Közzététel dátuma: Dec 04, 2013 1:5:13 PM
Harmadik napján az áldozatnak, mikor már a vidéknek minden lakosi s még az ártatlan leánykák is kezdettek szokni egymás társaságához, újabb játékok estek. Nevezetesen, míg a déli napnak heve tartott, leűltünk karikába, nimfák és pásztorok, egy kerek kis téren, mellyet a terepély bikkfák körűlsátoroztak, minden tartózkodás nélkűl, ártatlan s nyájas megbizakodással. Öreg, ifjú, szűz, minden különbség nélkűl, mint vólt az arany időben, egyenlő szeretettel játszadozott mindnyájunknak seregébe. Egy szép bikkfának árnyékába űlt a többek között Rozália és Chloé, s magam is vélek együtt az én tettetett leányformámba. Beszélgettünk, virágokat kötöztünk egymásnak, s egy kis méhecske, melly az illatos berekben mézet gyűjtögetett vala, a Chloé orcájára repűlvén, az ő rózsaszín orcájára, véletlen megcsípte azt. Meglehet, hogy a hasonlatosság csalta meg, s rózának gondolta azt. Chloé nem szenvedhetvén az éles szúrást, sírni kezdett. De az én Rozáliám ezt mondá néki: - Hallgass, Chloé, hallgass, ne sírj, mindjárt megenyhítem én ezt a te fájdalmadat. - Ezt mondván, a Chloé orcájára tette kellemetes ajjakit, s színi kezdette belőlle az égető fájást. Ó, csudálatos erő! Azonnal érzette fájdalma megszűnését, már az akár a kiszívott nedvesség miatt esett, akár annak a szájnak ereje által, amelly mindent megéleszt, amihez érni talál. Nékem egyszerre eszembe jutott a tegnapi csók, s óhajtottam vólna még egyszer azt a boldogságomat, hogy szája mézét megkóstoljam. Ámor ismét kiköszörűlte az én elmémet, s egy derék fortélyt találtam arra, mi módon vihetném végre az én kívánságomat. Kevés idő vártatva tehát kezdettem leányosan sikóltani: - Jaj, a méh, jaj, a méh - s ajjakamra mutattam. Az ártatlan Rozália, megindúlván az én bajomon, ajánlotta segedelmét az én sebem enyhítésére; s ah egek, méllyebbé és halálosabbá tette az én valódi sebemet. És jóllehet az az édesség egy titkos méreggel szállott is le szívembe, tettetvén mégis, mintha a csípés fájdalma még sem szűnt vólna ajjakamon, több ízbe is elő kezdettem véle e halálos orvoslást. Lassan-lassan mindig nevekedett az én vágyódásom s tűrhetetlen kívánságom; úgyhogy többé nem tarthatván már mellyembe, kicsinybe múlt, hogy teljes erőszakkal ki nem rohant azon. Így múlattunk mi darab ideig: s halld, mi történt. Egyszer valamellyik ifjú pásztor a sugdosósdit kezdi említeni, s azonnal megegyezvén feltételébe, közakarattal hozzáfogunk a játékhoz, s mindenik az ő szomszédjának fülébe súgta valami titkát. Én Rozália és Chloé között űltem az én tettetett leányformámba. Chloé azt súgja az én fülembe: Rajta, Melítesz! itt a jó alkalmatosság, titkon előadhatod most szerelmednek kínjait, próbáld meg, bátorkodj. E szókra én nekibizakodván, Rozáliához hajlok reszkető kezekkel, szikrázó szemekkel vonúltam bal füléhez, s ajjakam hegyével érdekelvén azokat a végső rózákat, mellyek hajfürtjeinél fejéredni kezdettek, e rövid szókat súgtam az ő fülébe: - Rozáliám! engem a te tüzed megemészt, ha csak meg nem szánsz engemet. Ah, könyörűlj rajtam, én Melítesz vagyok. - - - E szókra lehajtotta gyönyörű orcáját, s elborította ezt egy hírtelen való, egy szokatlan pirosság, melly szeméremnek s neheztelésnek jelensége vólt. Nem is szóllott rá semmit is, minden felelete egy hallgatás vólt, egy