Közzététel dátuma: Dec 04, 2013 1:6:4 PM
Mind elcsendesedtek a papnak intésére, s még a szomszéd kupresszusok is figyelmezni látszottak az ő beszédének hangjára. Ekkor a bús Melítesz lenyugodván a rózaboltozat mellé, így szólamlott: - Szívemnek legsértegetőbb fájdalmát kívánod, ó Filánder, megujjíttatni, midőn ama kedves napot hozod emlékezetembe, amellyben Rozália ajjakiról szívtam e boldogsággal határos halált, amelly ólta lelkem békeségét örökre elvesztettem, nyúgodalmam kies térjét elpusztítva szemlélem. Valahányszor ezt a szerencsétlen történetet elmémbe forgatom, mindannyiszor az Ámor lángoló fáklyáját villogtatom sohajtásaim szellőjén, s újabb lobogásra gerjesztem azt; mindannyiszor az ő hasító nyilát piszkálom és bizgatom mély sebembe, s nagyobbá tészem a szúrást és fájdalmat. S jóllehet mindezeknek emlékezete keserves kín egy olly szerelmesnek, aki minden reménység nélkűl él: mindazáltal elkezdem, hogy lásd ebből is, melly haszontalan és csalárd a szeretők reményje, s a szerelem első gyökere melly édes, gyümölcse melly keserű! A kellemetes tavasz elérkezett vala már az ő kökörcsinhintaján, s nyájas fúvallatival felélesztgetvén a Természet kebelét, elterjesztette vala már az életet és örömet az erdőkön és mezőkön. Egybegyűlének tehát az örvendő pásztorok és a vidéknek ártatlan lakosai, hogy az ő első áldozatjokat az új tavasznak bémutassák, s a mindent ujjító Vénusz tiszteletére mezei játékokat tartsanak. Zőldágakból híves bóltozatokat csináltak a pásztorok, s az erdőbe egyenes pályákat készítettek a futásra. Eleven gyepből takaros oltárt raktak a nyájas istenasszonynak, és azt a tavasz első virágival felékesítvén, egy pár fiatal gerlicét áldoztak meg rajta, úgy, hogy azoknak szárnyokat és lábokat öszvekötvén, bús énekléssel tették fel az oltáron lévő rakás jácintra, amellynek közepéből egy égő fáklya nyúlt fel, s akkor a tavasznak tarka kantusba őltözött s nárcisokkal koszorúzott ifjú papnéja, a szűzeknek víg dalja s az ifjaknak örömtánca között mególdozta őket, s a berekbe szabadon eresztette. Ezt követte a mezei ebéd. Leűltek egy oldalon a pásztorok, s ezekkel szemközt a mosolygó szűzek, ettek a meg nem terhelő elégségig, ittak a szívnek ártatlan megvidúlásáig. Tavaszi énekeket zengettek, s tégedet, ó élesztő Szerelem! magasztaltak. Végre a zöld gyepről mind felállván, Palemon, a jámbor Palemon, egy vídám öreg így szólítá meg az örvendő sereget: - Ifjak! ímé elértük, hálá a kedvező napnak, azt a boldog esztendőszakaszt, melly ismét feloldozta mezeinket a komor tél fagyos köteliből, s a mi szívünket is egyetemben a hosszas únalomból felébresztette: itt van az a kedves nap, mellyen a mi atyáinknak szokások szerént, a régi aranykornak példájára ártatlan örömmel innepeljünk e mezőkben. Áldoztunk a Természet két jóltevőinek, ettünk a tavasz első adományiból, s megörvendeztetett bennünket a múlt ősznek édes nektárja, és hogy innepi heverésünk se puhítsa el tagjainkat, fogjunk a testnek édes gyakorlásihoz. Valakinek azért, ó ifjak! kedve van a szokott pásztori játékokra, keljen fel, s múlassa magával együtt inneplő társait. Vajha az én hajdani erőmet e szent napon visszanyerhetném az egektől, vajha az én ifjúi serénységem, ha csak ma is visszatérne gyenge tagjaimba, eleven ifjak, én lennék első közöttetek. De tudom, tibennetek sem aludt el a ti atyáitoknak vére. Serkenjetek fel, ó, melly édes