24. ének: Hektór kiváltása

Szétoszlott gyűlésük; a fürge hajókhoz eredtek

mind szanaszét; s vacsorájához tért ekkor a többi

és örvendeni mézizü álomnak; de Akhilleusz

sírt, emlékezvén szeretett társára, s a mindent

elboritó álom nem igázta le: erre meg arra

hánykódott, vágyott Patroklosz hőserejére.

És mindarra, amit megvívott s tűrt vele együtt,

hősök háboruit próbálva, vizek veszedelmét;

emlékezve ezekre, kövér könnycseppeket ejtett;

oldalt is feküdött olykor, s olykor meg a hátán,

olykor az orcáján: végül fölkelve, a tenger

partján bánatosan föl-alá járt; s látva; hogyan kél,

mint tűnik fel a víz meg a part tetejében a Hajnal,

már, miután szekerébe befogta sebes paripáit,

Hektórt, hogy meghurcolhassa, mögéje kötözte;

Patroklosz sírhalma körül hurcolta meg aztán

háromszor, s lepihent sátrában; a holtat a porban

hagyta, az arcán fekve hevert; ám Phoibosz a bőrét

óvta a megcsúfítástól, mert szánta a férfit

még holtában is, és arany aigisszal betakarta

végig egész testét: föltépni ne tudja a vágta.

Indulatában ekép csúfolta meg isteni Hektórt;

látták ezt s szánták az olümposzi boldogok ekkor,

s bíztatták Hermészt, hogy lopja el onnan a testet.

Mindnek tetszett ez, csak Héré nem helyeselte

s véle Poszeidáón s a bagolyszemü lány nem akarta:

őrizték haraguk, mert nékik gyűlöletes volt

Trója s a nép s Priamosz már rég, Pariszért, aki vétett

sértve az istennőket, amint a karámhoz elértek,

s azt dícsérte, ki őt átkos gyönyörökre vezette.

Ámde tizenkettedszer amint jött újra a hajnal,

akkor az égilakók közt így szólt Phoibosz Apollón:

"Istenek, ártók és gonoszak! Hektór sose gyujtott

áldozatot nektek, combját kecskének, ökörnek?

S most nem hagyjátok megmenteni még tetemét sem,

hogy láthassa az asszonya s anyja, kicsiny fiusarja,

s apja, az agg Priamosz, meg a nép; kik máglya tüzében

égetnék meg azonnal, igen dús áldozatokkal.

Ám ti a vészes Akhilleusznak kedvére kivántok

tenni, kinek szive nem jámbor, s kebelében az elme

nem tud hajlani, s ért vadsághoz, akár az oroszlán,

mely miután roppant erejének, hősi szivének

enged, zsákmányért a halandók nyája közé ront:

nincs könyörűlet Akhilleuszban, nincs benne szemérem,

mely a halandókat pusztítani s áldani tudja.

Még szeretettebbet veszitett tán más is a földön,

egy-méhből született testvérét vagy fiusarját:

gyászától megvált mégis, miután zokogott már:

mert tűrővé tette az emberi lelket a végzet.

Ő meg a nagy Hektórt, miután elvette a szívét,

lóhoz erősítvén hurcolja a hőn szeretett társ

sírja körül: s ez nem válik díszére, nem is jó

néki; nehogy, bár hős, haragunkkal sujtsuk ezért őt,

mert hisz az érzéketlen földet sérti dühével.

Megharagudva felelt neki most a fehérkaru Héra:

"Helytállhatna szavad, te Ezüstíjas, ha Akhilleuszt

és Hektórt egyként tisztelnétek meg. Azonban

Hektór földi halandó, asszony etette a mellén,

míg Akhileusz istennő sarja, kit én tápláltam,

én dajkáltam is, és feleségül is én magam adtam

Péleuszhoz, kit a nemmúlók szerető szive kedvelt:

és lakodalmán mind ott voltatok, ott lakomáztál

lantoddal magad is, te csalárd, te barátja a bajnak."

Válaszul így szólt erre a fellegtorlaszoló Zeusz:

"Héra, ne légy mindenkép mérges az égilakókra.

Tiszteletük nem lesz egy. Ám Hektórt is erősen

kedvelték idefönt minden trósz földilakó közt;

én magam is: mert tőle ajándék nem maradott el:

oltárom sose volt híján illő lakomának,

és illatnak, italnak, mert ez tőlük a részünk.

Ám ellopni a bátor Hektórt mégse akarjuk;

nem lehet úgysem Akhilleusz háta mögött, hisz az anyja

éjjel-nappal örökké ott jár-kél közelében;

ám ha Thetiszt idehívná hozzám gyorsan egy isten,

néki okos szót mondok: hadd kaphasson Akhilleusz

szép váltságot az agg Priamosztól, s adja ki Hektórt."

