12. ének

Látva latin hadait Turnus lankadni - letörte

Lelkük a mostoha Mars - és hogy mindnek szeme rajta,

Váltsa be már, mit igért, irgalmatlan dühre gyullad,

Szítva szivét szilajon. Mint pun pusztákon oroszlán,

Hogyha vadász súlyos sebet ejt, beleszúrva szügyébe,

S az most érez a harchoz csak kedvet, nyaka szirtjén

Rázza sörényét már s nem fél szétrágni a rabló

Ráhajitott gerelyét, míg véres szája felordít:

Turnus is épp így vet lángot dühös indulatában.

Majd, tombolva, ilyen szókkal közelít a királyhoz:

"Turnus nem fog késni; ürügy sem lesz, hogy a gyáva

Aeneadák szavukat szegvén a kötést letagadják.

Én megvívok. Atyám, áldozz, készülj fel a frigyre!

Vagy letaszítja a Tartarus-éjbe ma Ázsia dardán

Jöttmentjét ez a jobb - a latin szemlélje csak ülve -,

És a közös szégyent szablyám egyedül teszi jóvá,

Vagy pedig ő győz, és neki lesz Lávínia párja."

Mélységes higgadtsággal szól erre Latínus:

"Ó, jeles ifju vitéz, szívedben a hősi erények

Bármi magas heven is forrnak, nekem az legyen illő:

Intselek és eseted mindegyre remegve latoljam.

Rád vár Daunus atyád birodalma, a sok, nagy erővel

Megvítt vár, s kebelét, kincsét felajánlja Latínus;

Él hajadon, nem közrangú, más is Latiumban

S Laurentum mezein. Hagyd, hadd mondjam, keresetlen

Szóval, amit nehezemre esik, de fogadd csak eszedbe:

Adni nekem, ki előbb is már megkérte, olyanhoz,

Lányom nem lehetett, ég-föld egyaránt igen intett.

Ámde szerettelek, ez győzött, győzött a rokon vér

S bús nőm könnye, hogy eltéptem minden köteléket:

S vőm jegyesétől megfosztván, vad harcba merültem.

Hogy mi nyomor, Turnus, mily háboru kerget azóta,

Látod, hisz te kivált kínlódsz, és mekkora bajtól!

Két rémes vészben vesztvén, csak e vár fala védi,

Úgy-ahogy, ítalus érdekeink; habjával a Thybris

Vérünktől meleg, és csontunktól őszek a síkok.

Jaj, de miért habozom? Mily téboly tépdesi elmém?

Hát ha lehulltán Turnusnak kész úgyis az alku,

Mért ne, amíg életben van, hagyjak fel a harccal?

Mert mit mond a rokon rutulus, mit Itália többi

Népe, ha még én hajszollak - csak a sors be ne váltsa -

Halni, holott lányom kérted feleségül előtte?

El ne feledd, ez a harc kétes; koros édes apádon

Hát könyörülj, akit Ardea zár, ott búsul utánad,

Messzi hazátokban." De beszéde nem oltja haragját

Turnusnak, sőt gyújtja, s a gyógymód csak betegíti.

Végre, ahogy szavakat lel, ilyen válasz fakad ajkán:

"Vesd el, amely, te derék, gyötör értem, esengek, a gondot,

S hagyd a dicső hírért feltenni cserébe halálom.

Bánni gerellyel, atyám, jobbunk kirepíteni kardot

Még nem erőtlen; a vér, ha sebet mi ütünk is, előtör.

S anyja se jő le, az isteni nő, a futót betakarni,

Asszonyi gonddal felhőkbe s híg pára-lepelbe."

Ám a királyné megrettenve az új hadi hírtől,

Sírva vejére borul s így esd, alig élve, a zordhoz:

"Turnus, e könnyekre s ha Amáta iránt szived érez

Tiszteletet, kérlek - sanyarú vénségem egyetlen

Gyámola te s vigaszom, díszünk, aki védve Latínus

Roskadozó házát, az egész birodalmat is őrzöd -

Szűnj meg a teucrusszal folytatni viszályod ezentúl.

Bármi baj ér a csatán, ugyanaz fog sújtani, Turnus,

Engemet is; veled együtt kell elhagynom e gyűlölt

Életet: Aeneást vejemül, mint rab, sose lássam!"

Hallva szülője szavát Lávínia, könnye kibuggyan

S lángba borult arcán lecsorog, mely e nagy pirulástól

Egy csupa tűz már, és képét elözönli hevével.

Mint amidőn csigavér cseppen le az indus ivorra

Vagy ha a rózsák közt a fehér liliom szine rőt lesz,

Arca a lánynak is úgy látszott változni szinében.

Szítja szerelme amazt, a szüzet szeme nézi merően;

Kész már küzdeni, majd kurtán szólítja Amátát:

"Ó ne kisérts, anya, könnyeddel, kérlek, s ily igékkel,

Engem, akit verekedni a vad Mars unszol amúgyis;

Mert a halált Turnusnak sincs halogatni hatalma. -

És te meg, Idmón, menj, add tudtul a zsarnoki phrygnek

Nem békés szavaim: ha a holnapi hajnal az égre

Rózsa-vörös fogatán felhajt, vörheny ragyogásban,

Teucrusait rutulus népünkre ne küldje, a teucrok

És rutulok közt szűnjön a harc; döntsünk mi csatázva,

S ott a mezőn kéressék meg Lávínia, vérrel."

Ily szavakat szólott, azután szaporán fut a házba,

Már paripáit akarja s örül, hallván nyihogásuk;

Pílumnust tisztelte viszont velük Óríthyia,

Színük a hó színét, a szelet megelőzte futásuk.

Körben a fürge lovász-sereg áll, fésülve sörényük

És veregetve a tomporukat teknős tenyerükkel.

Ő ezalatt aranyos, halavány rézzel merevített

Vértet köt vállára, kezébe pedig veszi kardját,

S pajzsba karolva kitűzi piros, két-szarvu taréját;

Szablyáját Daunusnak a Tűz Ura adta egyébként,

Isteni atyja, a hév pengét megmártva a Styxben.

Majd a nagy oszlop alatt, a terem közepére letűzött,

Auruncus-vér Actortól zsákmányul elorzott

Szörnyü gerelyt veszi fel szilajon s ezt mondja, kezével

Rázva: "Jövel, kopiám, akihez sohasem folyamodtam

Hasztalan én, az idő sürget: hajdan ha nagy Actor,

Most Turnus maga hord. Ó, hagyd testét odavágnom,

Hadd nyúzzam le erős kézzel, tépjem meg a vértjét,

S mirrhától csepegő, hevitett vassal fodorított

Fürtjeivel hadd hulljon e phryg fél-férfi a porba!"

Ily harag űzi az őrjöngőt, csupa láng tüzes arca,

S messzi ragyogva, szilaj szemeit felgyújtja a villám:

Mint amidőn bika, hogyha hevül tusakodni, ijesztőn

Elbődülve, dühét szarvába helyezni igyekszik

S ront a fatörzseknek, csapkod fel a légbe boszúsan,

S rúgva a port a porondon, a harcot ekép gyakorolja.

Anyjától nyert fegyvereit forgatva a szörnyű

Aeneás ugyanígy készül közben viadalra

S szítva szivét örvend, ez az alku kiirtja viszályuk.

S már biztatja barátait és a letörtet, Iúlust:

Ím, ez a sors, és megfontolt üzenettel a béke

Pontjairól, fejedelmi Latínushoz követet küld.

Ám a hegyeknek a másnap alig hintette be ormát

Fényeivel, s a habok fenekét, feltartva az orruk,

Tűz-lehelő paripái alig hagyták el a Napnak:

Mérik máris a harci helyet, készítve középen,

Teucrusok és rutulok, nagy váruk alatt, a falaknál

S tűzhelyet, és gyepből raknak közös isteneiknek

Oltárt is. Mások fejüket beborítva babérral

S kötve kötényt a vizet hordják, élesztik a lángot.

