Közzététel dátuma: Dec 04, 2013 1:6:59 PM
Csókokat éneklek én, s egy boldog párt, ki a tiszta szerelmet addig érezte, addig fáradott annak rózsás útján, hogy sokára csakugyan a boldog jutalmat egymás ajjakán ezer édes csókokba feltalálta. Beszélld el, Ámor, te, aki olly igazságos ura vagy a mi szíveinknek, a Melítesz és Rozália történeteit, avvagy lelkesítsd harmoniai erővel az én gyenge lantomat, hogy én a csókokat is énekelhessem. Természet Ura! te, aki erősebb vagy a halálnál, tedd halhatatlanná az én nevemet, s míg azok a borostyános poéták, kik a pusztító, öldöklő és gyújtogató hérósok latorságit trombitálják, a jövendő aranykor előtt vétkessé tennék magokat, esmértess meg te engemet, ki a természet kincseinek éneklője vagyok, esmértess meg az emberi nemzet legszebb, legérzékenyebb s - talám legháládatosabb részével. Adj nékem ezek közűl, ha Rozáliát nem is, legalább egy szerelmes Rózit. Szállj le a gyönyörű esthajnalból, s beszélld elő, mennyi édes kínt, melly tökélletes örömet szerzettek a tiszta csókok az én Melíteszemnek és Rozáliámnak: holott ez nem tudott semmit a módiról, amaz pedig nem vólt hérós, hanem csak ember.
Csendes estve vólt, mikor Melítesz a berekbe andalgott. Csak néha hallatszott a nyárfák tetejéről a vadgalamb nyögése, s a bokrok közűl a fülemüle énekének utolsó hangocskája, mellyen elszunnyadott. Lassú szellők lengedeztették a fák leveleit; apró árnyékok - a homály és fény állhatatlan leánykái - jelentek meg, s némán suhantak el a gallyak között. Az álom harmatozott minden bokorra, a nyúgodalom űlt minden fa tetején, a hallgatás lepte meg az egész környéket: - édes vígasztalói egy szomorú szívnek, mellyet nem te epesztesz, ó szerelem!
Nyájason mosolygott le a zöld ágak közűl Vénusz gyönyörű csillaga, Heszper. Gondosan kereste fel harasztos rejteki közt a szemérmes violát, hogy apró kék szemét megcsókolja; nyájason pillogatott a büszke tulipántra, s az ártatlan liliomot első szunnyadásában meglepvén, szerelmes súgárival annak fejér kantusán erőszakot tett. Heszper, ez a gyönyörű csillagzat, a hajnal vezetője s az estve kísérője, gyengébb a tüzes napnál, s nyájasabb a szomorú holdnál, a gyönyörűségnek és ártatlanságnak kedves csillaga, a csókoknak és rózáknak boldog hazája. Az ő pillantásiból kellemetes mennyei fény csillogott le a gyarlóbb világba, s a bádgyadó természet megújjúlva érezte ide alatt az ő jóltévő súgárit. Minden teremtés vagy édesen nyúgodott, vagy gyönyörűséggel andalgott az ő szerelmes mosolygásira: csak maga Melítesz - csak ő maga viselte szívében és homlokán a békövetkező éjszakának komor tekíntetét. Epesztő sóhajtások között járt ő fel s alá a berekben; még a nap magosról lőtte vala forró súgárait, már félbeszaggatott jajokkal panaszolta a néma fáknak szíve gyötrelmeit. Sírt, őröngött, szűntelen a halál és Rozália képe forgott szeme előtt. E kettő közűl valamellyiket kereste, s míg azt feltalálni igyekezett, egy setét erdőbe botlott bé. Felrezzent ennek látására tévelygő melankóliája, s rajta egészen megnyúgodott. Sűrű, fekete tölgyfák kettőztették itt az éj borzasztását, mellyeknek agg törzsökjeit a kiátkoztatott fejsze és napvilág soha még nem érdekelte. Egyedűl a vénség csonkázta roskadt gallyait ezeknek, s amelly redves tőkéket kiforgatott, azok mutattak a rémítő setétségben valami sáppadt planétafényt. Odvaiban füles baglyok huhogták éjjeli