háborodott hallgatás, melly tele vólt a legkeményebb fenyegetésekkel. Azután felkelt onnan mellőlem, s többé se látni, se hallani nem kívánt engemet. Én Chloéra tekintettem, ő pedig lesütötte a szemeit: ájúlva, félholtan, eszméletlen maradtam, mint amelly pásztor előtt leüt egy éles villámlásba a mennykő, s él, de nem tudja lételét. Felkeltem én is az én szerencsétlen helyemből, útálván a nap világát, s mellyembe hordozván a pokol irtózásait. Bévontam magamat a ligetbe, hol legsűrűbb, legfeketébb vólt, tágas mezőt nyitottam az én komor képzelődésemnek, s szívemet szaggató indúlatimnak minden gyeplőjöket megeresztettem. Rijjadoztak az erdők az én kiáltásomnak szavára, és a vőlgyek hármaztatva síkoltották vissza a Rozália nevét. Így tőltöttem el azt a keserves éjtszakát, amelly életemnek minden éjtszakáinál, még a tegnapinál is iszonyúbb vólt, mert nyomba követte az én legkedvesebb két napomat. Azóta, ó Filánder, mindent megpróbáltam én Dafnissal és Chloéval, csakhogy őtet megengesztelhessem. Megpróbáltam magát a halált is, mellytől most a szánakodó istenek megmentettek, mert csak egyedül e' van már hátra, amivel az ő szívének megkérlelését reménylhetem, hogy meghaljak. Meg is halok örömest, csak bizonyos legyek benne, hogy ez kedves áldozat lesz az ő triumfáló lelkének. - Itt elhallgatott Melítesz, szemeiből újabb könnyek fakadtak, szánakozó hangok zengettek ki a templomból és erdőből, s Filánder így kezdett szóllani: - Valóba szomorú történetek ezek, amellyeket te nékem beszéllettél, Melítesz, méltó vagy a könyörűletességre, mert a szerelem múlatsági között, ki játékból valódi kínokat bocsát az emberekre, nagyon sokba fájtak néked a te gyönyörűségeid, s a te szerelmes tolvajlásodnak mind örömét, mind büntetését egyszerre érted. Hanem ímé, ismét intlek tégedet, a hatalmas szerelem-istenek tanácsából, vedd elő újra szívedet, vígasztalódj, nyúgodj meg azon a reménységen, hogy nem messze van az az idő, amellyben kedves Rozáliád ajjakain elveszett békeségedet feltalálod. A csók sebesített meg tégedet, a csók is fog meggyógyítani. Az ártatlanságnak és gyönyörűségnek tűndérfiai fognak oltalmadra s vígasztalásodra kiállani, a csókoknak apró istenei szállanak le tehozzád, hogy a világot körűlted paradicsommá tegyék. Boldog vagy te, Melítesz, csak ne hátrálj ezzé lenni! - Bőlcs Filánder! hatalmas papja a leghatalmasabb istenségnek! - így szólla Melítesz. - Tudom, hogy tégedet a te istenasszonyod bévezetett az égnek és főldnek legszentebb titkaiba, mert csak ő lehell azoknak leghomályosabb rejtekeibe is lételt; tudom, hogy a templomba fel vagynak írva minden meglett dolgok, valamellyekbe az ő mennyei hathatósága bészivárgott, pedig mi van őnála nélkűl? még a semminek is legelső létele szerelem volt. Igen - mikor az ő teremtő szavára a létel tenyészővé tette a semminek kietlen méhét, és a csecsemő világ a mozgás karjain rengett az öreg Kaósz bőlcsőjébe. Tudom, hogy az ő legpompásabb lakóhelyét, a tündöklő Heszpert is esméred: ah kérlek hát, beszélld el nékem az ő nevezetesebb országát, a tűndéreket és a csókokat, beszélld el, ha ugyan a halandó fülek bűntetlen hallhatják az ő legszentebb titkait. Filánder a templomra vetett egy segítségűl hívó tekintetet, s azonnal így kezdte: Megcselekszem, amit kérsz, vendég, s elbeszéllem a csókok