Közzététel dátuma: Nov 22, 2013 9:42:56 PM
*
*
Tudom, midőn síránkoztál
Halálán Czinderynek*,
S könnyek gyöngyével áldoztál
Elhervadt teteminek,
Tudom, midőn mély kínodban
Olvasztád a vas eget,
Veszteg űlvén Kastélyodban
A tanú-falak megett.
A sír, mely a bú szózatját
Meg nem szokta hallani,
Siralmod bő áldozatját
Kezdte már sokallani.
Vakmerő tettét megbánta
A Halál, szánt tégedet;
S bár szíved gyakran kívánta,
Megkímélte éltedet.
Maga a Természet, melyet
Olly szépen tudsz festeni,
Körűlted a pompa helyett
Gyászban kezdett sínleni.
A nap bánta, hogy súgárral
Nem kösztönthet tégedet;
A hold búsúlt, hogy könny-árral
Látja ázni szemedet.
A Fülemülék zengették
Lassú keserveidet,
A Vadgalambok felvették
Darabolt nyögésidet.
Ők megtanúlták tetőled,
És őtőlök az Ekhó,
S Atád* berkében felőled
Nem zengett egyéb, csak "óh!"
Kertedben elhervadoztak
A Rózsák, mint képeden;
Ők terajtad szánakoztak,
Te pedig Kedveseden.
Hébe* égi balzsamommal
Ápolá szépségedet;
A Gráciák fájdalommal
Törőlgették könnyedet;
Ámor a fejét búvában
Balra hajtá s piszege;
Füstőlgött Hímen* markában
Lefordúlt szövétneke*.
Ágyadtól tömött seregben
A sírig zsibongtanak
A Fájdalmak gyászleplekben,
S mind Feléd mutattanak.
Etelkád* visszasohajtá
Sűrű sohajtásidat,
S fejét öledbe lehajtá,
Kettőzvén bánatidat.
*
Én akkor LILLÁT sirattam,
Azt a szépet, azt a jót,
Akinél szívemet hagytam,
Mint örökös Foglalót.
Őtőle és mindenektől
Elhagyatva jajgaték.
Lelkem a mély keservektől
Ízekre szaggattaték.
A barlangok setét gyomra,
Hol senki sem láthatott,
Hol magános panaszomra
Csak a kőszál hallgatott,
A pusztúlt várak omlása,
A vad erdők éjjele,
A mély vőlgyek horpadása
Jajjaimmal megtele.
Nem hallá semmi érzékeny
Tőlem a LILLA nevét,
Csak a folyás, a félékeny
Nyárfa és a jámbor rét.
Már Ekhó is jól esmére:
S minthogy ő is szeretett,
Keservemnek zengésére
Keservesebb választ tett;
Sőt talám sympathiából
Könnyezte is sorsomat,
Mert harmat önté bóltjából
Égre nyújtott karomat. -
LILLÁT kerestem örökké:
De minthogy Ő elveszett,
Az emberek törzsökökké*,
A világ pusztává lett.
Kergettem a Reménységet;
És ha olykor megjelent,
Nálam hagyta a Kétséget
S a boldogabbakhoz ment.
Elmém régi virgoncsága
Ködbe borongván elmúlt:
Érző szívem nyájassága
Lomhává lett, elvadúlt.
Már kezdett bennem gyengűlni,
És számon lebegett már
Az Élet, mint a repűlni
Készűlő, ijjedt Madár. -
Könnyemben, sohajtásomban,
Jajszómban részt vettenek
A Vértesben és Bakonyban
Már minden Kietlenek.
Vázsony szent Omladékában*
A Napra heveredém,
S még reményem divatjában
A violákat szedém,
De jaj, mikor visszatértem,
Már az apró Viola
És minden Remény énértem
Hervadásra hajola:
Mint a kő, meredten állék
Egy ledűlt boltozaton,
És mikor sorsom elválék
Rámjajdúlt a Balaton.