énekjeket, rothadt tövek körűl mérges kígyók, varasbékák nősztek a gombákon, s mohos ágain sikoltozott egymásnak a halálmadár. Itt bolyongott Melítesz tele szerelemmel és utolsó fájdalommal. E rémítő irtózások kedves eledeli vóltak az ő kétségbeesésének: utálta a gyönyörűséget, minthogy el nem nyerhette szívének legfőbb örömét. Megindúlt tántorgó lábakkal e kietlen tartományban, hideg vérrel bukdosott egyik kőről a másikra, s érzéketlenűl szaggatta ki széjjelborzadt haját a pirongató tövisek közűl. Egy iszonyú vőlgynek szélére jutott, mellynek mélysége csak a poklot ábrázolhatta, félig kidűlt bikkfák függöttek ki a belé rohanni készűlt hegyoldalból, mohos kősziklák ütötték ki belőle mezítelen fejeket, mellyeknek egyikéről sikóltva szakadt le egy kétségbeesett patak, s rettentve bőgte végig e halálos mélységet. Vérszopó sárkányokkal, tüzes kísértetekkel, ordító lelkekkel s az éjszakának fekete boszorkányival tőltötte bé ezt a hideglelős fantázia, rettegés és ájúlás szítta ennek ólom levegőjét, a kétségbeesés táncolt meredek szírtjein, s a halál csendesen aludt egy félig bészakadt homokparton. Ennek zsibbasztó lábainál űlt le magánkivűl Melítesz, s azonnal elájúlt. Hosszason tartott vólna ájúlása, de az itt játszadozó romlás egy szörnyű kősziklát hajtván a küszködő habokba, nagyot kacagott rajta. E borzasztó kacaj kiütötte Melítesz szeméből az halálos álmot, felugrott fekvő helyiből: - Jaj! - így kiáltott, s a Rettegések minden barlangból, minden kő, minden fa, minden hab közűl egyszerre sikóltották vissza a hármas jajt: - Jaj, Rozália! - E kedves névre elveszett minden irtózása e kegyetlen helynek: az öszvedűlt fák, a kiálló darabos kövek, a sikóltó méllység csak egy bús paradicsomot mutatott. A rettegés, a kétségbeesés édes andalgásnak tetszett, s a halál egyet mosolygott. - Jaj, Rozália! én örökre elvesztettelek tégedet, örökre. Nem reménylhetem többé, hogy az én boldogságomat a te ajjakidban feltalálhassam! Odavan! A fájdalom foglalta el az én szívemet s a kétségbeesés ordít énkörűlöttem. Nyomorúlt szív! szűnj meg dobogni mellembe, s vedd bé a halált belső részedbe, vedd bé a Rozália neve mellé, s e kedves néven csendesedj el örökre. A férgek rágjanak öszve egy esméretlen hant alatt, s boldog leszel, mert e kínos rágásokat nem fogod érzeni. Eljön talám az a boldog nap, hogy az a kegyetlen sóhajtani fog egy szerencsétlen után, kit életébe kínozott, s csókolni fogja azt a vadrózát, melly a te véredtől kövéredett. Ó százszor boldogok, kik az ő kedvesseknek kebelekben halhattak meg, százszor boldogok, kiknek tévelygő lelkek saját kedvesseknek ajjakira szállhatott ki, hogy annak lelkét ott megvárván, együtt bújdossanak a Paradicsomba. Igazán szerettem én az én szépemet, őkivűle senki nem volt, kiért szívem gerjedezett vólna, őtet szerettem meg legelőször, őtet is fogom szeretni halálomig. Mennyit sohajtottam az ő nevét, tudják ama boldog vidékek, hol minden fiatalba felmetszettem azt, nőttek a fiatalok, s nőttek az én gyötrelmeim is. Most már, minthogy őtet nem reménylhetem többé, óhajtom a halált, kedves lesz ez nékem, mert az ő nevén halok meg, az ő szerelme emészti meg az én életemet. Nyíljatok meg, örök kapui a tiszta szerelemnek, fogadjátok bé az én utólsó sóhajtássá vált lelkemet, hadd nyúgodjon meg végtére ama boldog rózások között a hív szeretők Elíziumába: s ha jövendőbe az a szeretett