Szólt; s a viharlábú Írisz kélt nyomban a hírrel.

És Szamosz és sziklás Imbrosz közt rontva az éjszín

tengernek, benyomult; körülötte nyögött az egész víz.

Ő meg akár ólomnehezék siklott le a mélybe,

mint mely a földi ökör szarujához kötve suhan le,

hogy nyershúsharapó sok halnak hordja halálát.

Mélyölü barlangban föllelte Thetiszt, körülötte

sok más tengeri istennő ült: ő a középen

sírt fennkölt fia sorsa miatt, ki a dúsrögü Trója

síkján, messze hazájától már veszte előtt állt.

Hát közelébe került, s ezt mondta a szélsebes Írisz:

"Rajta, Thetisz, hív Zeusz, kiben el nem enyészik az elme."

Erre ezüstlábú Thetisz úrnő válaszul így szólt:

"Mért szólít a nagy isten? Szégyelek elkeveredni

elnemenyészőkkel, mikor oly sok kín eszi lelkem.

Menni fogok mégis, nem hangzik a hangja hiába."

Így szólván fátylát fölvette az isteni asszony,

azt a sötétet, amelynél már feketébb viselet nincs.

Útnak eredt, de előtte a széllábú sebes Írisz

száguldott; szétvált körülöttük a tengeri hullám.

S hogy fölléptek a partra, azonnal az égbe suhantak;

messziredörgő Zeuszt föllelték, körben az összes

istenek ott ültek, csupa boldog s el nem enyésző.

Zeusz atya mellé ült; Pallasz helyet adva odébbment.

Héré drága aranykelyhet nyujtott a kezéhez,

s nyájas szókkal szólt; Thetisz itta ki, vissza is adta.

S köztük az emberek, istenek apja beszélt legelőször:

"Feljöttél, Thetisz istennő, noha szaggat a bánat

szívedben sosemúló gyásszal, jól tudom én is;

megmondom mégis, mért hívtalak én ide téged:

íme, kilencednap civakodnak az elnemenyészők

Hektór teste fölött meg a várdúló Akhileuszról;

s biztatták a lopásra a jószemü Argoszölőt már.

Csakhogy Akhilleusznak szántam már ezt a dicső hírt,

tisztelvén téged s őrizve baráti frigyünket.

Szállj le azonnal a táborba, s szólj rá a fiadra:

mondd, hogy az égilakók bosszúsak, s én a leginkább

megharagudtam rá, amiért őrjöngve szivében

görbe hajók mellett ottfogta, nem adta ki Hektórt;

hogyha tehát engem tisztel még, adja ki Hektórt.

Én meg a nagyszívű Priamoszhoz küldöm el Íriszt,

hogy szeretett fia testéért az akháji hajókhoz

menjen ajándékkal, mely üdíti szivét Akhileusznak."

Szólt; s az ezüstlábú Thetisz úrnő nem vonakodva

útnak eredt, az olümposzi csúcsrol alászökkenve.

És el is ért fia sátrához, bent lelte Akhilleuszt

sűrü nyögések közt; körülötte sürögtek a kedves

társak, nagy buzgón bajlódva a reggelijével.

Gyapjas nagy juhot áldoztak föl a sátor ölében.

Anyja, az úrnő most odaült szorosan közelébe,

megsimogatta szelíd kézzel, szót szólva kimondta:

"Drága fiam, meddig fogod itt keseregve-jajongva

szíved emészteni, nem gondolva evésre-ivásra,

sem kerevetre? Pedig jó lesz szerelembe vegyülni

nővel, mert nem is élsz te soká már nékem ezentúl,

hisz közeledbe került a halál meg a kényszerü végzet.

Hallgass rám tüstént: tudd meg, Zeusztól hozok én hírt:

bosszusak isteneink, így szól, és ő a leginkább

mérges rád közülük, mivel így őrjöngve szivedben,

Hektórt görbe hajók mellett tartod s ki nem adtad.

Add ki tehát tetemét tüstént váltsága fejében."

Ekkor a gyorslábú Akhileusz neki válaszul így szólt:

"Jőjjön hát, aki váltságot hoz, s elviszi testét,

hogyha olümposzi Zeusz maga sürgeti jóakarattal."

Így anya és fiu ott a hajók gyűléstere síkján

egymáshoz hosszan szóltak szárnyas szavaikkal.

Íriszt meg Kronidész elküldte a trójai várba:

"Menj, sebes Írisz azonnal, hagyd el olümposzi székünk,

vidd el a hírt Trójába a nagyszívű Priamosznak,

hogy szeretett fia testéért az akháji hajókhoz

menjen ajándékkal, mely üdíti szivét Akhileusznak.