a puha gyepen küszködni, s a lengő árnyékok alatt sípolni. Mi nézői fogunk lenni a ti barátságos vetélkedésteknek, s a bajvívónak gyertyánkoszorút, a pályafutónak olajágot, a sipolónak hétszeres zabszárakat, az éneklőnek egy pohár híves bort, s egyszóval kinek-kinek olly jutalmakat fogunk osztogatni, mellynek legfőbb díszét a dicsőség és a közszeretet adja meg. Rajta ifjak! buzdítson fel az innepi sípnak nógatása! - Az első megfúvallására a mezei furuglyáknak hozzákezdtek a víg pásztorok az ő játékjokhoz, mellyeknek egy része vóltam magam is. Énekeltem, sípoltam, küzdöttem több ifjú társaimmal, s ha nyertes vóltam-é, azzal dicsekednem itt helytelenség vólna. Csak ez egyet említem, hogy utólsó pályafutásomban nékihevűlvén, a futóból egy árnyékos ligetbe tértem, ahol izzadó orcámat győzedelmes olajágommal legyezgettem vala, amidőn néhány szűzekre találtam, kik az illatos violácskákat szedegették a gyenge fűben, s vídám beszélgetésekkel múlatták magokat az árnyék alatt. Itt láttam, ó egek, azt a szűzet, azt a kellemetes és deli szűzet, ki mint a szépségnek új hajnala, saját tekintetében egy másik tavaszt mutatott; ah, itt láttam Rozáliát. Boldogok vagytok, így sohajték magamba, szemérmes leánykái a kikeletnek, apró violák, mellyeket illy szép kezecskék tapogatnak, ah, még boldogabbak, mellyek az ő hószín mellyén halhattok meg! Míg így andalgottam magamba, kiesett mellyéről az a kis kötés viola, melly ottan szagoskodott, s annak felvételére lehajolván a gyönyörű nimfa, gondatlanul kötött fátyola mellől egyik csecse kifordult. Ah Ámor! ah istenek, mit láttatok szemeim! Ebbe a szempillantásba vesztettem el, ó Filánder, hajdani békeségemet: félájúlva dűltem egy fának, néhány pillantásig mozdúlatlan állottam ott, az én szemeimet bájoló súgárok ragadták oda, s lelkem is mintha egyszerre kiszakasztódott vólna mellyemből, elrepűlvén vélek, e paradicsom gyönyörű narancsán kezdett legelni. De ah, rövid vólt ez az édes ájúlás! Észrevette a nimfa, hogy az ő vigyázatlan kincse közönségessé tette magát a kíváncsi szemek előtt, s azonnal kebelének mennyei seráljába, a titkos firhang alá zárta, ötven szemérmes violát és egy szomorú nárcist állítván őrül annak nyílására. Feddő pirosság tűndöklött le orcájáról, feltekintett, s egyenesen rám villámlott egy pillantása, melly az enyimbe ütközvén, kettős tűzzel, kettős erővel vágta azt vissza szívem fenekére. Jaj nékem! alig láttam meg az ő ábrázatját, s azonnal fellobbantam; alig csillámlott szemembe első tekintete, mindjárt el vala szívem foglalva; érzettem, hogy egy uralkodó szépség lepte meg azt, s azt parancsolja nékem: Melítesz, add nékem a te szívedet! A szerelem űlt azokban a szép szemekben, a szerelem űlt, kinek lángjait én azelőtt még sohasem érzettem. Ó Filánder, mit nem tehet ő a mi szíveinkbe, csak a' tudja ezt, aki már próbálta. Mégis annyira előszedhettem megígézett erőmet, hogy meg tudtam őket e néhány szókkal szóllítani: - Vígan, kellemetes nimfái a mi tájékunknak; egy kifáradt pályafutó nem jön a ti csendes múlatástoknak megháborítására. - Nemes szívű vagy, pásztor! - így szóla isteni hangon az én bálványom, s megérdemled mindnyájunk nevébe e bokor jácintot, nincs ez olly nagy jutalom, mint a te koszorúd és olajágod, de illatos, szűz ez, mint mi vagyunk. - Szűz ez, szép nimfa, mint ti vagytok: de nincs olly szép mint te - - - Nem tudtam többet rebegni, szemembe