ELSŐ KÖNYV. Ebédig.
„Nagy dolgok esnek meg a föld kerekségén”, s éppen most a Széchenyi főispán kaposi kastélyában. „Az örvendő Fársáng kiindúlt Budáról”, s „megindúlt Kaposba parádés sereggel.” Somogy megye öt járásából minden gavallér s „angyali magyar szüz” is oda igyekszik. Kapos lovas seregét Bongorfi, Marcaliét Cserházy, az igali népet Ecse, Sziget lobogóját Bordács, az ötödik „colont” Babócsa vezeti. Jönnek Somogy mosolygó szépei, de mások is: „… itt jön egy szán, s benne két vén zsana.”
Dorottya az egyik, egy öreg kisasszon,
Ki méltó, hogy reá örök párta asszon; (…)
A vénség béverte púderrel hajait,
Kitördelte kettőn kívűl a fogait:
Úgyhogy, ha bélottyant ajakit kifejti,
A hamut mamu-nak, a szöszt pösz-nek ejti.
Mellette aki űl, az öreg Orsolya,
Bíz az is csak ollyan elcsiszolt korcsolya,
S csak annyival külömb mamszel Dorottyánál,
Hogy asszony, s ötször volt Hymen oltáránál.
Az egész tábor fővezére Opor, az egész bálban a legdélcegebb gavallér.
Ebédre várva társalgással űzik el a „terhes únalmat”, az étel-ital után pedig víg tréfa, öröm, barátság s szerelem közt mulatoznak. Majd Carnevál feláll bársonytrónusában, emeli poharát, köszöntőt mond. Az ő tiszte, hogy az új asszonyokat köszöntse, s farsangkor férjhez adja a többieket. Szólítja Hyment, aki a „generál-násznagyi hivatalt” viseli, s elkéri tőle a nagy mátrikulát.
E nagy könyvben fel van jegyezve sorjába
Minden dámák neve pro-memóriába,
Akik már tizenkét esztendőt elhagytak,
Hanem hatvannégyet még meg nem haladtak:
Mert ez a két határ amaz epochában,
Mellyben már s mellyben még van tűz a dámában.
Veres kereszttel jegyzik, akiket eljegyeztek; az örök pártában maradtak neve mellé „asszú fügécskék írattak.” Bejegyzik az elmúlt farsang óta férjhez menteket, majd kétfelé válik a társaság, az urak aszut, a hölgyek kávét kortyolgatnak.
MÁSODIK KÖNYV. Estélig.
„Megpendül egyszerre Izsák száraz fája”, azaz megszólal a zene, készíthetik a vendégek a táncra „viszketeges lábukat”. Előbb az új mátkapárok, majd a friss házasok ropják. És jönnek sorban a táncok: a minét, az ánglus kontra, a lengyel, majd a stájer és a többi külhoni, míg Bordács meg nem jegyzi:
Mért nem táncol magyart az anglus, francia?
Csak a magyarnak kell más nemzet módija?
Így vesztjuk hazánkat a magunk kárával,
Külső tánccal, nyelvvel, szokással, ruhával.
Belefáradva a táncba, az éhes vendégek a vacsoráig különféle vidám játékokkal űzik el az időt, majd „édes tréfák közt” evéshez látnak. De Éris, a viszály és egyenetlenség istenasszonya nem nyugszik, s Kaposvár felé irányítja hintaját. Amerre megy, nyomában civódás támad. Ám a „leghathatósb dögséget” Dorottyába árasztja Éris: kráflivá – farsangi fánkká – változik az öreg kisasszony tányérján, ily módon költözik bele. El is éri célját.
Az utolsó falat lenyelése után Dorottya felfortyan:
Egek! már én tehát csak azért születtem,
Hogy férfi sohase feküdjék mellettem?
Miért juttattatok hatvan esztendőre,
Ha szert nem tehetek egy rossz főkötőre? (…)
A fársángot mindég tőltöttem vígsággal,
Hogy tán nem gyötörtök többé a lyánsággal:
Mit ért? nem is véltem, s már itt volt Húshagyó,
Húshagyó! Húshagyó! engem itthon hagyó! (…)
Mondtam, hogy akárki légyen, hozzámegyek,
Kezet csapok vele; csak leány ne legyek. (…)
Hordtam vólna mindég saját tenyeremen,
Csak könyörűlt vólna pártát-únt fejemen.