tűndéreit, itt a lágy majoránnán, most, mikor a nap legnyájasabban mosolyog e kupresszus tetejére. - Még az aranykor előtt ezen a világon nem vólt egyéb, csak tűndérek és róza. A róza fejér vólt és tövisketlen. Ennek árnyékába múlattak a tűndérek, és az ő életek s múlatságok a csók vólt. Nem vólt bennek a két nemnek sem különbsége, sem jegye. Ollykor a téjszínű rózákon játszadozott két tűndér, megcsókolták egymás ajjakát, s a megcsókolt csókba új tűndérecske származott. Így éltek ők és szaporodtak. Gyakorta sereg tűndérek gyűltek öszve a rózásba, s mennyei énekekkel hangoztatták annak illatos ligetjét. Énekeltek az örömről, az ártatlanságról, a rózáról és a csókról; gyermekek vóltak ők mindnyájan, és egyenlők. Testek könnyebb vólt a levegőégnél, és serényebb a nap súgárinál. Lelkek vídám vólt és ártatlan; nem egyéb, hanem egy munkás szeretet. Az Ártatlanság és Gyönyörűség felmenvén a több istenekkel az égbe, utóljára megcsókolták egymást, és meleg csókjaik a hószín rózákra húllván le, annak méhében megelevenedtek, s parányi gyermekekké lettek, akik azután csupa csókkal éltek, s élvén azokkal, azokkal nemeket is szaporították. Már annyian vóltak a fejér rózák erdejin az illy apró tűndérek, mint ma első kikeletkor a liliomok és jázminok fejér virágain a tavasznak játszadozó lepkéi. Azonba az öreg Saturnus elnyerte az égnek és főldnek teljes birodalmát, és ezeket a tűndéreket e főldről a hajnalcsillagba kőltöztette, hogy a főldet emberekkel ültesse bé. Heszper vagy hajnalcsillag, melly mind fekvésére, mind gyönyörű vóltára nézve feljebb van a halandók földénél s alább a halhatatlanok mennyénél, méltán megérdemli azt, hogy a szerelemnek lakóhelye, a kedves Vénusz csillagzatja légyen. Itt vagyon a csókok Elíziuma, az ártatlanság menedéke s a gyönyörűségnek örök forrása. Ez ama jóltévő tűndér kis isteneknek paradicsoma. Innen szállanak ők le, valahányszor az ártatlanság nyög, vagy a gyönyörűség sóhajt. A bőlcsnek szívébe lejárnak ők, és annak sebét bégyógyítják. A poéta lelkét és képzelődését végighordozzák a világon - nyájas súgárocskák vonják fejér rózahintójokat - vagy felragadják magokkal az egekbe. A hárfák és sípok ezüst hangját meggyengítik, és a fűlbe bévivén, a lélek útját előttök megsímítják. A festőnek otromba penzeljét megvékonyítják, a hibás színeket rózapamaccsal helyre egyengetik, vagy szárnyaikkal édesebb árnyékot hintenek azokra, s az egész rajzolványt kellemetesebbé tészik bájoló csókjaikkal. A kerteknek táblái közé leszállnak, a harmatos violákba fördenek, vagy a büszke tulipánt tarka folyosóján ölelgetőznek: ezek húzzák öszve amaz ártatlan virágnak szálacskáit az illető kéz előtt. A kopasz követ zőld mohhal bészövik, hogy a sípoló pásztor vagy az ellankadt útazó feltalálja azon nyúgodalmát. Nyáron a hajnal súgárain mosolyognak, vagy a Zefirusoktól lengő zőldágakon hintálják magokat, vagy a kristály forrás csendes habjain hempelyegnek: s a hóldnak arany súgáriból apró csillagokat kötöznek. Ősszel a szagos körtvélyeket pirosra, a puha almákat sárgára nyalogatják, s a pelyhes birsalmának homlokára hintik lemetszett arany hajfürtjeiket. Egész rózakosarakkal hozzák le a feltetsző hajnal súgárival a muskotályszagot: a piros bakar szemjei közt kergetik egymást, s ha a víg szüret eljön, a lecsorgó mustba eveznek egy góhérhéjjon, vagy