Így örök számkivetésre
Kárhoztatván magamat,
Egy titkos kényszerítésre
Délnek vettem útamat:
És hogy a zajgó világban
Ne kelljen tolongani,
A rengeteg Somogyságban
Elbúttam haldoklani.
Itt hozzám semmi sem fére,
Még az édes Múzsa sem;
Csak eltűnt kedvem esmére
És a kínzó Szerelem.
De e temérdek rejtekbe
Tenger bánatom nem fért,
És a főldtől az egekbe
S innen a Dunába ért.
Itt, hol eldúlni próbáltam
LILLÁM emlékezetét,
Minden zugban feltaláltam
Mennyei tekintetét.
S azt olvastam minden fánál,
Azzal csörgött minden hab:
"Nincs szebb teremtés LILLÁNÁL,
S nálam boldogtalanabb! - -"
Ah! egy vén Tőlgynek aljában
Láttam a sápadt Időt,
Sereg szú pezsgett markában.
Ah, mely sírva kértem őt,
Hogy törűlje ki belőlem
LILLÁT és a bánatot! -
De ő elfutott előlem,
Könnyezett és hallgatott.
Sőt azólta jobban vérzi
A rögzött kín szívemet,
S amint hergő lelkem érzi,
Sietteti végemet.
A Horvátország partjától*
Majd Erdélyig kergete;
Mégis bennszorúlt nyilától
Szívem nem menekhete.
Már a Tisza is sajnálja
Beléhullott könnyemet,
S az Alfőld gazdag lapállya
Siratni kezd engemet.
E kenyér sík Óceánja,
Hol semmi ekhó nem szól,
Poétája sorsát szánja
És susog kínjairól.
Már ugyan láthattam volna
LILLÁT több ízromba* is:
De mérget hogyan kóstolna
Önkényt a haldokló is?
Sőt oly vad gyönyörűséget
Óhajthat-é valaki,
Hogy egy imádott Szépséget
Halva szemléljen, vagy mi?
Úgy van! ez a kedves Lélek
Nékem még élvén meghólt:
S ez az, hogy én halva élek,
Míg el nem zár a gyászbólt.
Múzsák, lankadó fejemre
Setét ciprust kössetek.
Hímen és Ámor! nevemre
Egész Léthét öntsetek.
És te, a szelíd Álomnak
Áldott testvére, jövel!
S megroggyant alkotmányomnak
Kötéseit oldozd fel,
Hogy ama hűs nyoszolyában,
Melyet sírnak mondanak,
A lármátlan éjszakában
Tagjaim nyúghassanak.
S ez az érző Szív megállván,
Lelkem egy nagy, egy hideg,
Egy vég sohajtássá válván,
LILLA mellyén szűnjön meg.
*
Te pedig, gyönyörű Elme,
Gyönyörű test lakosa,
Kit a hív érzés gyötrelme
Oly sokáig mardosa,
KEGYES GRÓFNÉ! ki hallgattad
Fülemülém jajjait;
S értek megaranyoztattad
Ciprusfámnak ágait,
Ha már amit CZINDRYDNEK
Sirattál gyászhantjain,
Nemes szívű ERDŐDYDNEK
Találtad fel karjain:
Idd mennyei édességgel
A Hérók szeretetét;
S elfogadván kegyességgel
Eratóm tiszteletét,
Bocsáss meg, ha bús siralmát
Lábaidnál önti le,
S tán örömid szent nyugalmát
Megháborítja vele.
