Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805)

A magyar rokokó legjelesebb költője, a plebejus népiesség első kiválósága, a racionalizmus legnagyobb magyarhoni poétája: klisék, amelyeket tankönyvek és gimnazisták koptatnak évről évre Csokonairól szólván; mondatok, amelyeket akár egymást kizáró tartalmaknak is vélhetnénk, ha nem hitelesítené őket egy ellentmondásaiban is egységes, nagyszabású életmű. A versailles-i pásztorjátékok hamis idilljének a finomkodó nyelvzenére, az artisztikusan kimunkált miniatűr képekre, a kacér erotikára építkező stílusa éppoly távolinak tűnhet a XVIII. század végi magyar valóság rusztikusságától, mint az aufkléristák klasszicizáló, elvont emelkedettsége. Ámde Csokonainál, aki a Hortobágy sárba süllyedt széléről tekint s vágyakozik Európa haladottabb tájai felé, a finomkodás kifinomultsággá nemesedik, s a gondolat elvontságának az átélt valóság ad hitelt. A szeretett nőt, aki a költő számára immár nem bálvány, hanem társ a szerelemben, még rokokó metszet után rajzolja elénk, ám „szenderegni” nem nyírott, cifra kertbe, hanem „plebejus fűzfák” árnyékába helyezi. Ritka, furcsa, de árulkodó jelzős szerkezet ez. Árulkodik a költő öntudatáról, vágyáról és akaratáról, amely a plebejusból polgárt nevel. A vidám anekdoták hősévé lett költőt, aki azonban húszéves korára már tudta: „az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon”, kora és tragikus sorsa késztette arra, hogy a kultúra világosságának s a polgár világának eljövetelét számára elérhetetlen távlatra, a 20. századra jövendölje.

Csokonai a „kálvinista Róma”, Debrecen szülötte, s korai árvasága okán apró gyermekségétől fiatal férfi koráig a híres Nagy Kollégium neveltje. Itt érett költővé, itt jutott a csúcsra poétai pályája, a dunántúli vándorévek után ide tért meg, s a nélkülöző, beteg költőt itt érte a halál. Debrecennek – a prédikátor írók után és a későbbi nagyok, Kazinczy, Kölcsey, Arany, Móricz és Ady előtt – éppen Csokonai jelölt ki végleges helyet a magyar irodalomtörténetben.

Sajátosan magyar, lassan a parasztiba visszasüllyedő polgárvilág ekkor a debreceni. A marhakereskedő tőzsérek nem is oly régvolt gazdagsága immár a múlté. A céhes ipar is sorvadozik, de él még a cívisnek, plebejusnak egyaránt képviseletet adó városi önkormányzat, működik a város kultúrájának központja, a Kollégium. És még valami: hiába a megcsontosodó kálvinista ortodoxia, él a függetlenség protestantizmusból táplálkozó szelleme, hiszen az nemcsak Róma, de Bécs ellen is protestál. Épp Csokonai kapcsán sok a vád a Kollégium professzori vaskalapossága ellen, de ne feledjük: a jobbágyivadékokat értelmiségivé nevelő oskolára nem lehetett minden hatás nélküli az elhíresedett tudós Hatvani Istvánnak vagy a hazai zenei nevelés úttörőjének, Maróthy Györgynek, a Voltaire-t fordító Szilágyi Sámuelnek a működése. A Kollégium – legalább jeles könyvtárával – ablakot tárt a nagyvilágra, s a diákság befogadta a Franciaországból Bécsen át szivárgó új eszméket. A tizenhét éves Csokonai társaival nyelvek szerint osztva fel a nagy irodalmakat, az olasz Ariostót, Tassót, Metastasiót tanulmányozza, a német Gessnert és Bürgert olvassa. Fordít is tőlük. És persze Voltaire-t meg Rousseau-t, aztán Diderot-t és a többi enciklopédistát. Holbach egyik filozófiai tanulmányából egy részt magyarra is ültetett. A francia nyelv közvetítésével bepillanthatott az angol irodalomba is. Tájékozottsága már egészen ifjan óriási. Magába olvasztotta és egyénien eredetivé tette mindazt, amit a kor európai irodalmából magyar földön, az irodalmi és szellemi életben meghonosítani szükséges és érdemes volt. Így, bár a meginduló nyelvújítási harcban az ortológusok akarták nevét zászlójukra írni, mégis ő lett a magyar költői nyelv és formakincs nagy megújítója.