a seprőnek apró részecskéit válogatják ki, s a hordó fenekére lehordják. Télen a csillámló hóra űlnek, s a legszebb súgárokból rakott szikra tüzeknél fűtőznek. - De ó, mindezek kevesek! Ezeren meg ezeren seregeinek egy szép leányzó körűl. Egy szép leányzóért, ó, hányszor maradnak üresen a szép hajnalcsillag kedves rózássai! Hányszor látni, hogy kiterjedt homlokának síkján e nyájaskodó tűndérek fejér rózsahintókban nyargalóznak, vagy szemöldökének árnyékos erdejében alusznak, vagy orcájának kies mezején fonják hajnali válogatott súgárszálokból a hálót, s kifeszítik a lesekre. Ah, ha az ő szép szeme kinyílik, hány sereg tündérek repűlnek abba, körűlülnek harmatos könyöklőjén, egyet pillant, s mind lehullanak a mellyére, vagy a sebes pillantásba kapaszkodván, azzal együtt elragadtatnak, a többiek nagyot kacagnak rajta, s az öröm odareppenvén, bételi a szívet. Hát még az ő szép ajjakin hány, ah, hány csókolódik. Ezer pár csókolódik mindeniken, s azonnal ezer újabb tűndérek születnek ottan: ezer rózakocsik várják ajjakának szélin minden szózatjait, édes sóhajtásait pedig ezer leggyorsabb hajnalsúgárok. Egy mosolyodására mind felébrednek, s egymást megölelik, s orcájának piciny gödröcskéjébe leszállanak. Ha csókolni talál, mind a csókoló ajjakak közé repűlnek, és magok is csókokká válván, a lelket a hajnalcsillagba felviszik, s a legkisebb rózásba elaltatják. Hajának labirintusába kergetik egymást, vagy búvócskát játszanak, vagy szívköteleket csinálnak abban. Hószín nyakán és mellyén nyájaskodva űlnek, vagy annak két szép dombocskáján játszanak. Ah, Melítesz! hát még a szívbe mennyin laknak? Annyin vagy többen, mint odaki; itt laknak az ártatlanság szelíd gyermekei, hogy örömet szerezzenek abba és csendességet. Ha ezek a szívbe nincsenek, futnak az orcáról a gyönyörűség tűndérfiai, kik különben is utóljára el szokták azt hagyni, és akkor ők is erkőlccsé válván a szívbe szállanak. Hány festett orca van, amellyen harminc esztendős rózák látszanak! hány hajhalottak lidérckednek sok koporsó fejen! hány lagérozott melly búvik a kendőző alá! mindezektől a kellem édes fiai eltávoztak, s a fő és a szív kietlen pusztává hagyatott. A bujaság és szorgalom állottak helyekbe, hogy a ruha ráncaival, a felfűzött gyöngyökkel, az affektált járással és beszéddel, a fajtalan pillantásokkal hódítsák magoknak a csábító és csábíttatott világot. Eljön még az az idő, mellyben a tiszta szerelem eladóvá fog lenni, és a természetnek s kivált az emberi szíveknek ez a jóltévője közönségesen fog meggyaláztatni. Eljön az a szomorú kor, mellyben a szerelmet nyilvánvalóvá tenni ocsmányság lesz, s a tettetett szemérmesség és erőltetett vígyázás virtus gyanánt fog tartani: azomba pedig balgatagságnak fogják mondani az állandó szeretetet, amikor szívesen csókolni valakit vétek, s alattomba bujálkodni okosság lészen. Mikor a szíveket pénzen, ruhán, méltóságon, kendőzéseken és nem kőlcsönszíveken fogják vásárolni. Ekkor jön bé a paráznaság, a fajtalanság, vagy akarom mondani a módi, s ezer meg ezer nyomorúságok, mellyek gyűlöltté fogják tenni a szerelem édes nevét. De kedvezek e kietlen képeknek: visszatérek a mi kedves tűndérinkre. Ezek kísérik a bőlcset az ő útaiban, ezek termesztenek rózát azokon a töviseken, amellyek abba nőnek, tiszta súgárokat hintenek az ő