S tódul az ausonidák hada már, a kapun kiözönlik

Kopjás tömkelegük. Valamint teljes csapatával

Trója s a tyrrhének más-más fegyverzetü népe

S annyi a vas rajtuk, mint hogyha merész viadalra

Hívná őket Mars. De sürög seregük sürüjében

Sok vezető is, aranybársony köpenyére kevélyen,

Mint vad Asílas, az Assaracus főtörzsbeli Mnéstheus

És Messápus, a ló-betörő, Neptúnus e sarja.

Majd hogy a kürt jelet ad, vágtat valamennyi helyére,

S vágva a földbe vasuk, leteszik melléje a pajzsot.

S dől a kiváncsi anyák, fegyvertelenül jön a köznép,

Sőt rokkant öregek tömege s tornyokra, tetőkre

Kúszik fel, vagy mint sokan, áll a magas kapuszárnyhoz.

Csakhogy a csúcsra, melyet most mondanak Albai Hegynek -

Ám azidőben nem volt még neve, fénye, se híre -,

Fellebben Júnó s a lapályra lelátva Latínus

Várát nézi s a két, trósz és laurentumi, hadsort.

Majd Turnus nővéréhez kezd szólani sebten,

Zúgó csermelyek és tavak úrnőjéhez az úrnő,

Mert, miután szűzességét elorozta, e ranggal

Lepte meg őt Jupiter, legfőbb fejedelme a mennynek.

"Nimfa, te, kit keblünk oly igen kedvel, habok éke,

Tudhatod, én valamennyi latin szüz elébe helyezlek,

Kik csak a tágszívű Jupiter hűtlen heverőjén

Megháltak, s örömest ide vettelek égi mezőnkre:

Bánatod értsd meg ezért, s engem, Júturna, ne vádolj.

Míg Latium pártján látszottak lenni a párkák,

S védte a végzet is, én Turnust és váratok óvtam:

Ám nem egyenlővel küzd most, úgy érzem, az ifju,

Napja a párkáknak közeleg, les rá vad erőszak.

Hát e tusát, e frigyet szemeim szemlélni se tudják.

Hogyha merész vagy ezért valamit cselekedni öcsédért,

Tedd, hiszen így illik. S e homályba talán derü lobban."

Még ki se mondta, midőn fölsírt Júturna zokogva,

És gyönyörű kebelét verdeste vadul keze. Csakhogy

"Nincs ma a könnyre idő - szólott sáturnusi Júnó -,

Fuss szaporán, s az öcséd, ha ugyan lehet, óvd a haláltól,

Vagy támassz te tusát és tervüket, alkujuk elrontsd.

Hátamat én tartom." Lángot lelkében eként gyújt,

Majd tovahagyja a tűnődőt szive bús zavarában.

Jönnek az országfők, jön a súlyos testü Latínus

Négyfogatán ezalatt, akinek feje fénylik a kétszer

Hat szinarany sávtól, mely mint ősének, a Napnak

Címere fogja körül; Turnust két hószinü húzza,

Két széles vasu lándzsáját úgy rázza kezében;

Arra meg Aeneás, ősatyja a római fajnak -

Testén mennyei vért, paizsán tündöklik a csillag -,

S Ascanius, másod-rendbéli reménye a roppant

Rómának, jön a táborból, egy tiszta ruhájú

Főpap után, ki parázs máglyákra helyezni nyiratlan

Bárányt visz, valamint malacot, sörtés koca sarját.

Majd mialatt markuk sós lisztet szór, s a szemükkel

Fordulnak nap költe felé, barmok feje búbját

Késsel megjelölik, poharuk pedig öntik a tűzre.

S Aeneás, a kegyes, könyörög, gerelyét kiröpítve:

"Légy nekem esdeklőnek most, ó, Nap, te bizonyság,

S Föld, te, kiért sodródtam e sok sanyarú siralomba

S messzeható, te, atyám, de te is, sáturnusi hitves

(Már szelidül - szelidülj, úrnőm!), valamint ki parancsolsz

Nagy hatalommal a háborukon, te dicső atya, Mávors;

S források, folyamok, titeket hív szám, a nagy égnek

Lényeivel, meg a kék habözön fenekén lakozókat:

Hogyha netán Turnus győz itt diadallal, az auson,

Akkor a vesztesek Éuander várába vonulnak,

S nem marad itten Iúlus, nem kel az aeneadáknak

Népe se kardra, s e hont vassal többé sose dúljuk.

Ám ha nekünk nyeri meg Mars istent Győzelem asszony,

Mit bizonyosra veszek, s adják is az égi hatalmak,

Egy italust se vetünk teucroknak alá s uralomra

Sem török én: e legyőzetlen két nemzet egyenlő

Szent törvények alatt a frigyet megkösse örökre.

Isteneket, vallást adok én, - hatalomra, hadügyre

Gondja Latínus ipamnak lesz; míg nékem a teucrus

Várat emel, melynek Lávínia fog nevet adni."

Így szólt Aeneás; de szavát folytatja Latínus

S nézve magasba, kinyújtja kezét, föl a csillagos égnek:

"Mint te is, Aeneás: a habokra, a földre s a mennyre

Esküszöm és Jánusra s a két látónai sarjra

És ama lenti erőkre s a zord Dís szent kapujára;

Halld meg, atyám, ki egyezséget mennykővel erősítsz.

Illetek, ím, oltárt, köztünk a tüzet - jövel, isten:

Ítalus ezt a frigyet, békét bontván, sose bántsa,

Bárhova hajlik a sors; engem pedig ebben erőszak

Nem győzhet le, borítsa be bár a világot özönvíz,

Vagy süllyedjen a Tartarus-éj fenekére a mennybolt;

Mint e jogar - miután jogarát épp fogta kezében -,

Árnyatadó könnyű lombot többé sose sarjaszt,

Mert a vadonban a vas tőből lemetélte a törzsről

S ágait és héját és anyját elveszitette,

Hogy csak volt fa: ma műgonddal remekelt arany-ékszer,

Mely díszül szolgál a latin fejedelmi atyáknak."

Így ígértek a főbbek előtt frigyet ők, ily igékkel,

El nem enyészőt, egymás közt. Majd tűzre szokásként

Szentelt barmaikat vetik és belezik ki a bendők

Még élő zsigerét, teli tállal avatva az oltárt.

Ám a rutul már rég fölmérte, közöttük a párbaj

Nem lesz egyenlő, és szivükön szilaj indulat erjedt;

S főként, hogy közel is látták, milyen össze nem illők.

Mit halk lépteivel táplál Turnus: jön az oltárt

Ájtatosan, szemeit leszegezve imádni, s az arca

Oly beesett és oly holt-halvány ifjui képe.

Hallva a nővér, mint terjed, Júturna, beszédjük

És hogy a köznépnek mint kezd változni kedélye,

Ront a tömeg sürüjébe Camers képében azonnal,

Kit híressé tett főrangu családja, vitézlő

Atyja, pedig maga is rettentő rémes a harcban,

Ront a tömegbe tehát, és értve ugyancsak a módját,

Költi a legszörnyűbb hireket s így izgat, e szókkal:

"Nem szégyen rátok, rutulok, hogy elesni egy embert

Küldötök annyi helyett? hát számra s erőre mi tőlük

Elmaradunk? Im, a trósz itt van, meg a végzetes arcas

Had s az egész Turnust gyülölő Etrúria bezzeg!

Föl, fele része elég, ha csatába csapunk, csapatunknak.