lélek meg fog titeket az ő béjövetelével dicsőíteni, eresszétek bé őtet, s mondjátok meg néki, hol pihen az ő rabjának lelke. Nyíljatok meg, örök kapuk! tibennetek várom én az én végső nyúgodalmamat, fogadjátok bé lelkemet. Te pedig, Rozália! édes gyötrelme az én szívemnek, emlékezz meg hív rabodról, találj, nálam aki jobban megérdemli kedvedet; én hívem, szerettelek, egyéb jutalmát halálomnak nem kérek, elég lesz nékem, ha te azt meghallván így fogsz sóhajtani: szegény Melítesz! Isten hozzád, Rozália! Én meghalok! - Ez utolsó hangja magával együtt a habokba süllyedt. Nagyot loccsant a setét víz, s megrijasztotta mindkét partján az erdők boltozatját. A boldogtalan Melítesz eszméletlen úszkált a halál fagyos karjain, sebessen vitte az omló patak, s a kavargó örvény morogva tekerte bé. Midőn Limnisz, egy szánakozó nimfa, felemelte búba borúlt deli tekíntetét a süvöltő habok közűl, kék szín hajairól s kákakoszorújáról csorgott a víz, s felemelvén liliompálcáját, így szóllott a haboknak: - Habok, csendesedjetek! Habok, vegyétek hátatokra ezt a szerencsétlen ifjat, s csendesen vigyétek a túlsó partra, hol őtet a szerelem apró istenei várják a bokrokon. - Ezt mondván, gyékényhintajába űlt, s a mormoló habok mindenütt lesimúltak előtte. Melítesz a partra vetődött. Rózaspiritussal várták őtet az apró tűndérek, hogy a halál zsibbadásiból feloldozzák féleleven tagjait. Áriel, egy kedves tűndér, rózapamaccsal dörgölte elalélt szíve tájékát, Foszfor pedig egy tulipántlámpást, tele a legcsillámlóbb hajnalsúgárokkal, villogtatott homályos szemei előtt, míg azokról Pénele a halál pókhálóit bontogatta apró újjaival. Ezer parányi tűndérek űltek halvány ajjakára, s mennyei lehelletekkel fúvallották belé az életet. Melítesz felérezte magát, körűlhordozta bolyongó szemeit, s meglátván maga körűl a szerelem nyájas tűndérkéit, magát a boldog szeretők Elíziumába képzelte. Ah, - így rebegett gyenge hangon - boldog lelkek, kik szerelmes pályátokat megfutván, e kies hazában nyúgosztok, fogadjátok el a szerencsétlen Melíteszt társatoknak. Bocsássatok meg nékem, hogy én önként kerestem halálomat, bocsássatok meg, Rozáliát szerettem én. Ímé, jövök hozzátok, hogy örökre megnyúgodjam közöttetek, és hogy az én Rozáliámat megvárjam itt. - Élsz még, Melítesz! - így visszontaglá Bézer, a csókoknak legfőbb tűndére - a szerelem istene megtartott tégedet azon habok között is, mellyekbe a kétségbeesés buktatott. Nem a hóltak tartományja ez, Melítesz, bízzál, a gyönyörűség és ártatlanság apró istenkéit látod körűlötted. Én vagyok az öröm és csókok tűndéri közt legelső, s leszállottam az én nyájas társaimmal az esthajnal legszebb rózássából, hogy a te szerelmedet megvígasztaljam. Élj és bízzál, a Rozália szíve vagy tiéd, vagy senkié sem. Többet most nem jelenthetek. Ébredj fel halálos álmodból, szedd elő minden erődet, szerencsétlen, s menj el a bőlcs Filánderhez, kit ez erdős dombon túl a Vénusz temploma mellett fogsz találni. Ő tanácsot fog adni tenéked, s e jóltévő tűndérek óltalmadra mindenkor megjelennek. Élj, Melítesz, és bízzál. - Ezt mondván a kellemetes Bézer, bíbor szárnyain elrepűlt mennyei fényt hagyván maga után a setét gallyak közt, s ámbroziaillatot a bokrok körűl. Elbámúlva űlt Melítesz darab ideig, s mozdúlatlan szemekkel kísérte az ágak- és felhőkön túl jóltévő kis istenét. Érzette dobogni kezdő mellyében az