nézett s elpirúlt. Mit gondolsz, Filánder, mivé lettem én akkor? Elment ő, én pedig elragadt szemekkel kisértem őtet a berek sűrű homályáig, mint az égő Klícia az ő szeretett napját, mikor az a setét felhőkbe enyészik bé. Elment ő, s mihelyt nem láttam az ő fényjét, homályos éj szállott szemembe, borzasztó képzeletek kísértettek engemet, s így szóllítottam meg tusakodó szívemet: - Mi lelt, ó szívem, ó mi lelt tégedet? Mi esméretlen varázslás dobogtat illy ennyire? Hol égsz te, hol fagysz; ah, mondd meg: kínlódol-é, vagy örűlsz? Ah, tudom, az a kedves látás zavarta fel hajdani csendességedet: tudom, azon zokogsz, hogy szerelmes vagy. De vajjon szerelem-é ez a kín? Igen: ez a kín szerelem! Ah tűrd el hát, s el ne árúld indúlatidat. Vajha valami jó istenség tudtára adná annak a szépnek illy sok kínaidat! Vajha - - - Ah kis Zefir, menj utánna, s mondd meg néki, hogy az én lelkem vagy. Folyj nyomain, kis patakocska, tám rád esmér, hogy az én szemeimből fakadtál. Így őröngöttem én egész estvélyig, magánosan, az erdőben. Ámornak egész tábora béütött az én mellyembe, szívemnek várát öszvedúlta, gyönyörűségimet lobogó fáklyájával porrá égette, hajdani kedves gondolatimat mind rabszijjára fűzte, az értelem onnan számkivettetett, és az én nyúgodalmam távol járt éntőlem az én szépemnek nyomán. Illy keserves állapotba valék, midőn (Tortorella), az én barátném egy szerelmes és nyájas szívű szép nimfa, ki az én Rozáliámnak is hív társa vólt, hozzám érkezvén megszóllított: - Te búsúlsz, Melítesz! mikor mindnyájan vígadnak! Tedd félre most a bánatot, lám! eleget győztél. - Győztem, kedves nimfa! - Így felelék én beteg hangon - nyertem egy-két koszorút, de egy gyenge állat győzött meg engemet, s jutalmáúl az én szívemet vitte el. Itt elbeszéllettem néki egész állapotomat, amint az indúlat kibuzgottatta szívemből, s egy elhalt tekintettel ezt vetettem utánna: kedves Chloém! ha kívánod a te Melíteszed életét, ah, találj benne valami módot, hogy én közel eshessem még egyszer az én imádott nimfámhoz, az ő látása balsam lenne az én beteg szívemre; többet nem kérek, mert azt nem is reménylem, hogy az ő rózsaajjakát valaha egy tisztelő csókkal is illethessem: ah, akkor el kellene fogyni az én életemnek, a felesleg való gyönyörűség halállá válna akkor az én számon, s megfojtaná szívemet. - Nagyot kérsz, Melítesz - így felele a leányzó. - Meglesz mind a kettő, csak merj, a merőknek kedvez Ámor. Hólnap új áldozat lesz, vidítsd fel magadat, s jelenj meg ottan. A többit holnap meghallod. Rozália is sok jót beszéllt felőled közöttünk. De most Dafnisomhoz sietek. Aludj csendesen! - Aludtam-é, Filánder, s miket álmodtam, azt Ámor sugallja meg tenéked: elég az, hogy másnap a fényes nap feljövetelével ismét készűltünk az áldozathoz. Chloé hozzám jött jókor reggel s új tanácsokat adott. Rozáliáról hosszason kezdett beszélni: de az innepi sípok már kezdették hangoztatni az erdőt, s mi is az óltárhoz siettünk. Az én szemeimnek első gondjok a' vólt, hogy a szűzek között Rozáliát felkeressék. Amidőn a megujjított muzsikaszón kijött a szép Rozália a tavasznak tarka kantussába, ah, mint képzeltem, Filánder, az ő koszorújának nárciszaiba az én halavány két orcámat - s az óltárhoz állott. Öszvekötötte gyenge újjaival a két fiatal gerlicét, érezték-é az ő újjainak édes illetését a szerencsés madarak, s fájt-é nékik úgy a Rozália kötése, mint az én szívemnek, meg nem mondhatom. Elóldotta végtére az ártatlan párt, s azok az óltárról felreppenvén, puha szárnyokkal az áldozónénak mellyére leggyentettek, örömmel siettek a ligetnek, s ott egy fiatal nyárfára űlvén kedvekre csókolódtak. Szerencsés ómen vólt ez az én képzelődő szerelmemnek, sokáig irígyelve néztem őreájok, s utóljára az én áldozó szépemre egy csókoló tekintetet vetettem.