(1802)
Czindery: Czindery Pál (? - 1798), az ismert ellenzéki nemes, Festetics Mária (- 1837) első férje volt. 1798. április 11-én bekövetkezett halála alkalmából írta búcsúztató versét az éppen akkor Somogyba érkezett Csokonai (Czindery sírja felett), a következők itt erre az eseményre utalnak. Később a grófnő feleségül ment Erdődy Zsigmond grófhoz (1775-1815)
Atád: értsd: Nagyatád - itt volt a Czinderyek birtoka
Hébe: az örök ifjúság istennője a görög mitológiában, Héra lánya, Héraklész felesége
Hímen: a házasság istene a görög mitológiában
lefordúlt szövétnek: értsd: lefelé fordított fáklya
Etelka: talán a grófnő első házasságából született lányáról van szó, de erre nézve nincsen egyértelmű adat
törzsök: fej és végtagok nélküli test
kietlen: pusztaság, sivatag
Vázsony szent omladéka: a nagyvázsonyi Kinizsi-vár romjai
A Horvátország partja: utalás Csokonainak 1800-as hazatérésére Csurgóról Debrecenbe; közvetlen értelemben a Csurgótól nem messze folyó Dráváról, annak partjáról van szó
több ízromba: több ízben, több alkalommal
A Lilla első dala prózában
Maga a természet, mellyet úgy tudsz festeni, gyászolt körűlötted, és szánt tégedet. A fülemilék Atád erdejében megtanúlták szomorú nótádat és a vadgalambok nyögéseidet. Elrejtve vóltál kastélyodba, és a nap sajnálta, hogy nem lát, a hold fájlalta, hogy búban, sírva szemlél. Kerted virági hervadoztak, mint az orcáidé. Etelkád sohajtott sohajtásidon. És maga a sír sokallotta az áldozatot. A halál megbánta vakmerőségét s gyakor hívásodra félt megjelenni. A Gratiák reszkető kézzel törölgették könnyeidet, Hébe a te rózsáidat reszketve védelmezte, Ámor a térdén könyökölt s könyökére eresztette fejét, Hymen lefordította füstölgő fáklyáját. A bánatok asztalodról a sír fenekéig sereglettek, az Echo panaszolt, te sohajtoztál és egyéb minden hallgatott.
Én pedig Lillát, ama szép kegyetlen sirattam, elhagyattatva tőle és mindenektől, a vadon erdőben, ahol senki sem látott, senki sem hallott, panaszkodtam őfelőle; esmért már az Echo, s emlékezvén szerencsétlen szerelméről, még keservesebben felele keservimre, s tán könnyeket is hullatott érettem, mert a fák boltozatairól cseppek hullottak égre emelt kezeimre. Nem is hallotta tőlem a Lilla nevét semmi érzékeny, csak a hegyek, a bükkök, a vőlgyek, a folyások. A Reménység szaladt előlem, sebesebben, mint a hirtelen támadt szél. Az élet lebegett ajakomon, mint a repűlni készülő madár. Nyájasságom, eleven elmém setét ködbe borúlt, elvadúlt. Lillát kerestem mindenütt, de őtet nem találtam s előttem az emberek kövekké, a világ pusztasággá változott. A Vértes és Bakony szirtjai bétöltek kétes tűnődésemmel, s mikor sorsom elvált, egyet jajdúlt a Balaton. Örök számkivetésre kárhoztattam magamat, és cél, és reménység és minden nélkűl elbúttam a rengeteg Somogyba. Itt semmi se, még a múzsák se találtak fel, csak magok a bánatok. Lillát szívembe hordoztam, s kértem az Időt, hogy törölje ki belőle: de ő futott, s reám nem hallgatott. Keresztüljött vélem ez a halálos nyíl, és Horvátországból Erdély széleig kergetett. Már most a Tisza is esméri könnyeimet, s az alföldi búzás tenger is, hol semmi Echo nem lakik, hallotta nyögésimet. Láthattam volna azolta Lillát: de kinek van az a vad gyönyörködése, hogy kedvesét halva látni szeresse. Ő nékem élve megholt: s ez az, hogy én halva élek. Múzsák! kössetek cupressust az én lankadó fejemre; Hymen! felejts el engemet; és te zavarhatatlan Álom, mellynek nyoszolyáját koporsónak nevezik, oldozd meg kötésimet, hogy testem érezni megszűnjék, lelkem pedig egy nagy, egy hideg, egy végső sohajtássá válva, szállongjon el a Lilla kebelén. Te pedig, ha szinte örömre fordult is siralmad, ne vedd nehezen, ha talám Eratóm jajjai édes örömidnek nyúgodalmát megháboritják.