Mert ki magát ma az istenek oltárán felajánlja,

Ő sose hal meg a nép ajkán, hire felhat az égbe:

Ellenben mi, kik itt pihenünk lomhán a lapályon,

Elvesztvén e hazát, nyöghetjük a büszke bitorlót."

Így szította, e szókkal mind szilajabbra az ifjak

Szíveit ott, míg zúgás nem támadt a tömegben;

Máshogyan érez már latin és laurens, valamennyi.

És kik imént fegyvernyugvást, a hazára reméltek

Hullani fényt, kardot követelnek most, hogy az alkut

Felbontsák, Turnus nyomorult sorsán szivük úgy fáj.

Még jobban hat rájuk utóbb Júturna, ki fentről

Oly jelet ad, melynél az itáloknak soha semmi

Rá nem szedte csudájával dúlt kebleit inkább.

Szállt ugyanis Jupiternek a rőt mennyből le s a parti

Szárnyasokat kergette fakó keselyűje, megűzvén

Nagyhangú hadukat, mikor egyszer csak tör a vízre

S horgas karmaival deli hattyút kap föl az ádáz.

Ámul a nép, italus csapatuk, de csoportja csap íme

Vissza - csodás látvány - csattogva a vadmadaraknak,

Hogy szárnyuk felhőjétől besötétül az égbolt,

Ellenségük eként űzik, míg túlerejükre

Körme közül terhét a folyóba nem ejti a súlytól

Lankadozó, s tova nem tűnik magasában a mennynek.

Jó jelként a rutul mindezt üdvözli zajongva

S kapnak a kardok után; de Tolumnias érvel, a látnok:

"Ez volt, ez vágyam netovábbja, melyért esedeztem.

Értelek ég, rád ismertem; hát föl, ti szegények,

Én leszek, én a vezér - fegyvert! hisz e vadszivü jöttment

Mint ijedős ludakat rémít titeket ma hadával

S pusztít partotokon. Pedig ó, perdülni fog innét,

Mélyre bocsátva a vásznat még! Hát egy akarattal

Sorba, sürűn, s elvett uratok védjétek e vészben!"

Szólt és törve előre, vasát veti szemben, az ellen

Tömkelegébe; süvöltve suhan s átvágja a somnyél

Bizton a légörvényt. Mire lárma riad, zavarodnak

Pad-soraik tüstént, és támad tűz a szivekben.

S száll a vas - és szemben szép ifjak, számra kilencen

Álltak amott, akiket valamennyit a tyrrheni asszony

Szült, arcádi Gylippusnak hű hitvese hajdan,

Hát egyiket, hol a hímes öv épp horzsolta a csípőt,

Ott, hol a csatba harap derekán két vége a szíjjnak,

Egy ragyogó gerelyű s termetre tekintve kiváló

Hőst átver bordái alatt s üt a sárga homokba.

Ámde a bajnoki testvér-had, dühre gyúlva e gyászon,

Részint rántva acélt, részint kelevézzel a kézben,

Ront vakon arrafelé. Rájuk pedig íme lezúdul

Laurentum serege. S döl a trósz ismét sürü sorban,

Majd az agyllaiak s ama cifra-ruhás raj, az arcas.

Egy vágy szítja szivük, vassal végezni ügyükben.

S omlik az oltár is, viharos dzsida-vész tör az égre,

Mely mint vas-zápor zúdul le megint a mezőre,

Míg az edényt s a tüzet mentik. Maga is viszi megvert

Isteneit s menekül, hogy a frigynek vége, Latínus.

Mások amott szekerük szerelik, pattan paripára

Társa, avagy talpon terem és kiragadja a kardot.

Messápus pedig Aulestés tyrrhén fejedelmet -

Hord fejedelmi cimert - rémíti lovon nekirontva,

Hogy megszegje szövetségük; s a szegény, ahogy erre

Visszaszökell, lebukik, beleesve mögötte a tűzbe,

Fejjel ivelve, hanyatt. Odatör dühben égve azonnal

Messápus s otromba vasát belevágja a váltig

Esdeklőbe vadul s így szól meredek lova hátán:

"Ez megkapta, a mennynek eképp áldozni ma illőbb!"

Fut s a meleg tetemet kirabolja az ítalus erre.

Ám útjukba kerül s a kezébe ragad Corynaeus

Egy tüzes üszköt az oltárról s Ebusust, aki tör rá,

Arcul sujtja, amint le akarja kaszálni; kigyullad

Hosszu szakálla s bűzt áraszt. Mire most maga lendül

S ballal a rémült ellenfél fürtjébe ragadva,

Míg testét térddel nagy erővel a földre feszíti,

Átveri vad szablyája szivét. Podalírius Alsust

Űzi kivont karddal közben fenyegetve, a pásztort -

Ott fut a hadsor előtt, a dzsidák közt ez; de a bárddal

Visszafelé vág most, a fejét állig behasítva

Ellenségének, hogy a vér vértjét elözönli.

Arra nehéz nyugalom zuhan, és beborítja vas-álom

Pilláit, szeme lángja pedig fagy a végtelen éjbe.

Puszta kezét kegyes Aeneás felemelve azonban

Hívja a harcosokat, harsány hangon, hajadonfőtt:

"Hé, hova futtok? e visszavonás mi közöttetek újra?

Ó, szűnjék a harag! hisz szerződtünk, a szabályok

Mind megszabva; nekem szabad itt egyedül verekedni,

Hagyjatok, és szivetek ne szorongjon ezért; e szövetség

Szent ma karomtól lesz; Turnust nekem adta a menny már."

Míg ily igéket mondott, míg így szólt, szava közben,

Ím, suhogó szárnyas nyíl szállt száguldva a hősre, -

Hogy ki kezéből jött, mi vihar repitette le, rejtély,

Nem tudjuk, hogy e nagyszerü hírt a rutulnak a vaksors

Hozta, vagy isten: a tett ragyogó fényét fedi fátyol,

Aeneáson ütött sebbel nincs hős, aki henceg.

Turnus a harcból Aeneást hátrálni s a hadfők

Rémületét látván lobban vad örömre azonnal;

Kéri lovát, kardot követel, kocsijára kevélyen

Föllendíti magát, és már markában a gyeplő.

S míg tör előre, ad át sok erős daliát a Halálnak,

Mást félholtan hemperget, hadakat tipor össze

Ménjeivel s elvett gerelyük veti rá a futókra.

Mint a szilaj Mávors a hideg Hebrus vize mentén,

Hogyha vadul paizsára csap és bomlott paripáin

Vágtat a harcba, s azok megelőznek a tág tusa-téren

Déli szelet, Zephyrust, hogy döng dübörögve a távol

Thrácia körmük alatt, míg körben a szörnyü Szorongás

És a Harag s a Hamisság fut, kísérve az istent:

Így veri Turnus is, ily tüzesen, párás paripáit,

Át a hadak közepén, gyarlón gúnyolva legyilkolt

Elleneit, s a futó pata szórja-szitálja a véres

Harmatot, és a homok vértől iszamós, hol iramlik.

S már Sthenelust is elejtve Pholust öli meg Thamyrusszal,

Kettejüket közel-, azt táv-harcban verve le, s omlik

Glaucus, az Imbrasida s testvére Ladés, kiket atyjuk,

Imbrasus, egyformán tanitott Lyciában a harcra,

Küzdeni kézzel mint paripán megelőzni az orkánt.

Másfelöl Eumédés tör az öldöklés sürüjébe,

Harcairól hirhedt fiu-sarja a régi Dolónnak,

Névre nagyatyja, de szívre, erőre az apja utóda,

Atyjáé, ki midőn danaus sáncokhoz elindult,

Mint kém, koncul a Pélídés kocsiját követelte;

Tydidés mást szánt adományul azonban e gőgért,

Hogy nem akarja Achillésnek paripáit azóta.