öröm és reménység édes ösztönit, megújjúlva kelt fel a harmatos fűről, s olly szerelmes elragadtatásba indúlt az erdős domb meredekjének, mintha óhajtott Rozijának kebelébe ment vólna bizonyosan. Setét, agg fák között, tövises bokrokon által, út nélkűl vágtatott egy kőszirtről a másikra, hol a vak éj terjesztette el mindenütt a halálos veszedelmeket. Foszfor, a mosolygó kis tűndér, mindenütt előtte vitte tulipánt lámpását, s világos sugárival barázdálta a nyálkás setétséget. A domb tetejére ért, s onnan lefelé indúlt a túlsó oldalon menetelesebben hajló vőlgynek. A fák itt már fiatalabbak, a tövisbokrok ritkábbak, a kövek apróbbak valának, s hová-tovább mind inkább látszott a tájék szelídűlni. Kiértek végtére a ligetből, s a nyájas hajnalcsillag örvendve mosolygott rájuk a pirúlni kezdő égaljáról: Foszfor egy kis patakba vetette lámpássát, s egy hajnalsúgáron Vénusz gyönyörű csillagába repűlt. Ekkor bámúlt el Melítesz jobban, mint valaha, meglátván ezt a boldog helyet, mellybe őtet a barátságos tűndér istenek vezették. Kies térség nyílt ki az ő szeme előtt, mellyhez hasónló paradicsomot még egy nemzet prófétája sem látott. Gyönyörű pázsit terjedt el a látás végéig, apró gyepből állott őszve sűrűen, s olly élő zőld vala, hogy szinte feketének látszott, ezer különböző virágokkal vólt kihímezve, s vídám citrom- és narancsfák állottak végig rajta, amellyeken érett s éretlen almák, sőt virágok is lévén még, a szemet és szájat gyönyörködtették, s illatos árnyékkal kedveskedtek. Másfelé tágas szőllőlugasok látszottak, s az egres közűl hízelkedett a piros bakar, s a virággal együtt szagoskodott a megért muskotály. Fejér s piros színű rózaligetek nyúltak el a jázminok és jeneszterek között: ezer meg ezer tengelicek, filemilék és papagájok köszöntötték benne a feltetszett hajnalt; szelíd szarvasok, játékos majmok s a legdélibb dámvadak múlattak együtt a liliomokon. Fejérmárvány kútak ugráltak fel mindenfelé, s kellemetes csörgéssel hullottak egymásra, akkor egy kristály patakká változván, ezer keringésekkel folytak keresztűl a mirtuserdőben, ahol sereg fehér hattyúk förödtek tiszta habjaiban. A legédesebb hármonia, a sokféle szépség, a kellemetes illatozás elragadták Melíteszt annyira, hogy illy sok gyönyörűségei közt még Rozáliája sem jutott eszébe. E boldog tartománynak közepén látszott egy kerek dombocska, s annak tetején fénylett ki egy pálmaerdőből a Vénusz temploma, hol a bőlcs Filánder lakott, e kedves istenasszony papja. Filánder már felkőlt vala rózsalepleiről, s a pálmaerdőbe sétált a híves hajnalon. Melítesz ment a pálmaerdőbe; márvány és ezüst állóképek között nyúlt fel egy tágas ösvény egész a templomig. Szent borzadás szállotta meg a Melítesz lelkét, s reszkető lábakkal lépett a templomhoz, mellyen a temjénfűst sűrűen tántorgott kifelé. Az ajtó felett piros rubintból kimetszve tündöklött Vénusz és a Természet, kik egymást csókolták, s alattok illy arany betűk látszottak: AZ ÖRÖK SZERELEMNEK: Szűntelen való szimfónia, olly édes szimfónia, melly a lelket gyönyörködve hordozta, zengett az üres templomba a felkoszorúzott piróp óltár mellett, láthatatlan Kellemek repdestek Melítesz körűl, s csak édes csókjaikat érzette. Égszín selyemkárpitok terítették bé a falakat, bámító mesterség olcsította a pazér drágaságot, szerelmes rajzolatok vóltak rajta kihímezve. Kettő vólt kiváltképen, melly a