Közzététel dátuma: Dec 04, 2013 1:4:8 PM
Rozália pedig elmerűlvénn attól a gyönyörködéstől, amellyet ő az esztendőnek és saját életének tavasszában talált, lenyúgodott vala a mirtusoknak illatos berekjébenn. Törpe vólt ugyan annak az árnyéka, mint maga, de egy violákkal béterített halmocska vetett hátat a kikukoccsáló nap elibe. Szégyenűljetek meg ti pompás fák, mellyek a királyoknak s királynőknek múlató kertjeikbe is válogatva mentek bé: midőn én ezt a paradicsomot a plebejus fűzfákról magasztalom. Ti, kik egy hatalmasnak únalom űzésre vagytok teremtve, ti, kik kiragadtatván a természet öléből, egy bábozó kertésznek nyírbálási alatt tanúljátok az idegen növést, martalékfák! nem vagytok méltók az én énekemre. A szabad fűzes érdemlette azt, hogy az én lantom zengedezze, és hogy valaha mellette feküdjön Rozália. Játékos habokkal csörgött annak bojtos gyökerei között a kedve-telt patakocska: sárga virágain pedig egy dolgozó méhraj enyhítette zsibongó daljával a munka terhét. Édes hármónia! mellyre még csak az a szív csiklandik, amelly a természetnek felséges egyűgyűségét úgy érezi, mint maga az ártatlanság. - Itt dűle le Rozália, szorgalom nélkűl és ártatlanúl. Kies vólt az ő álma, mint maga a vidék. Tiszta öröm lebegett nyúgovó homloka felett, mint az az első hajnal, melly a napot legelőször felvezette az égre, amellyen még semmi felhő nem borongott. Világunknak kacér gyermeki! tudjátok-é ti majd képzelni az én tollam után Rozáliát, ti, kik ébredt fővel mesterségesen vigyorogtok, alvástokban pedig annyival vagytok kísértőbbek a kétségbeesésben megholtaknál, hogy szuszogtok? Az ő tekintetén csendes álom látszott, és a nappali mosolygás. Illyen az ártatlanság! Azonba Melíteszt oda vezette az ösvény, melly bár gyakorlott volt is, de szentsége nyilván kitetszett. A bús galamb reá talált végre nyögő párjára, melly egy asszú ágacskán panaszolta a vidéknek boldogtalan szerelmét. Csattogó szárnyakkal repültek egymásnak irányjába, s a Rozália fejénél ültek le egy fiatal mirtusra. Mit érzett, miket hányt-vetett akkor magába a szegény Melítesz, mikor e két szerelmes félnek örömét szemlélte, mikor látta, melly kedvek-telve osztják egymásnak a csókokat: ti képzelhetitek azt, szerelmesek, ti mondhatjátok meg azoknak, akik azt még nem érzették. Nem váltogatva rakták egymásra a csókokat, hanem sok százat egymásba fűzvén egy tartós csókkal csimbalykóztak öszve, mellyet csak azért hagytak néha félbe, hogy eláradt örömjöknek kiadására egyet nyöghessenek. Melítesznek eszébe jut végre az isteneknek tanácsa, körűl nézi a vidéket, és megpillantja Rozáliát. - Ah! - itt van! - mind ez vólt, amit mondhatott, s meghökkenve hátrább lépett; mint az a fanatikus, akinek saját képzése a mennyeiek formájába jelenik meg, s ezt kiáltja néki: Te próféta vagy. Látta Melítesz az isteneknek jelenségét, látta a mindenható Vénuszt az ő papjával, Filánderrel egy levegői hintóban a mirtusoknak felibe szállani, hallotta a boldog tűndéreknek zengicséléseket, akik őket szerencsés halandónak, a halhatatlanok barátjának szólították, s azonban az alvó szépségre húnyorgattak. Melítesznek soha nagyobb öröme nem vólt, mint most; de ő azt nem érzette. Az ő minden kívánságinak tárgya előtte vólt, és ő azt illetni nem bátorkodott. Így áll az a szegény kapás, ki a sanyarú munka közben sokat fárasztotta már az egeket a nagy urak szerencséjéért, saját ásójára támaszkodva, reszketve, habozva, a