Ezt, hogy a sík téren Turnus meglátta a réten,

Könnyü gerelyt vet a híg levegőn legelőbb is utána,

Majd fékezve lovát, lendül le a kétfogatúról,

Az döl alá s elalél, ő meg nekiront s a nyakára

Hágva, a villámló kardot kicsavarja kezéből

S míg torkába hasít mélyen, még mond ily igéket:

"Melyre hadat hoztál, ime Hesperiát, e mezőket

Mérd fel, trójai, fekve: falat pedig így rak, e díjat

Kapja, ki szablyát vonva velem viadalra mer állni."

S társa lesz Asbytés, a kemény kelevéz veri mellé,

Így jár Thersilochus, Chlóreus, Sybaris, de Darés is,

Végre, akit bokros paripája dobott le, Thymoetés.

Mint amidőn édón Boreás fölüvölt viharával,

Zúgva az aegei tengeren, és töri habja a partot

S hol nekifekszik a szél, menekülnek az égen a felhők:

Turnus elől is eként inal el, valamerre viharzik,

S fordul a had, fut a sor; de az ár őt is viszi-vonja,

S míg száguld a szekéren, a szél veri vissza taréját.

Ám a vad ordítást Phégeus nem tűri e dúlást,

Szökken elé szekerének, a gyors paripák zaboláját,

Habzó szájuknál, jobb kézzel félrecsavarva.

S függ az igán, a fogat hurcolja, miközben a széles

Lándzsa surolja, ahol fedezetlen a teste, de kettős

Vértjén is behatol, bőrén könnyű sebet ütve.

Mégis, az ellenfélnek emelt pajzzsal nekitámad

És a segítséget vont kardjától hiszi nyerni,

Csakhogy a tengely, a fürge kerék tüstént tovarántja

És a porondra taszítja hanyatt; tör utána azonban

S vágja le vértje szegélye felett a fejét, sisak-aljnál,

Hagyva a téren a holt-tetemet hempergeni Turnus.

Míg Turnus diadallal eként vérengzik a síkon,

Mnéstheus Aeneást azalatt hűséges Achátés

S Ascanius karján sebesülten a sánc fele húzza:

Lépését hosszú lándzsával váltja a bajnok.

Dúl-ful, a tört vesszőt ki akarja csavarni hegyestől,

Azt követelve, tegyék, ami leghamarabb hoz eredményt:

Széles szablyával nyissák ki sebét, hogy a nyílhegy

Rejteke táguljon, s őt küzdeni visszabocsássák.

Fut közben Phoebus kedvence is, íme, Iápys

Íasidés, akit úgy megkedvelt egykor Apolló,

Hogy nekiadta s örömmel ajándékul tudományát,

Látnoki lelkét, lantját és hozzá sebes íjját.

Ámde kitett atyján inkább vágyván könyörülni,

Ő a füvek titkába merült el, az orvosi tanba,

S ment csak e csendes művészet hír-nélküli útján.

Áll csikorogva tehát, iszonyú gerelyére hajolva

Aeneás vadul, ott a fiuk roppant hada körben

És szomorúan Iúlus; a könny rá nem hat azonban.

Paeoni hátra dobott köpenyében az agg pedig izzad,

Phoebusi gyógyító fűhöz folyamodva hiába,

S hasztalanul huzogatja kezével a nádat is egyre,

Csak forgatja a vas végét foga közt a fogónak.

Ámde sikert sem a sors nem nyújt, sem az orvos-Apolló;

S már a mezőn, künn, mind iszonyúbb lesz a szörnyü szorongás,

Mindinkább közelít a veszély. És porba borulni

Fönn az eget, lovasok rohamát látják s a palánkba

Hullani lándzsa-esőt. Keserű jaja felhat a mennyig

Közben a vad viadalt vívó s eleső daliáknak.

Ám fia méltatlan kínján megesik Venus ekkor

És szed a krétai Ída hegyén vérszínü virágú

Dictamnust, dúsan-húsos levelekkel a szárán;

Ismeri jól minden vad-kecske is ezt a növényt, ha

Szárnyas nyíl reked olykor meg hátuk közepében.

Hát egy ilyennel jön, testét sürü ködbe takarva

Most Venus; és a tükörfényes, vízzel teli tálba

Lopja titokban, sőt tölt enyhetadó, folyadékony

Ambroziát is rá s illat-lehelő panacéát.

Mit se gyanítva a vén, e kenettel itatja Iápys

Át a sebet, mikor egyszer csak megszűnnek a kínok

Teste fölött, sebe mélyéből lohad ömleni vére.

S már keze mozdulatára, alig késztetve, a nyílhegy

Enged, a régi erő tér vissza megint a tagokba.

"Kardot a hősnek! mit vártok? hamar! - izgat Iápys

S szívük az ellenség ellen maga szítja először.

"Ezt nem eföldi erő, nem a gyógytudomány cselekedte,

Aeneás, de nem is jobbom segitett ki bajodból:

Nagy harcodra nagyobb hatalom küld vissza, egy isten."

Vágyva csatázni a hős, aranyos saruit köti tüstént

Talpa alá és már csóválja kezében a lándzsát,

Majd hogy a pajzs balján, páncélja feszül derekára,

Ascaniust így, fegyveresen, szívére szorítja

S szól, a sisakvason át csókját ajakára lehelvén:

"Légy a valódi vitézségben követőm s az erényben,

Ám a szerencsét másoktól lesd el, fiu. Jobbom

Most e csatán megvéd és majd nagy örömre vezérel.

Csakhogy, amint érett kort érsz, ne feledd felidézni,

És eleid szem előtt tartván, mi legyünk a szivedben,

Aeneás atya és Hectór nagybátya a példa."

Ily szavakat szólott és ment a kapun ki ijesztőn,

Rázván rettenetes gerelyét; sürü sorban utána

Tör Mnéstheus, Antheus, valamint kiürítve a tábort

Hívei mind. Porköd csap fel feketén a mezőről,

És a porond a paták dobogásától dübörög, reng.

Látta a töltésről Turnus, látták rohanásuk

Ausonai s csontig metsző iszonyat hasitotta

Át a hadat; de latin részen Júturna, ki hallja

S érti először e zajt, a futást ő kezdi ijedten.

Száll ezalatt feketén seregével a síkon a bajnok.

Mint amidőn zivatarfelhő tör a partnak a tenger

Habjain át, ha vihar támad, s a paraszt, az esendő,

Retteg előre, hogy ó, a gyümölcsfákat kicsavarja,

S elvervén a vetést, lesz meddő messzire minden;

Hisz száll hirnöke már, ott vijjog a szél a fövenynél:

Így tör a rhoetéumbeli hadvezető csapatával

Ellenségeire, s tömör ékbe tolul, sürü sorba

Mind. Thymbraeus eként öli meg karddal nagy Osírist,

S Arcetiust Mnéstheus, Epulót elemészti Achátés,

Míg Gyas Úfenset; de Tolumnius is döl, a látnok,

Ő, ki az ellenségre vasát legelőször ütötte.

Erre eget ver a zaj, s ujból a rutul fut a réten

Visszafelé, menekülve poros hátuk mutogatván.

Ám szaladót nem méltat most agyonütni a bajnok,

Sem gyalog összecsapót, vagy rá kelevézt kihajítót

Nem kerget; csak Turnus, akit nyomon üldöz a porban,

Őt egyedül kívánja csupán viadalra kihívni.

Borzad a bajnoknő, Júturna ezen, szive dermed,

És a lovak gyeplői közé letaszítja Metiscust,

Turnusnak kocsisát, ott hagyva heverni a rúdtól

Messzi kivágódót; és már maga fogja a kantárt,

Mása Metiscusnak hadi vértre, beszédre, alakra.