néző szemet a többiről elfordította. Egyiken a Természet vólt kiábrázolva az ő eredetében, a másikon a habokból kiszülető Vénusz, mesterségesen látszott megmozdúlni a kék selyem tengerén egy kis tajtékocska, mellyből egy legnyájasabb, leghatalmasabb istenasszony készűlt, arany csigahéjjban fútta őtet Zefír a Ciprus partjaira, nimfák, tritonok vették körűl a csecsemő Vénuszt. Itt vóltak kirajzolva az isteneknek s hérosoknak szerelmei. Jupiter, az Europa bikája, Io, a Jupiter tehene; Hercules Ioléja mellett kantusba az orsóval; s Ámor az oroszlánybőrbe a buzgánnyal. Apolló Dafné után vágtatva, s az ő szemérmes húga az alvó pásztor mellett; Vénusz az erdőbe bolyongva, mikor piros rózák fakadtak sebes talpa nyomain s a szép Adonisz, a vér és kökörcsin közt heverve. Egyszóval minden édes titkaik a halhatatlanoknak, még ama híres mese is az egész égben, Vénusz és Mars a Mulciber hálójába. Másfelől a hív szerető párok nevei hosszas sorral aranylottak a kék selyemkárpiton. Itt találta Melítesz saját nevét is, s azzal kedves Rozijáét, de amelly még kettős selyemfedél alatt lappangott. Ó, mint örűlt ő ennek látására, tovább andalgott e két névnek szemlélésén, mint minden remek festésein a templomnak. Háromszor sóhajtott ennek látására, háromszor remegtek szemében az örömkönnycseppek, háromszor szóllította nevén kedves Rozáliáját, s mind annyiszor megcsókolta a szerelmetes betűket. Azomba, míg ő ezeken andalgott, belépett a templomba Filánder, az istenasszony papja. Rózakoszorújára szállottak a nyájaskodó Kellemek, tetszetes felség űlt vídám homlokára, s örömzengzettel tisztelték a láthatatlan hangok. Egyszerre meglátta az andalgó Melíteszt, s így szóllott nékie:- Itt vagy tehát, Melítesz, a szerelemnek mennyei követje sugallotta meg álmomba, hogy téged várjalak. Nyerj tőlem vígasztalást az ő mindenható parancsolatjából, s kövess engemet. Ezt mondván, megfogta az ő kezét barátságosan, s egy oldalajtón kivezetvén az Adonisz sírjához vezette, melly egy rózás ernyő alatt magánosan állott két kupresszus szomorú árnyékában, a múlandó kökörcsinyek között. Itt szokta az ő kedvesének halottinnepét tartani az istenasszony gyászba őltözött nimfáival s a zokogó kis Ámorokkal, itt szokott ő gyakorta magánosan múlatni az ő kedvesének árnyékával, felhozatván azt a hóltak tartományából az halálnál is erősebb szeretettel. E mellett telepedett le Melítesz Filánderrel, a pappal, a sűrű majoránnagyepen, s azonnal a három gráciák, mind kellemetes szűzek, megjelentek édes énekléssel, énekekben a Természet szépségét énekelték s a szeretet közönséges hatalmát. Ámbróziás étkeket s szívélesztő italokat tettek Filánder és az ő vendége elejébe, s míg ők ettek, öszvefogózva táncoltak a harmatos violákon arra a kedves muzsikára, melly a templom tornáci s az erdők közűl zengedezett. Azalatt Filánder sokat kérdezte Melíteszt az ő kedves Rozijáról, gyakorta tudakozta tőle szerelmének első okát, eddig való történeteit, azonba bátorította, s mézes reménységekkel édesgette bággyadó szívét. Végre így szóllott néki nyájasan: - De beszéld el, kérlek, kedves Melíteszem, szerelmednek minden rendét eleitől fogva; ímé addig el fognak ez örvendő vidéknek minden lakosai hallgatni, add tudtomra mind kedves, mind szomorú történeteidet, amiólta Rozáliára lobbantál, mert tudom, hogy illy hív szerelem, mint a tiéd, nem esik meg példás esetek nélkűl.