilag előrevetítve a végkifejletet. A tematikus csoportok egymásutánja azonban (akárcsak igen általános szinten a könyvek tárgykörei is) az időbeli egymásra következős érzetét kelthetik, s így a ciklus "Poétai Román"-ként való olvasására biztatnak.