Mint ha a dús uraság fényes házában a füsti

Fecske, a tágas tornácot beröpülve, körülszáll,

Hogy fecsegő fészkének kis legyeket s eleséget

Hajtson föl, s a nyitott csarnokba csap ím csicseregve,

Vagy ki az udvari tóra: eként száguld szekerével

Ellenségei közt Júturna a gyors paripákon,

Hol hátrébb, hol elöl mutogatva örömteli öccsét,

Kit hogy mentsen a párbajtól, jó messze visz onnan.

Ám hogy elévágjon, nem rest kanyarogni körökben

Aeneás sem, a vert hadon át nyomon űzve s üvöltő

Hangon híva a hőst. Valahányszor azonban a szélgyors

Méneket éri utol, vagy akár csak látja az ellent,

Félrecsap, és fogatuk Júturna vezéreli vissza.

Jaj, de mit is tehet ő? habozik hánykódva, hiába,

Százfele szaggatják szívét, szét-tépve, a tervek.

Közben a könnyeden arra-futó Messápus, acélos

Végű két ruganyos kelevézéből, melyek éppen

Baljában voltak, jó célzással kivet egyet.

Aeneás fékez, féltérdre ereszkedik, óván

Pajzsával testét; de sisakjának leragadta

Mégis a fürge gerely tetejét, horzsolva taréját.

Most gerjed dühre csak, miután felszítja e fortély,

S lát lovakat-szekeret külön útakon egyre kitérni:

Híva szegett frigyük oltára s Jupiter tanuságát,

Hát tör a sűrübe végre, s mert Mars is vele, szörnyű,

Vad viadalt támaszt, semmit-senkit se tekintve,

És minden fékét bősz szívének megereszti.

S most ki dalol nekem isten e sok könnyről, ki tud annyi

Vérről, vagy vezető vesztéről vallani versben,

Kik hol a trójai hős, hol Turnus elől menekültek

Végig a síkon? hát ily vad vésszel veri kedved

Népeidet, Jupiter, kik örök békére hivattak?

Aeneás a rutul Sucrót - legelőbb e tusától

Torpan a teucrus iram - hosszan nem húzva a harcot,

Odalt, hol menten mezsgyét nyit a kard a halálnak,

Bordáin veri át, zord szablyát szúrva szivébe.

Míg Amycust, kit a ló levetett, Turnus, de Diórést,

Öccsét is, gyalog űzi, s amazt hosszú kelevézzel,

Jöttében döfi át, ezt karddal, majd kocsijára

Fűzve leszelt, vértől csepegő fejüket, tovaszáguld.

Ám az előbbi Talost öli már, meg a hősi Cethégust

És Tanaist, egy harcban mindhármat, Peridía

Sarját végül, echíoni vér bús-szívü Onítést.

Közben a másik hős a lycus testvéreket irtja -

Jöttek Apolló rétjeiről - meg az ifju Menoetést,

Harc-gyülölő arcast, aki élt kicsi házban, a habzó

Lerna halas táján, hálója után, a nagyokkal

Mit se törődve, s az apja is úgy bérelte a földjét.

Mint amidőn tűz mar, több ponton a száraz avarba

És a borostyántól ropogó bokrok sürüjébe,

Vagy mint hogyha magas bércről a lapály fele törnek

Tajtékzó folyamok harsogva-dörögve, s az úton

Mindent elseper áradatuk: kaszabolni e kettő,

Turnus s Aeneás így ront; most szítja szivük csak,

Most a düh, és soha-nem-riadó kebelük veti széjjel,

Mindegyikük sóváran csak sebet osztani vágyik.

S már az utóbbi megint öl: Murránust, ki sok ősét

Hányta fel és fejedelmi latin vérét, meg ükapját,

Egy kősziklának szörnyű szirtjével a földre

Sújtja hanyatt; a kerék tüstént tovarántja a hámfák

És a kötőfék közt, robogó paripái pediglen,

Már nem ügyelve uruk, sürü körmükkel letapossák.

Míg az előbbi a szörnyü, heves Hyllust, ki reátör

Dobja halántékon, hol arany fedi védve, vasával;

Áthasad ott a sisak, velejében akad meg a kopja.

Téged sem tud Turnustól megmenteni jobbod,

Hősszivü gráj, Crétheus. De az égilakók se Cupencust

Aeneástól, kardja előtt maga tárta ki keblét,

Réz-paizsában védelmet nem lelt az esendő.

És e lapály Laurentumban látott lezuhanni

Téged is, Aeolus és hátadra hanyatlani hosszan;

Elhulltál, te, akit nem bírt se hadával az argív,

Sem Priamus hona feldúlója megölni, Achillés;

Itt várt rád a halál, és míg házad magas Ídán,

Áll Lyrnessusban palotád, Laurentum a sírod.

S már valamennyi latin, minden dardán, az egész had

Összevegyül, valamint Mnéstheus, hősszívü Serestus

És Messápus, a ló-betörő, meg a bátor Asílas:

És tuscus sorok, Éuander hadi-szárnya, az arcas,

Mint kitelik tőlük, kaszabolnak egész erejükkel

S nincs nyugalom, se szünet, szörnyű viadal tüze tombol.

Aeneásnak ily eszmét súg most anyja, a Legszebb:

Induljon sebesen seregével a vár, a fal ellen,

És rémítse meg ott a latint viharos rohamával.

S ő, ahogyan szeme járt le-föl, és a hadak sürüjében

Turnus után nyomozott, megpillantotta a várost,

Még békén, büntetlen, e vad viadalban is épen.

Hát iszonyúbb vésznek villan föl képe agyában.

Mnéstheust, Sergestust valamint a vitézi Serestust,

Hívja vezéreit és megy a dombra, hová gyülekeznek,

Pajzsukat és gerelyük nem téve le, sűrün a teucrok.

Ő pedig így szól köztük a felhányt domb tetejéről:

"Tenni szavam ne halasszátok, Jupiter velem érez,

S hogy túl gyors e határozatom, helye nincs habozásnak.

Én ma Latínus felvárát, e viszály okozóját,

Hogyha igámba nem adja magát, kijelentve: legyőzték,

Földúlom, füstös fedelét fektetve a földre.

Vagy tűrjek, míg Turnusnak tusakodnia tetszik

Újra velem, s aki vesztes volt, viadalra előlép?

Mert ez e gyilkos harc legfőbb oka, kútfeje, társak.

Fáklyát hát, fürgén, a frigyet láng vívja ki ismét!"

Szólt, s a hivek hevesen, mint egy ember, tömörülnek

Ékbe legott és törnek a sáncok alá, sürü sorban.

Egyszeriben tüzek és tűnnek fel azonnal a hágcsók.

S van ki a várkapuhoz vágtat, hogy az őröket ölje,

Kardra kap és az eget feketíti nyilakkal a többi.

Aeneás legelöl: fölnyújtja közöttük a falnál

Két karját, harsány hangon korholva Latínust,

Istene rá tanu, kénytelenül kaszabol ma megintcsak.

Ám az itál másodszor tör frigyet, ellene kelvén.

Erre a rémült polgárok két pártra szakadnak;

Van, ki a vár kapuját kívánja a dardanidáknak

Föltárni s vonszolja magát a királyt is a falra,

Van, ki viszont fegyvert ragad és rohan óvni a bástyát:

Mint likacsos tajtékkőnek mélyén ha a méhrajt

Felfedezi s füstöt fú rá, fojtósat a pásztor;

Féltik az életüket s a viasz-várban szaladoznak

Föl-le ijedten azok, feni mind nagy zúgva fulánkját;

Terjed a mérges bűz zugolyukban, a szirtodu hangzik

Zűrzavaros zajtól ezalatt, s az eget fedi füst már.