Bosszút forral. Elhatározza, hogy maga köré gyűjti a többi vénlányt – Mártát, Adelgundát, Rebekát s Orsolyát -, s felbujtja Fársáng s az ifjak ellen. Áldozatot mutat be a szerelem oltárán, Ámor meg, annak jeléül, hogy meghallgatta a kérést: „Egy kisded mennydörgést durranta balfelűl.”
HARMADIK KÖNYV. Éjfélig.
Mindenki vigad, ropja a táncot, csupán Dorottyában forrnak a mord indulatok. Összehívja kis táborát, s Rebekát kéri fel, legyen szószólójuk, tolmácsolja három kérésüket: először is adják Carnevált a kezükre, másodszor égessék el a mátrikulát, harmadszor pedig kövessék meg őket a nőtlen ifjak. Bordács az urak nevében visszautasítja a kéréseket, mire Dorottya hadrendbe állítja a dámákat: külön-külön a legaggottabb lányokat, a fiatal szüzeket, az özvegyeket s végül a legfortélyosabbakat, a leányanyákat. Felül egy baldakinra – egy díszes székre -, melyet nyolc szűz tart, s tizenkét próbált banyával együtt maga vezeti a dámaármádát. Szörnyű zaj s lárma közepette zúdul az amazonsereg Carneválra s a mátrikuláért Hymenre.
Csatáztak a merész dámák az ifjakkal
Szerelem mérgébe mártott szemnyilakkal,
De a kézszorítás és sóhajtás heve
Sok szépek szívében nagy pusztítást teve.
Ámor is beavatkozik, s a „hamar-szerelem friss puskaporával” sok leányzót leszerel. Opor, a legdelibb gavallér, hogy a csatának véget vessen, kijelenti, hogy még e napon vitézeivel együtt egy-egy kisasszonyt választ magának a szép ellenség soraiból, s annak adja szívét, aki legelőször megcsókolja. Erre aztán mint a felbolydult méhkas, a leányok feldöntve széket, tálcát, eldobálva, a zászlókat egymást tiporva tódulnak Opor csókjáért.
A baldakint tartó szűzek elfutának,
S keze, lába, kitört marsal Dorottyának.
NEGYEDIK KÖNYV. Hajnalig.
A gavallérok megvédik Oport a dámák rohamától, akik szégyenkezve hátrálnak, s hű vezérüket egy oldalszobába viszik, hogy sebeit bekötözzék. Dorottya csúfos kudarc után élni sem akar többé, s hosszú szónoklatban végrendelkezik. Ám ekkor beront Rebeka a foglyul ejtett Fársánggal és a mátrikulával. A felélénkült dámák ítéletet hoznak: Fársángot (azaz Carnevált) ki kell herélni, a mátrikulát elégetni. Ám tűz üt ki, s az általános felfordulásban Carneválnak sikerül kiszabadulnia.
Már lecsillapodóban vannak a kedélyek, mikor valaki bogarat tesz a fülekbe: nem tűrhető, hogy az idén ilyen rövid legyen a farsang. S lám, a hajnali felhőből kiválik egy tünemény, a nyájasan mosolygó szerelemistennő, Citére. Békességet, örömet hoz, s törvényt tesz: a jövőben hosszabbra szabatja a farsangot, több lagzit, szerelmet ígér és jogot a nőknek. A legdelibb grácia pedig magukhoz hasonlóvá – ifjakká és szépekké – varázsolja a hölgyeket. Dorottya sem marad ki a sorból:
Dorottya leveté a vénség szőnyegét,
Mint a kígyó szokta téli lebernyegét.
Bételének gyenge hússal agg ráncai,
Kinövének mind a harminckét fogai,
Felderűlt ajakán friss rózsák nyitának,
Szemein idegen lángok lobbanának,
Ősz haja tűndökől bársonnyá barnúla;
Szíve benn repesett, teste megújjúla:
Egyszóval belőle – csudáltam magam is –
Delibb dáma válék, mintsem Szemiramis.
Kerekded fara is úgy domboroda ki,
Mintha bírsalmából harapták volna ki.
Épp jókor érkezik Ámor, hogy nyilát ellője reá és Oporra. Hívathatják a papot.
Forrás: Stark Ferenc és Szathmáry Éva ismertetője. Székely Éva (szerk.:) 44 híres eposz, verses regény, elbeszélő költemény. Móra Könyvkiadó, Budapest, 1992, 1995, 2002. 363-367. oldal
Elektronikusan: Csicsada Ilona Irodalom és művészerek birodalma című blogján: >>>