talált kincsek felett. Úgy van, jóltévő istenasszony - felszólala végtére -, látom a te kedvezésedet, most érzem legelsőben, hogy te énhozzám közel vagy, elfogadom áldott sugarlásodat, s nem késedelmezek boldog lenni. - Szűnjetek meg, csevegő madárkák a víz mellett és a bokrokon, hogy az én bálványom fel ne serkenjen, míg én megcsókolom: akkor osztán, akkor, ha már én megcsókoltam, daloljátok azt a dalt, mellyet párosságtoknak első álmatlan éjjelén daloltatok, zengedezzétek az én örömömet a víz mellett és e bokrokon. - Elhallgatott Melítesz, és az egész vidék. Morfé, egy kőlteményes tündér, kiszárnyalt a berek árnyékából, s az aluvó leánykának szemére ötször tisztált mákolajat hullatott, s egy kis szőnyegecskével béterítette azt, a szemöldökétől fogva a pilláján alól. Ezt a szemfedelet a legvékonyabb estvéli homályszálakból szőtték a bibirkáló tűndérek, alsó részére pedig válogatott színnekkel Morfé illyen képecskét hímezett: Rozália egy idegen tartományba andalgott, s valamelly ifjú egy rózsákkal körűlkoszorúzott csészéből itatta véle az égiek nektárját.
Melítesz azomba elszánván magát egy olly próbára, melly határvonás volt néki az élet és a halál között, tántorgó lépésekkel és szívének esméretlen dobogási között, ballagott a' hely felé. Igy indúl meg az ő sírjának széléről a megéledett portest, szokatlan előtte az az új lélek, amelly most benne uralkodik, egyenetlenűl vér benne a még most is porzó szív, és nem tudja, ha ez a másvilági élet megegyezőleg fog-é kiütni az ő hajdani ideáival, s az ő prófétájának isten nevébe mondott ígéreteivel. Háromszor próbált Melítesz lehajlani a szendergő rózsához, háromszor dobbant vissza; háromszor kerűlte körűl Rozáliát, s mindannyiszor bizonytalan maradt, hogy merjen-é? Rajta, Melítesz! a merőket segíti Ámor! Midőn már a vakmerő szerelmes az ő bételt kívánságának özönében szinte elbuggyant, észre veszi, hogy az ártatlan szűzecskének ajjaka mozog, s mintegy jóváhagyván az ő lopott csókjait, visszacsókolja azokat. Elbízza magát a heves ifjú, s kebeléhez szorítván annak még tapintatlan kebelét, minden csókoknak csókja vólt az, amit a nimfának szácskájára ragasztott. - Ki vagy te, idegen? - felkiált Rozália, s Melítesz, mint egy napsúgár, melly a fáknak ága a sebes széltől elébe vettetvén, máshová lövellik, bévágta magát egy sűrű bokor lombjába. - Istenek! - felugrik tüzesen Rozália - mi lelt engemet? régen alszom-é? és mindig így aludtam-é? Igen, itt kellett aludnom. Mit álmodtam én, boldog egek? sőt álmodtam-é, mondjátok meg, vagy az én lelkem felragadtatván a halandók főldéről, túl tévelygett azon, a paradicsomba? Ki vóltál, te idegen fiatal? Ha istenek gyermeke vagy: ne vesztegesd egy gyarló állatra kegyelmedet, mellyért a nimfák irígyeim légyenek; ha pedig egy vagy a mi vidékünk fiatal pásztori közűl, menj most békével, ne légy többé merész, és kimélj meg egy szűzet. De mit érzek én magamban? hallom az én szívemnek ütéseit, és az én jácintjaim rezegnek az én mellyem felett. Mi részegítő nektárból itattál te engemet, ifjú, nem tudom, kinek is nevezzelek, bőven kellett azt nékem innom, érzem utolsó cseppjeit még most nedves ajjakimon. Lemosom, lemosom azt e tiszta patak vizével, ha mindjárt istenek ajándéka is az az édes nem-tudom-mi. Így teprenkedvén magába a kellemetes szűz, sietett a virágokon által a patak megé. Lehajlott annak zöldellő partjára, hogy álmos szemeit