Csakhogy az elcsüggedt latinokra egyéb baj is omlott,

Mely gyászával egész váruk feldúlta fenékig.

Mert a királyné tornyából közelegni az ellent

S törve a falra, tüzet hajigálni tetőire látván,

Míg rutulus sereget sehol és Turnust se hadával:

Véli szegény, elesett a viszály viharában az ifjú,

Hát esze vesztve e vad keserűségtől, kiabálni

Kezd, korholva szivét, hogy kútfeje mindeme kínnak

Ő maga, s összebeszél mindent bús bánata balgán,

S tépve le testéről, mert már kész halni, a bíbort,

Rút elhunytához hurkot köt fenn a gerendán.

Jutva fülébe az árva latin lányoknak e rémtett,

Szőke haját, rózsás arcát Lávínia tépni

Kezdi kezével köztük, mind követik körülötte

Esztelenül, zokogásuktól zeng messzi a csarnok.

Innét várukban végigfut híre a gyásznak,

Csügged mindenki, s leplét szaggatja Latínus,

Városa végveszedelmén és felesége halálán

Megriad, ősz fürtjét mocskos porral telehintvén

S marcangolja magát, mért is nem hívta be régen

S vette a dardán Aeneást, mint szánta, vejéül.

Bajnoki Turnus eközben künn, szélén a lapálynak

Űz, mind lassabban, néhány loholót: a lovakban,

Gyors iramukban azonban már csak alig leli kedvét.

S íme setét borzalmaknak keserű zokogását

Hozza feléje a szél, figyelő füleit pedig éri

Felbolydult váruk szomorú lármája, siralma.

"Jaj nékem, mi riasztó gyász pusztít palotánkban,

Vagy mi e vad zúgás, mely a városból idehangzik?"

Szólt és kapva a kantárhoz, kábulva megállott.

Erre Metiscusnak képében, mint paripáit

És szekerét kormányozta s tartotta a gyeplőt,

Nénje felelt, a kocsis: "Fiait Trójának e részen

Űzd, hol a gyors győzelmeknek tárul tere, Turnus;

Van, ki a várat karjával még védeni tudja.

S Aeneás ha viszályt kelt és tör az ítalusokra,

Ölni a teucrust vad kézzel közben mi se késsünk.

Száma csatáidnak nem lesz, sem fénye csekélyebb."

Mondja megint Turnus - - -

"Ó, tudom én, ki vagy, attól már, néném, hogy e harcba

Ártva magad, kezdted csellel földúlni frigyünket,

Isteni nő, nem csalsz hát meg. De ki küld az Olympus

Ormairól és mért sarkall e cudar siralomra?

Látnod tán sanyarú végét gyász-sorsu öcsédnek?

Mert mitevő lehetek? mi szerencse szerez nekem üdvöt?

Murránust, akin úgy csüngtem, mint még soha senkin,

Hullni magam láttam, míg hívott hangosan engem,

Ám roppant le a roppant hős roppant sebe sújtván.

S Úfens is kiterült, a szegény, tán hogy ne piruljon

Szégyenemen, kardját, testét elorozta a teucrus.

Tűrjem-e hát - hiszen ez van hátra csupán -, hogy omoljon

Otthonom is, de e jobb Drancés dölyfét ne lohassza?

Vagy fussak, hogy e föld Turnust eliramlani lássa?

Mért, sírunk siralomba sodor? Ti segítsetek inkább,

Ó mánok, ha a menny nem mer megvédeni többé!

S majd tisztán, szent szellemként szállok le közétek,

Bűntelen én, nem méltatlan fia hős eleimnek."

Még ki se mondta, midőn repül íme habos paripáján

Nyíl vasa vágta sebét sajgatva Sacés elöl arcán,

S tör ki nevével Turnusnak soraik sürüjéből:

"Szánd tieid, Turnus, benned végső bizodalmunk!

Aeneás vasa villámlik, fenyeget, hogy a földig

Rontja magas várát, feldúlja az ítalusoknak;

Már a tetőn tüze tombol rég. Latinok szeme rajtad,

Rajtad a fő figyelem; fejedelmi Latínus a frigyben

Ingadozik, töpreng ő is, ki legyen veje végül?

Sőt, aki úgy szeretett, maga gyilkosa lett a királyné,

Elmenekülve a napfénytől a halálba ijedten.

S már a kaput csak Messápus meg a bajnok Atínás

Védi az ostromtól. Körülöttük két sürü sorfal

Hömpölyög, és a kivont kardok pengéi merednek,

Mint a vetés: te pedig kocsikázol e távoli téren?"

Meghökkent a bajoknak e változatos sokaságán

S állt Turnus tompán, némán. Ugyanabban a szívben

Most iszonyú szégyen bánattal elegy dühe tombol

És furiák szított szerelem, meg a bátor önérzet.

Hogy köde tisztul agyán s eszmél ismét a világra,

Szikrázó szemeit fordítja a fal fele dúltan

És fölméri a nagy fellegvárat fogatából.

Hát im, a deszkák közt lángoszlop emelkedik égre,

Hömpölygő tenger támad tűzből a toronyra,

Arra, melyet jól-kapcsolt szálfákból maga ácsolt

S látott el kerekekkel alul, betakarva hidakkal.

"Ver le a végzet már, testvér, szűnj tartani vissza,

Menjünk, merre mutatja a menny meg a mostoha balsors.

Aeneást, állom, kihivom s elszenvedek, állom,

Bármi fanyar végét; nem látsz, nővérem, elesni

Dicstelenül. De előbb dühöm, esdek, hagyd kidühöngnöm."

Szólt szaporán leszökellve a gyepre a harci-szekérről

S áttör az ellenen, át a dzsidák sürüjén, a kesergő

Nénét otthagyván s a hadak közepébe viharzik.

Mint amidőn a hegy ormáról leszakítja a szélvész

Vagy zivatar, zápor, vagy a vénség vasfoga marja

Szét és szórja alá szaporán szirtjét a magasból;

S hull a hatalmas kő, völgyébe rohanva a hegynek

S fel-felugorva a földről, embert, állatot, erdőt

Elsodor: így tör utat Turnus tömegén a futóknak

Vára falához, ahol legtöbb vér fürdeti földjük

Szétfröcskölve, s a legtöbb lándzsa süvölt el a légben,

Majd jelet ad jobbja, s nagy hangon azonnal üvölti:

"Hagyd a csatát, rutulus, nyilaid, te latin, ne lövöldözd;

Bármi a sors, azt rám szabták, illőbb is az alkut

Megszenvedni nekem, s igazunk karddal kicsikarni."

Mind levonulnak hát, közepén helyet adva a térnek.

Aeneás atya is, hallván, Turnus neve hangzik,

Hagyja a sáncfalat és felváruk hagyja azonnal,

Most habozást nem tűr, a tusát megszünteti tüstént

S míg ujjongva repes, zörög ádáz fegyvere rajta:

Mint az Athos, valamint az Eryx tetején ha remegnek

Csörgő cserlevelek, vagy mint amidőn havas orma

Boldogan égre tör épp agg Appennínus atyánknak.

Ekkor a trójaiak, rutulok fürgén s az itálok

Függesztik szemüket mind rá, valamennyi, ki védte

Fenn a falat s azok is, kik alul kossal taszigálták,

És a vasat veti válláról le a nép. De Latínus,

Ő is elámul e két iszonyú, két messzi világrész

Szülte vitézen, mint kelnek megküzdeni karddal.

Ekkor ezek, hogy a pálya ürül, tere nyílva tusának,

Fürge futással a távolból kivetik kelevézük

S kezdik a küzdelmet, hogy pajzsaik érce csak úgy kong.

S felnyög a föld, sürüen kettőzteti kardjuk ütését,

Férfiderékség és vaksors most összevegyülnek.