Egymaga induljon, ne legyen vele trójai harcos:

egy vén hírnök csak, ki az öszvérekre vigyázzon

s hajtsa a jókerekű szekeret, s vigye vissza a várba

újra a testet, amelyre Akhilleusz hozta a véget.

És a halálra ne gondoljon, sose féljen a szíve,

mert mi erős kísérőül küldjük neki Hermészt,

s míg Akhileuszhoz nem jut el, ő viszi végig az úton.

Majd miután a királyt Akhileusz sátrába vezette,

őt az meg nem öli, s megfékezi többi barátját,

mert nem is elvetemült, nem is ostoba, nem hebehurgya:

nyájas-kímélőn fog bánni az esdekelővel."

Szólt; s a viharlábú Írisz kélt nyomban a hírrel,

szállt Priamosz palotája felé: siralomra talált ott

s gyászra. Az udvar ölén apjuk körül ültek az ifjak,

könnyeik áztatták a ruháikat; és a középen

ült az öreg, köpenyébe takartan, míg a fejét is

és a nyakát is az aggnak bőven fedte a trágya,

melyet fetrengvén maga szórt a fejére kezével.

És a menyek s lányok jaja hangzott végig a házban:

emlékeztek a sok daliára, ki argoszi kéztől

sujtva le, lelkét elvesztvén kiterült a csatában.

Hát Priamosz mellé odaállt Zeusz hírnöke, s így szólt

halk hangon, hanem azt elfogta a félelem ekkor:

"Bátran, Dardanidész Priamosz, sose féljen a szíved,

hisz nem azért jöttem, hogy rossz hírt hozzak a házba,

jóakaró vagyok én, tudd meg, Zeusztól hozok én hírt,

tőle, ki távolból is ügyel rád, szán is erősen:

és azt rendeli el, hogy váltsd ki az isteni Hektórt,

menj oly ajándékkal, mely üdíti szivét Akhileusznak;

egymagad indulj, és ne kisérjen trójai harcos:

egy vén hírnök csak, ki az öszvérekre vigyázzon

s hajtsa a jókerekű szekeret, s vigye vissza a várba

újra a testet, amelyre Akhilleusz hozta a véget.

És a halálra ne is gondolj, sose féljen a szíved,

mert hisz az Argoszölő Hermész kísér el az úton,

s míg Akhileuszhoz nem jutsz el, végig vezetőd lesz.

És ha utad végén Akhileusz sátrába bejuttat,

téged meg nem öl az, megfékezi többi barátját,

mert nem is elvetemült, nem is ostoba, nem heberhurgya:

nyájas-kímélőn fog bánni az esdekelővel."

Így szólt hát hozzá, s azután tovaszállt sebes Írisz.

S ő fiait felhívta: szereljék ők fel az útra

jókerekű öszvérszekerét, kast is tegyenek rá;

ő maga illatozó hálótermébe vonult el:

cédrusból volt az, magas, és szép kincseket őrzött;

és feleségét is, Hekabét, odahívta be, s így szólt:

"Ó, te szegény, az olümposzi Zeusztól jött ide hírnök,

drága fiunkat hogy váltsam ki akháji hajóknál,

és vigyek oly kincset, mely üdíti szivét Akhileusznak.

Rajta azonban, mit tart erről, mondd meg, a szíved.

Engem erőm és lelkem erősen késztet az útra,

széles akháj táborba s a görbe hajókhoz erednem."

Szólt; mire följajdult felesége, felelte szavára:

"Jaj nékem, hova lett az eszed, mely híredet adta

más idegen nép közt s néped közt, melyen uralkodsz?

Hát egyedül hogy kívánhatsz az akháji hajókhoz

menni, a férfi elé, aki oly sok nagyszerü sarjad

ölte le már eddig? Tán bíz vasból van a szíved?

Hisz ha kezébe kerít, és megpillant a szemével

ő, a csalárd, a kegyetlen, nem fog majd könyörülni

és tisztelni se fog kicsikét se. Sirassuk ezért őt

itthon, a termünkben: neki ezt így szőtte a Moira

élete szálához, kezdetben, rögtön amint én

megszültem: hogy a gyors ebeket táplálja, szülőktől

messze, az ádáznál, akinek bárcsak kiharapva

falhatnám fel a máját, mert ez lenne viszonzás

gyermekemért, aki nem hullt általa gyáva halállal:

trójai férfiakért, mélykeblű trójai nőkért

küzdött állva szilárdan, nem gondolt kibuvóra."

Erre az isteni agg Priamosz neki válaszul így szólt:

"Vissza ne tarts, amikor kívánok menni, s a házban

vészmadaram te ne légy, hisz meg nem győzöl amúgy sem.