lelkére, és béviszik elméjét az igazság, a virtus örök templomába és a valódi boldogság paradicsomába. Ezek múlattatják a szenvedő ártatlannak szívét, s mikor mindenektől elhagyattatott, társalkodnak véle, és vígasztalják őtet. Ezek vezetik le a boldogabb világból az aggódó lélekhez a reménységet, az örömnek és a szűkségnek tűndér leányát. Ezekkel jön le az álom, az az édes álom, melly a megroncsolt halandót a hajdani aranykorba általteszi. Fut ő a gonoszoktól, s kerűli a balgatagokat; de a csendes szívűt felkeresi, és véle ezek a tűndérek is leszállván, durva ágyát rózaleplekké változtatják, s fáradt homlokát harmatos szárnyaikkal legyezgetik, terhes izzadásának cseppjeit gyenge szájokkal lecsókolják, hervadó szemeire űlnek, és nyugvó lelkét édes álmodozásokkal múlattatják. Ó, hányszor repűlnek ők el a pompás kastélyok felett nemes útálással, hogy a gazzal fedett kúnyhóba meglátogassák az homályba fekvő virtust! Melly kevesen vagynak sok lármás és kevély múlatságokba, mert a szegény halásznak a hálóját kötözgették, s kedves testvérjeket, a reménységet ölelgették a száraz part fövenyén egy redves fűzfa árnyékába. Hányszor ment el előttök talpig aranyba őltözve, minden kölcsönözött szépségivel a büszkélkedő Belinda, ők pedig reá sem pillantottak, mert egy ártatlan pásztorleánykának orcáján innepeltek. Ezek, ó, Melítesz, ama szíves istenségek, kiket az ártatlanság és gyönyörűség szűltek a halandók boldogítására, mikor ők az égbe felszállottak. Kevesen esmérik ezeket, kik elfelejtkezvén az érzésről és a természetről, vagy kivetkezik emberi voltokat, vagy ezek helyett a bujaság és szorgalom szívet gyötrő leányit ölelgetik. Mindezeket te meg fogod esmérni, ó, Melítesz, csak hív légy, tiszteld az örök szerelem templomát, s ne kárhoztasd az ő mennyei szentségeit, se a gonosz kívánság csalárd bűbájjával meg ne fertéztesd azokat. Szíved legyen érzékeny, mint a galamboké, de ne feslett; szerelmed légyen tiszta, s nem csapongó: akkor érezni fogod, hogy a kellemetesség és nyúgodalom őrző angyalai fognak körűlötted lebegni, s a te lelked ollyan lesz, mint e szent templomnak boldog környéki, hol az éltető Vénusz lakozik. De ideje már, hogy útadnak igazítsalak: kelj fel, szerencsésített vendég! s ezen a kies ösvényen, melly ama bereknek vezet, menj ki arra a szép vidékre, hol a te Rozáliád lakik, egy nyögdécselő gerlice lesz mindenütt vezetőd, melly a Vénusz rendeléséből épen ott fogja feltalálni szerelmes párját, amellyért fog mindenütt nyögni teelőtted az erdőben. Én állhatatosan hiszek a hatalmas szeretetben, hogy még titeket e boldog templom oltára előtt foglak látni, s én fogom a Melítesz és Rozália első ajándékát az istenasszonynak bémutatni. Most menj el, Melítesz, kövesd az én tanácsomat s az isteni hagyományt, hogy boldogabb légy minden halandóknál. Légy kedves továbbra is a halhatatlanok előtt, s kísérjenek a csókoknak áldott tűndérei minden te lépésidben.
Itt elhallgatott a ritka szívű pap, s az örömébe könnyező Melíteszt még egyszer megölelvén, bément a templomba. Melítesz pedig leszakasztván egy rózaágot az Adónis sírjáról, megindúlt a kies ösvényen ama berek felé, hol az ő kedves Rozáliája lakozott, s a nyögdécselő gerlice előtte szállongott mindenütt, a kellemetes tűndérek pedig híves zefirszárnyakon kezdettek lebegni őkörűlötte.