Mint amidőn tetején a Taburnusnak, vagy a tágas

Sílán szarvát két bőszült bika összeakasztja

S úgy öklel, mialatt az ijedt őrzők elugornak

S csendben a csorda remeg, bambán bámulnak a borjak,

Hogy kit ural legelőjük majd, a gulyát ki vezérli;

Mint csapkodják ők szarvuk roppant erejével

Egymást, osztva sebet s a szügyük bő vérbe fürösztik

És nyakuk is, míg bőgésüktől búgnak a berkek:

Trójai Aeneás meg a daunusi hős is aképen

Tör pajzsot pajzshoz, hogy eget ver a rémteli pengés.

Juppiter ekkor két tányért vesz, súlyra egyenlőt,

És nem-egyenlő két sorsát veti abba e küzdő

Kettőnek: kit itél el a vég, kit húz sulya halni?

Turnus meg, hiszi üt, s azután büntetni a másik

Nem tud már, felnyúl teljes testtel, s a magasból

Kardja lecsap: latinok, trószok riadozva rivalnak,

S mindkét fél feszülő figyelem. De a hűtlen acélkard

Eltör ütés közben, cserbenhagyván a haragvót,

Hogy menekülnie kell. Szalad is szaporán, ahogy Eurus,

Védtelenül látván, idegen fél-karddal a jobbját.

Mert az előbbi csatába menet, mondják, fogatára

Oly sebtében ugort, nem övezte fel atyja acélját,

Hát kiragadta Metiscusnak kardját, kocsisáét.

Mely megjárta, amíg szaladó teucrok mutogatták

Hátukat; ámde midőn Vulcánus verte vas érte,

Széthullott a halandó kéz munkája, törékeny

Jégcsapként, ragyogó darabokban a sárga homokra.

Fut föl-alá a fövényen ezért esze-háborodottan

És kanyarog Turnus majd itt, majd ott kusza körben;

Mert mindenhonnan sűrűn berekesztik a teucrok,

Lenn meg a mély posvány, felvára magas fala föntebb.

Aeneás sem rest, ámbár nyíl-marta sebével

Térde siettében kissé gátolja, követni,

S üldözi lábával hevesen lábát a futónak:

Mint amidőn a kopó gímszarvast kerget, amelynek

Útjában folyam áll, vagy amely riad éppen a bíbor

Tollak tőre előtt, de az eb csak ijeszti csaholva;

S az rémülten e cseltől is, meg a part-szakadéktól,

Száz kiutat kísért, föl-alá; sarkában azonban

S űzi a szemfüles umber eb és már-már kap utána,

S mint amelyik mar, mordul rá - de nem éri a fogsor.

Rettenetes riadás kel hát, visszhangzik a tópart

S körben a tó, hogy a tág menny is megzendül a zajtól.

Feddi egész rutulus népét ezalatt a menekvő

S mond neveket, tőlük kardját követelve, sajátját.

Aeneás ellenben mindenkit, ki megindul,

Avval ijeszt, ledöfi s tüstént elemészti s a rémült

Várossal végez, de amazt sebesülten is űzi.

Öt kört futnak eközben, majd ugyanannyit az úton

Vissza; hiszen nem játékból, hitvány nyereményért:

Turnus lelkéért, véréért vívnak e harcban.

Egy vadolajfa, fanyar levelű, állt ott a fenyéren,

Faunusnak felajánlva, melyet tisztelt a hajósnép,

Rá mezük aggatták hajdan fogadalmul, az égi

Laurentumbelinek, ha a mélyből megmenekedtek;

Ámde a teucrok, ilyen kegyeletre nem adva, kivágták

Szent törzsét: táruljon a tér tisztán a tusára.

Ebbe akadt bele Aeneás kelevéze keményen,

Mert keze eldobta, s most fogta erősen a tuskó.

Rádül a dardanida s ki akarja cibálni dzsidáját,

Hogy kit a láb be nem ér, legalább leterítse a lándzsa.

Turnus azonban ijedtében felüvölt esze-vesztve:

"Faunusom, irgalmazz, a vasat ne ereszd el, esengek,

S fogd, te is áldott Föld, kiket én sose szűntem imádni,

Míg szentségtek az aeneadák hada semmibe vette."

Mondta s a mennyei lény erejét nem hívta hiába.

Mert bármint birkózott is szívós gyökerével

Nem nyithatta fel Aeneás a fa-bog harapását

Semmi erővel sem. Míg így bajlódva vesződik,

Újra Metiscusnak veszi föl testét, a lovásznak,

Daunus lánya, s im, öccse vasát viszi futva kezéhez.

Megharagudva Venus, hogy ilyent mert tenni a nimfa,

Ő is fut s a gyökérzetből kiszakítja a kopját.

Felmagasodnak azok, szivük újra kigyújtja a fegyver,

Ez kardjában, amaz bízik büszkén gerelyében,

Így állnak szemközt, szomjazva, lihegve, a harcot.

Ám ezalatt odaszól az Olympus örök fejedelme

Júnóhoz, ki fakó felhőn épp nézi tusájuk:

"Meddig tartson még? hol lesz a határ, feleségem?

Hisz tudod és te se titkolod el, hogy mint honi istent

Aeneást ide szánja a végzet, a csillagos égbe.

Vagy mire törsz? e hideg felhőn mi reménnyel időzöl?

Illik-e isteni lényt sebesíteni emberi sebbel,

S Turnus kardját - mert mi Juturna, ha nem te segíted! -

Adni kezébe megint, hogy erőre kapasd a veszendőt?

Végre csitulj, ideje, s hallgatva hajolj a szavamra:

Már ne feszítsen e fojtott kín és ekkora gondok,

Ily szomorúk, édes szádból, szivemet ne gyötörjék.

Mert odaértünk, hol meg kell már állni. Te űzted

Szárazon és vizen és szítottad a trószt e hatalmas

Harcra, s a házra csapást, hoztál nászukra siralmat:

Többre tilos törnöd." Szava így szólott Jupiternek.

Kezdte az istennő, Sáturnus lánya, szerényen:

"Cserben e földet ezért hagytam, noha nem nagy örömmel,

S Turnust is, te erős Jupiter, mert tudtam a terved;

Másként nem látnál magam itt, felhői lakomban,

Méltót-méltatlant szenvedni, de lenn a had élén,

Tűzzel övezve, amint űzném vad harccal a teucrust.

Júturnának, igaz, mondtam, hogy mentse meg öccsét,

S hogy nyomorult lelkét bátrabban védje, javalltam,

Ámde nem úgy, hogy a húrt meghúzva kilője a vesszőt;

Esküszöm irgalmazni konok folyamára a Styxnek,

Melyre a mennyei nép se tehet hamisan fogadalmat.

Mert én már megyek is, feladom megutált viadalmam.

Csak mit sorsunknak sem tilt törvénye, ma tőled

Azt kérem, Latium s a te törzsed tiszteletére:

Hogy boldog nászukkal majd békét ha szereznek,

Mit nem bánok már, és törvény lesz e szövetség,

Régi nevét e vidék latin őseinek ne parancsold,

Sem magukat trósszá, teucroknak híva, cserélni,

S hogy vesszék a vitéz viselet, változzon a nyelvük.

Álljon csak Latium, fejedelmeit adja örökre

Alba, s a római fajt az itáli erény tegye naggyá;

Trója letűnt, neve is tűnjék el hát vele végképp!"

S elmosolyodva az emberek és a világ ura, mondta:

"Ó, Jupiter huga, Sáturnus hajtása te, szíved

Ekkora düh habján hánykódik hát kebeledben?