Mindeneknek örömére ment végbe az áldozat, s öszvecsoportozva kísérték a szép papnét az ebédlő gyephez: s míg az innepi vendégség tartott is, mindég őróla vólt a beszéd. Olaj vólt ez mind az én tüzemre. Felállottunk, s újonnan elkezdődtek a játékok. Chloé engem félrehívott, és sok bíztató tanácsadás után saját ruháiba felőltöztetett. Ládd-é, Filánder, mit nem tehet a leglágyabb és legegyűgyűbb szívekben is a serény Ámor. Fejér kantust adott énreám Chloé, hajamat béfonta, homlokomra leeresztette, virágokkal béfűzte. Ívet és puzdrát kötött oldalomra, gyenge hangokra és nézésekre tanított, egészen megleányosította ábrázatomat, amellyen még akkor az ifjú pehelynek nyoma sem vólt. Azután, mikor már így egészen elkészített, magával együtt elvitt engemet a több leánykák közzé, ahol az én szép nimfám is múlatott. Ezek között állott ő, mint az alacsony violácskák között egy legdicsőségesebb rózaszál. Csak beszélgettek egymás között, s egyebet annál nem csináltak mindaddig, míg felállván Chloé, így szóllott hozzájok: Hát illy szorgos játékok, illy koszorúzott vetélkedések divatjába henyélnénk mi minden dicsőség nélkűl? Hát nincs minékünk ollyan szerszámunk s ollyan tehetségünk, amellyel olly játékos bajvivást csináljunk, mint most a férjfiak a magokéval? Szűztársaim! ha tetszik néktek az én tanácsom, vegyük elő leányi játékunkat, s tegyünk véle egy játszi gyakorlást, próbáljuk meg, mint fogjuk azt használni jövendőben a férjfiak között. Csókolódjunk! vetélkedjünk magunk között a csókokba: s aki mindnyájunk között leghelyesebb csókoló lesz, aki legkedvesebb, legédesebb csókokat tud adni, azé légyen győzedelmének jutalmáúl ez a szép kis koszorú. E feltételre mind elnevették magokat, s egyszerre mind ráállottak. Sokan kihívták mindjárt egymást ez édes bajvívásra, s még minekelőtte valami jel adatott vólna nékik, már sokan egy rendetlen csatácskába keveredtek. Ezt látván Chloé, elsőben is a viadalra rendet szabott, s azután így szóllott: A mi csókjainknak megítélője pedig érdem szerént csak a' legyen, akinek legszebb szája vagyon. Mindnyájan a legszebb Rozáliát választották. Ő pedig az ő szép szemeit a főld felé függesztvén, szemérmes pirúlás borította el orcáját, s megmutatta, hogy belől is olly szép ő, mint kívül. Vagy meglehet, hogy az ő szép orcája megirígylette ajjakainak illy megtiszteltetését, s ő is felőltözött az ő pompás bíborköntösében, mintha mondani akarta vólna: Én is szép vagyok. Ó, Filánder! képzelj most engemet e szerencsés szempillantásba, s fogd bé elméddel, ha tudod, az én akkori örömömet. Minden gondolatom szememmel együtt az ő két szép ajjakát kísérte: s Chloé félfelől mosolygott. Már leűlt vala e szerelmes hívatalt felvállalván a gyönyörű bíró; és amint Chloé rendelte, megindúlt vala mindenik sors szerént, hogy az ő száját és csókjait ahhoz az édességnek isteni próbakövéhez értesse. Ah, ahhoz a boldog, ahoz a dicső szácskához, mellynek két ajjaka a legédesebb mézzel bémázolt bíbor. Vajha én