Húszéves korában megjelennek első versei. Egy évre rá írásai gyűjteményes kiadását tervezi. Már készen vannak legfontosabb művei: Az Estve, a Konstancinápoly, a Zsugori uram stb. 1795 döntő fordulat Csokonai életében. Fegyelemszegéseiért, ám valószínűleg inkább az éppen vérbe fojtott magyar jakobinus mozgalom iránt táplált szimpátiája és radikális hangú versei miatt kicsapják a Kollégiumból. Az immár kész költőt kiveti magából a felnevelő közösség. Élete azon túl meddő küzdelem az irodalmi és emberi érvényesülésért.

Sárospatak, ahol joghallgató, majd Pozsony vándorlásainak állomása. A koronázó városban mecénás után kutat az éppen ülésező országgyűlés urai között. Hiába a néhány számot megélt Diétai Magyar Múzsa, verseinek ez a folyóiratszerű kiadása, nincs magyar előkelőség, aki az irodalomra pénzt áldozna. 1797 tavasza a nemesi felkelés gyülekezőhelyén, Komáromban találja. Mecénásra itt sem lel, de találkozik élete nagy szerelmével, Vajda Júliával, azaz Lillával. Hogy családot alapíthasson, tanárnak pályázik a keszthelyi Georgikonba, majd a csurgói gimnáziumba. Mindhiába. Lilla közben „a tiran törvénynek s a szokásnak meghódolt”, férjhez ment egy gazdag kereskedőhöz. A költő csak 1799-ben jutott egy évre helyettes tanári álláshoz Csurgón. Két vígjátéka (A cultura és Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak) meg egy komikus eposz, a Dorottya köszönhető ennek az esztendőnek. Csurgón kezdi írni első poetikai munkáit is.

Az eposz mint műfaj tartósan foglalkoztatta a költőt. Még csak 18 éves, amikor a klasszikus eposztravesztiát, a Békaegérharcot megmagyarította. Sárospataki diákként már tervezte, s a gondolat élete végéig elkísérte, hogy eposzt ír a honszerző Árpádról. Utolsó éveiben még dolgozott az Árpádiászon. Voltaire Henriade-ját mintának tekintve a magyarságot kívánta e művel a fejlett kultúrájú nemzetek sorába emelni. A műnek azonban csak töredékei maradtak az utókorra.

Az eposztravesztia és a komikus eposz a rokokó kedvenc műfajaihoz sorolható. Ez utóbbi műfajban a páros rímű felező tizenkettesekben írott Dorottyáé az elsőség a magyar irodalomban. Ez a vénlánycsúfoló „furcsa vitézi versezet” a maga nyelvi bravúrjaival, csengő-bongó rímeivel, költői leleményeivel, amelyeket át- meg átsző a dévaj, itt-ott – nem is kevés helyütt – vaskos kollégiumi humor, bizonnyal nem függetleníthető a Lilla-szerelem csalódásától. A korábbi korszak irodalomtörténet-írása szívesen látta a Dorottyában a köznemesi életforma szatirikus kritikáját. Maga Csokonai – bár vitázik a szatírává minősítéssel – arról szól a mű első, 1804-es kiadásához írott „Előljáró beszéd”-ben, hogy szándéka volt a „nemzeti luxus és elkorcsosodás” kigúnyolása. Ugyanakkor hangsúlyozza a műfaj hazai hiányát, írván. „Ez az a Dorottya, mellyel én poétai literatúránknak ezt a hizakját bétölteni igyekeztem.”