Hagyd e haszontalanul hizlalt haragot, ne hevítsen,

S én, mit akarsz, adom és megadom magam is, leigáztál:

Ősi szokásait, ős nyelvét csak tartsa meg auson

Néped, e névvel együtt, és olvadjon velük össze

Teucrus törzsünk is. Törvényt, vallást pedig adni

Én fogok és egyesítem mind egynyelvü latinná.

S kel keveredve az ausoni vérrel olyan faj e földről,

Mely megelőz, meglásd, istent-embert kegyeletben,

S nem lesz nép soha, mely buzgóbban imádja személyed."

Júnó bólint, indulatán változtat örömmel.

Egyben a felhőről száll fel s elhagyja a mennyet.

Majd miután mindez megvolt, mást gondol a Nemző:

Öccse tusájától távol mint tartsa Juturnát?

Van két, díra nevű, mérget lehelő csuda, mondják,

Őket a fergeteg Éj, meg a Tartarus-alji Megaerát

Egy nap szülte s övezte is egyformán kusza kígyók

Fürtjeivel fejüket, szélgyors szárnyakkal a válluk.

Ott kuporognak ezek Jupiter küszöbén, a királyi

Szörnyű szék körül, és szítják a szegény riadalmát,

Hogyha a menny ura rémes vészt mér rá, nyavalyákat,

Vagy valamely vétkes várost harcokkal ijesztget.

Hát egy ilyent küld most Jupiter sebesen le az égből

S jósjelként Júturna elé törekedni parancsol.

S az repül és forgószélként leviharzik a földre;

Mint felhők fele fúródó vessző az idegről -

Melynek mérges epébe hegyét mártotta a párthus,

(Párthus avagy cydon,) úgyhogy nincs gyógyír vasa ellen -,

Száll látatlanul és árnyán tovatör csikorogva:

Úgy szállt és sietett a lapályra le lánya az Éjnek.

Ílium ezredeit Turnus csapatával azonban

Megpillantva, magát zsugorítja parányi madárrá,

Mely romok ormain és temetőkben ül éjjel mindíg

S durva dalával későig huhog ott a homályban;

Hát egy ilyen lénynek búvik képébe e rémség

S vijjog Turnus képe körül, paizsát veregetve.

Tagjait annak elönti megint vad rémület erre

S elhül, s égre mered haja is, de a torka is elfúl.

Míg Júturna, midőn meghallja suhogni a dírát

S ráismer, bomlott fürtjét megtépi azonnal,

S döngeti keblét és képét karmolja a nővér:

"Jaj, Turnus, hogy tudjon most kisegíteni nénéd?

Vagy nyomorult én, mit tegyek itt? Lángját hogyan óvjam

Lelkednek? Hát szállhatok ily szörnnyel viadalra?

Nem, hagyom ezt a hadat. Remegek, ne riasszatok engem,

Szörnyű szárnyasok; ismerem én toll-csattogatástok

S öldöklő dalotok, meg a »nagylelkű« Jupiternek

Büszke parancsait. Ó, szűz csókom, hát ez az árad?

Mért is tett örök-életüvé? Eloroznia tőlem

Mért kellett a halált? Kínomtól most szabadulnék,

S árva fivérem az árnyakon át, mint társa, követném.

S még örök-életü én lennék? De mi jót lelek ebben,

Hogyha te nem vagy, öcsém? ó, mely föld tárja ki torkát,

Mennyeit engem a mánokhoz mélyére lehúzni?"

Ezt elmondva, fejét violás fátylába borítván,

Búsan az isteni nő lesuhant a folyam fenekére.

S Aeneás tör előre, ragyog markában a roppant

Szálfa-nyelű kelevéz, majd így szól fojtva-haraggal:

"Mit hátrálsz makacsul, Turnus? hova bújsz, vonakodva?

Nem szaladó lábbal, vad vassal vív meg az ember.

Mert magad álcázd bár, szedd össze erőd, meg az összes

Cselt, mi telik tőled, de akarj fel az égbe repülni,

Vagy zsugorodni a föld mélylő méhébe, követlek!"

Az csóválja fejét: "Nem ijeszt vad szózata szádnak,

Dölyfös; a menny, az ijeszt, meg a bosszús Juppiter engem."

Míg így szól, roppant sziklát pillant meg a síkon,

Egy régi s roppant sziklát: ez volt a határkő,

Hogy bizonyítsa, kié az a rét, ha perelnek a földért.

Vállán ezt kétszer hat sem vinné el oly ember,

Mint aminők ma teremnek a földön, e mostani korban.

Ámde mohó markával a hős egyedül felemelte

S futva, vadul veti rá ellenségére, magasról.

Sem szálltára azonban, sem jártára nem ismer,

Sem karjára, amint ama nagy sziklát veti rája;

Térde bicsaklik, a vér jegesen megdermed erében.

Míg az üres szeleket, noha szántja a szikla, de teljes

Útszakaszán nem bír átszállni, se sújtani célba.

Mint amidőn éjjel pillánk álmos-puha szender

Nyomja le, s úgy tetszik, szaporán iramodni hiába

Vágyakozunk - igyekeznénk csak, de eközben epedten

Összeesünk, nyelvünk leragad, s úgy elhagy az ismert

Testi-erő, hogy szánk egy szót, hangot sem ad ajkunk:

Így gátolja a szörnyű szűz Turnust a sikerben,

Bármily bátran küzd. Mire kel kebelén kusza kétely

Számtalan. És szemléli rutul csapatát meg a várost

S késlekedik, mert fél, a közelgő kopja riasztja;

Sem hova fusson, sem módját nem látja, az ellent

Hogy győzhesse le, sem szekerét s a kocsist sem, a nénjét.

Míg vár, Aeneás vészes kelevéz-vasa villan

S jól kiszemelve: hová? testének egész erejével

Ráveti távolról. Nem zúg hadi-gép hajitotta

Szikla sem oly szörnyen, villám sem oly ércteli hangon,

Hogyha dörögve lecsap. S a gerely röpül éjszinü szélként,

Visz riadalmas vészt és átveri vértje szegélyét,

Át hétrétegü pajzsának szélső karimáit.

Majd csikorogva csapódik a comb közepébe. Találtán,

Térddel a térre, a tagbaszakadt Turnus lebicsaklik.

Felszökik és rutulus hada zúg, nyög a hegy körülöttük,

Visszaverik zajukat székében a mély vadonerdők.

Az meg alázatosan szemeit szegi rá, s könyörögve

Karja kinyúl: "Méltán sújt - szól - sorsom, nem is esdek;

Élj a szerencséddel. De ha bánata árva atyámnak

Hat kebeledre kicsit, kérlek - hisz apád is ilyen volt,

Anchísés -, könyörülj legalább Daunusban az aggon,

S adj ki, avagy ha neked tetszőbb, add élete-fosztott

Testem vissza enyéimnek. Győztél, a legyőzött,

Látja az ausoni nép, könyörög; s a tied, feleséged

Lett Lávínia is, ne gyülölj hát." S áll a haragvó

Aeneás, szeme jár le-föl, ám keze késik a karddal;

És már-már habozik, kezd rá mindjobban a szózat

Hatni, midőn ama vészes szíj fent villan a vállán,

Ismeretes, ragyogó boglár-díszével, az ifjú

Pallás kard-öve, kit Turnus taszitott a halálba,

S ellensége jelét most is vállára vetette.

Az pedig emlékét felszíva szemébe kegyetlen

Kínjainak, dühre gyúl és ádáz lesz a haragtól:

"Mit, menekülni akarsz, aki még kérkedsz az enyéim

Díszeiben? Nem, Pallás, ő pusztít el e sebbel,

Pallás bosszuja vet vétkes véredre ma vámot!"

Így szólt és kardját izzón mellébe meríti.

Annak a fagy tüstént minden tagjában elárad,

S lelke az árnyakhoz búsan, keseregve lesurran.