megbeszéllhetném tenéked, kedves Filánderem, azt a kimondhatatlan édességet, amellyet én az ő megcsókolásakor érzettem. Hanem épen ebből gondold el, hogy elő nem beszélheti azt maga az a száj, mellynek szerencséje vólt azt tapasztalni. Szedd öszve, valamennyi édesség van e boldog szigetnek minden méznádjaiba, s Hiblának minden lépjei között: mégis mind semmi lesz ahhoz a kellemetes ízhez, amellyet én azon kostoltam. Ó, szerencsés lopás! Ó, édes csókok! Édesek vóltatok ugyan ti, de nem egész kedvesek. Nem vólt meg bennetek a belső gyönyörűségnek legjobbik része. A szerelem adatott titeket, s ah, egyet sem adatott értetek vissza a szerelem. De talán vártad tőlem, jószívű pap, hogy megmondjam tenéked azt is, mint érzettem én magamat, mikor a csókolás sorsa énreám esett? Az én lelkem, Filánder, egészen ajjakimra szállott ki akkor; és az én életem illy szoros házakba záródván, nem egyéb volt, csak egy csók. Ahonnan az én tagjaim elevenség nélkűl maradván, reszketve s elzsibbadva maradtak. Ah, mikor már közel jártam ahhoz a villámló tekintethez, tudván, hogy csalárdságba s lopásba léledzem, rettegtem annak a szép ábrázatnak felségét. De azután egy nyájas mosolygása által nekibátoríttatván, csak hozzá közelítettem. Úgy bútt bé Ámor, mint egy kisded méh, az ő ajjakinak két eleven rózáiba. És míg én őtet csókoltam, ő pedig megcsókolt szájával, az én csókolásomra mozdúlatlan és veszteg állott, a méznek csupán csak édességét kóstoltam. De minekutánna ő is előnyújtotta az ő legédesebb rózsáját (már akár az ő nemesszívűsége vólt, akár az én jó szerencsém, mert tudom, hogy nem szerelem vólt), megcsattantak kedves ajjaki, s öszveütődtek a mi csókjaink (ó, kedves, ó, drága kincsem, elvesztettelek tégedet, s mégsem halok meg): akkor érzettem a szerelmes méhecskének szúrós és kellemetes fúlánkját, mint járja által szívemet; amelly talám csak abba a percbe adódott vissza nékem, hogy meg lehessen sebesíteni. Ekkor én észrevévén, hogy halálra szúrattam, mint egy kétségbeesett, alighogy az ő gyilkos ajjakait öszve nem mardostam. De ah, megtartóztatott engemet egy illatos szellő, melly mint egy isteni léleknek fúvallata felébresztette bennem a szemérmességet, s minden dühösségem lecsillapította. Ó, szemérem, szemérem, alkalmatlan nevezet a szerelmesek előtt! Már mindenik elvégezte vala a maga pályáját, s nagy lélekszakadva várja vala a permegosztást. Midőn a gyönyörű Rozália minden más csókok között legizesebbnek az enyimet ítélte, s azzal a dicső koszorúval, melly a győzedelmesnek számára tartatott, az én homlokomat tulajdon kezével felékesítette. De, ah nyomorúlt fejem, nem ég úgy a verőfényes térség a nyári Kutyácskának veszett csillaga alatt, mint az én szívem égett akkor a gyönyörűség és kívánság hév lángjai miatt. Soha már a győzedelem közepén így meggyőzettetni! Csakugyan rendbe szedtem sokára magamat, s a koszorút levévén a fejemről, néki ajánlottam ezt mondván: Tégedet illet ez, ó, szép szűz, tégedet, te tetted az én csókjaimat az én ajjakimon édesekké. Ő pedig egész tisztességgel elvévén azt, felkoszorúzta véle saját hajait, s egy másikkal, mellyet azelőtt ékesített homloka, az én fejemet megdicsőítette. És ez a koszorú, amellyet én hordozok, s hordozni is fogok síromig mindenkoron annak a kedves napnak emlékezetére, de sokkal inkább, úgyis száraz lévén már, amint látod, gyászjeléűl az én elveszett reménységemnek.