és nedves ajjakát megmosogassa. S imé, a tiszta habok elárűlták az ő belső tüzét, mellyeknek lángja kisütött az ő két orcájára, s annak rózsái között lobogott. Szégyen-é vagy öröm, így tűnődik magába az elhűlt leányzó, szégyen-é vagy öröm, melly most az én orcámat pirítja? De mi vólna az, igazságos egek, amit én szégyenlhetnék? Örűlök hát? igen! örűlök én, de minn, magam sem tudom. De hiszem másszor is örűltem már én! Ha az én édesanyámhoz hazamentem, vagy az én bátyáim sípoltak énelőttem, vagy Fillis új, új virágokat hozott énelőmbe, vagy az én kis őzecském ugrált énelőttem, ó, mint örűltem én akkor, ó, mint repesett mindig az én szívem, s mint érzettem, hogy én boldog vagyok, mikor engemet minden szeret. De, de most nem úgy örűlök én. Ah, hogy én ki nem vethetlek az eszemből tégedet, nektáritató ifjú! - -
Itt vagyok, szerencsés leányka - mondá Laura néki, változtatott hanggal, béfogván hátulról az ő szemeit -, hatalmadba áll, hogy boldog légy, ne ellenezd az égiek tanácsát! Ah, bocsáss el engemet - felriada a szemérmes Rozália - akárki légy te, ki a szűzek után leselkedel. Nem, nem - kiáltá a csíntalan Laura, ki már a bokornál Melítesszel beszélt vala, nem bocsátlak el addig, míg Vénusz örök hatalmára meg nem esküszöl, hogy azon nektáritató eránt háládatlan nem leszel. Háládatlan nem leszek - monda a szűz - a nektáritató eránt, esküszöm néked, csak bocsáss el engemet. Én vagyok hát az a szerencsés ifjú, felele a tettetes Laura, az isteneknek és tündéreknek gyermeke, ki tégedet azon nektárral saját ajjakimból itattalak, mellynek, ímé, mostan átaladom utolsó fogyatékját. E szók után öszvecsókolá az ellenkedő leánykát, s ímé, Rozália bosszús hanggal, ollyan hanggal, amellyen a megcsalatott leánykák bosszankodnak, így kiálta őreá: Nem a' vagy, ámító, aki nékem az én álmomban megjelent, vidd el magadat, és többé ne kerűlj elejébe azon szűznek, akinek te csalt akartál vetni, álnok csókoló. Ní, bé mérges angyalka vagy te, Rozáliám, így szól Laura, s elereszti őtet. Rozália megpillantván kedves barátnéját, örűlt-é inkább, vagy neheztelt, alig állíthatni meg. Örűlt, hogy víg kedvű leánytársa lepte meg, s neheztelt, hogy nem az álombeli ifjú jöve el. Azomba megfogván egymás karját a gyönyörű leánykák, lépegettek eléfelé, amint a fortélyos Laura intézte alattomba, és apró bokrétácskákat kötözgettek a tarka part mellyékén. - De micsoda ifjú az, kedves Rozáliám - kérdé egyszer Laura - akit te az eszedből ki nem vethetsz, mondd meg nékem, és ne légyen titkod a te barátnéd előtt. - Te csak reáérsz a tréfára - úgymond Rozália - enyelgő leányka, és te mindég keresel s találsz is tárgyat a kötődésre: mire való kérdés már ez a tiéd? - Erre Laura: - Ám hiszen, ha terhedre vagyok - úgymond - kérdésemmel, félre állok attól; de én elhitettem vala azt magammal, hogy tenéked vagy valami istenség jelent meg, vagy valami olly ifjú ember árnyékozott meg, akire egy illy fiatal leánykának több szüksége is vólna. Tedd ki azért szíved titkát, kedvesem, s talám tanácsadódat is feltalálhatd bennem. Vaj értek ám én egy kicsinyt a nektárhoz is. - Rozália elpirúlt. - Ah, Laura! Laura! ha te tudnád, minő nektárból részeltettek engemet a kedvező mennyeiek! Rakd öszve elméddel, ha tudod, az eresztett színméznek édességét, a fesleni kezdő rózsa illatját és e mi szigetünk borainak szívreható spiritussát, tégy még hozzá cukrot, muskotályt és egyebet: a' lesz ollyanforma, mint az. Olly édes erőszakkal omlott a' le az én szívemre, hogy az én szívem amiatt egynél többet nem üthetett, és én felrezzentem. De azon ifjú eltűnt azonnal az én tébolygó szemem elől, hamarább, mint a villám fényje és mint az én álmom. Hát láttad-é valósággal azon ifjat? - kérdé valóságra szedett orcával Laura. - Mint egy álomlátás, úgy jelent ő meg előttem - felelé Rozália -, de az ő karjait érzettem magam körűl, és hallottam is az ő szívének verdéseit saját keblemen. Ó, édes Laurám, az az álomba látszott ifjú hasonló vólt ama pásztorlegénykéhez, ki a múlt tavaszi innepen elég vakmerő vólt nékem az ő tüzét kijelenteni. Istenem! hogy juthatott nékem eszembe az a szemtelen, (itt Melítesz reszketett a bokornál) hogy álmodhattam én arról a gyalázatosról? Fejts ki, édes Laurám, fejts ki engemet e sok bizonytalan dologból. Ekkor Laura így kezde szólani: Rozáliám, én úgy vélekedem, hogy tégedet valamellyik fiatal pásztor szeret, és azt néked még kimondani általlotta, most pedig a te álmodat szerencséjére fordítván, az ő titkos szerelmének minden hevét egyszerre kiontotta a te ajjakidra. Mert az a rózsaillat, az a borerő, az a mézíz, amelly a te szívedet úgy felforralta vala, mind öszvevévődvén - csók vólt. - Csók vólt? - felkiált Rozália - te engemet el akarsz áltatni Laura, sem az én anyám csókja, sem az én bátyáimé és leánytársaimé nem hasonlíthat ingyen is ahoz, amit én altomba érzettem az én ajjakimon. Még ama deli leányzónak is, aki egy innepünkön elnyerte vala az ő csókjáért a koszorút, még annak csókja is semmi sem még ehez képest. - Te nem hiszed hát - monda Laura mosolygósan -, hogy én mindazt, amit te álmodban érzettél, egypár csókomba éreztetni tudom veled? Ám próbáljuk meg; és hogy az én látásom se csináljon tebenned változó képzetet, kössük bé a szemedet, s majd én, mintha te alunnál, ama bokor mellől mint idegen eljövök, és egy csókot vetek a te ajjakidra. - Elhitette a tanúltabb az egyűgyűt, s békötötte a szemét. Melítesz pedig a bokorból várta a dolognak mire mentét. Ekkor Laura lassú lépésekkel, mint egy leselkedő szerelmes a lyánykához lopakodik, megcsókolja őtet, és azt kérdi: Mint vagy, Rozália? Érzed-é ama mennyei ifjútól hozott nektárnak ízét ajakidon? - Hiszen csak megcsókoltál - felel az ártatlan leány, s le akarja bontani a szemkötőt. - Várj még, kedvesem - kiált Laura, még egy más módot próbálok, még is meg kell elégedned. - Ekkor maga félreáll, s int a bokorban veszteglő szerelmesnek. Melítesz kiüti az árnyékból pelyhetlen ábrázatját, mellyen a félelem és az öröm vegyűlt vala öszve. Óhajtott nimfájához közelítvén általkarolja kebelét, s megcsókolja őtet. - Ah, mit csinálsz, Laura? - ezt rebegé elalélva a magán kivűl való leányka. Nem bírt gyenge szíve ez édes erőszakkal, s kéntelen vólt visszacsókolni. Melítesz ezer szókkal kívánta volna örömét, háláját, kérelmét kegyes nimfájával közölni, de minthogy azt mívelni nem merte, minden szavait ezer csókokba fejezte ki: és ez mind megesett két-három perc alatt. Mert Rozália is nem tűrhetvén tovább szívének tüzes vágyásait, oldozni kezdé a szemkötőnek csimbókjait. Mellyet észrevévén az örömbe elbuggyant ifjú, levéve alattomba a szűz övjének pántlikáját, és azonnal, mint a fiók szarvas, mint a sebes szél és a gondolat, eltűnt véle a sűrűbe, nem hagyván maga után egyéb jelenséget a fején lévő koszorúnál, mellyet futtában hagyott el a pázsiton.