Mert ha földilakók közül egy bíztatna az útra,

bármely jós, oltárfigyelő, vagy más papi ember,

úgy vélném, hazudik, s még inkább visszariadnék;

most, miután magam én hallottam s láttam az istent,

elmegyek, és nem vész el a hangja hiába. Ha sorsom

elpusztulni az ércinget viselő daliák közt,

kívánom: s öljön meg akár ott nyomban Akhilleusz,

hogyha fiam karolón jóllaktam már zokogással."

Szólt, s ládáinak ékes szép fedelét kinyitotta:

vett tüstént ki tizenkét szép és nagyszerü köntöst,

és egyrétü köpenyt ugyanannyit, véle tizenkét

szőnyeget is, meg drága palástot s inget is annyit.

És tíz drága talentum arany volt még, mit elővett,

két ragyogófényű triposz is, négy üst, s egy igenszép

serleg, drága ajándék: azt, amikor követül járt

náluk, kapta a thrákoktól: de a terme ölében

vissza a vén ezt sem tartotta: kivánta erősen

drága fiát megváltani. Minden trójai férfit

elhajtott tornácáról, s így szídta szavával:

"El, ti gyalázatosak, hitványak! Az otthonotokban

tán nem akad siralom, hogy mind keseríteni jöttök?

Semmi talán, hogy Zeusz így sujt, és elveszitettem

legderekabb fiamat? No hiszen majd érzitek úgyis:

mert az akhájoktól könnyebben hulltok el eztán,

most miután ő már elesett. Én, bár mielőtt még

meglátnám a szememmel, hogy mint pusztul e város,

mint dúlják fel azok, Hádész házába kerülnék."

Szólt s botjával a népet megkergette, kimentek

mind, ahogyan hajtotta az agg; majd sok fia ellen

fordult, szídta Pariszt, Helenoszt, a derék Agathónt is,

Pammónt; Antiphonoszt s az erős-csatahangu Polítészt,

Déiphoboszt és Hippothooszt meg az isteni Díónt.

Ezt a kilencet az agg így küldte dologra keményen:

"Rajta, silány gyerekek, szégyenszerzők: valahányan

jobb lett volna, ha elpusztultok a fürge hajóknál,

inkább, mint Hektór. Nyomorult én, annyi remek hőst

nemzettem tág Trójában, s bizony egy se maradt meg:

isteni hős Mésztórt szekerész hős Tróiloszunkkal,

Hektórt is, ki akár isten járt harcosaink közt

s isteninek látszott inkább, nem is emberi sarjnak;

őket Arész elorozta, de mind itt él ez a hitvány,

táncosok és hazugok, remekül veri lábuk a földet,

mind a juhok s gödölyék községbeli elrablói.

Nem takarodtok azonnal, hogy szekerembe befogva,

mindezeket belerakjátok; hadd menjek utamra."

Szólt; s apjuk szigorú szavait félvén, kisiettek,

jókerekű öszvérszekerét hozták ki azonnal,

új volt az s gyönyörű, kast is tettek tetejébe;

és öszvérei jármát is vették le a szögről,

puszpángból faragott szép köldököset, karikásat.

És a kilencrőfös szíjat hozták az igával,

azt a csiszolt rudon áthurkolták, jól lekötözték

külső részén, majd karikát feszitettek a szegre;

kétoldalt háromszorosan köldökre kötözték,

majd megerősítvén, a hegyéről visszatekerték;

s hálóházából hordták ki a síma szekérbe

végtelenül nagy váltságát ama hektori főnek.

Jókörmű, munkás öszvéreit íme; befogták,

melyeket egykor ajándékul műsz férfiak adtak.

És Priamosz paripáit, amelyeket ő maga táplált.

széprecsiszolt jászol mellett, vitték kocsijához.

Így ezeket Priamosz meg a hírnök fogta be akkor

bent a magas ház tornácán, két bölcseszü bajnok.

Gyötrött lélekkel jött most Hekabé közelükbe,

mézizü bort szinarany serlegben jobb keze nyujtott,

hadd áldozzanak avval még, mielőtt kirobognak;

és paripáik előtt állt meg, szót szólva kimondta:

"Vedd, áldozz Zeusznak, s könyörögj, hogy visszakerülhess

újra az ellenségtől; hogyha a lelked ekép űz

innen a gályákhoz, pedig én nem eresztlek örömmel.

Hát csak esengj a sötétfelhős Kroniónhoz, az Ída

csúcsáról ki egész Tróját betekinti szemével:

kérj gyors jósmadarat, mely néki a legszeretettebb

minden szárnyas közt, s mely mindje között legerősebb,

jobbról, hogy te magad lásd, s abban bízva mehess el

gyorscsikajú danaosz daliák bárkáihoz innen.

S hogyha nem ad neked íly hírt Zeusz, az a messziredörgő,

akkor már igazán nem bíztatnálak az útra

argoszi bárkákhoz, bármennyire vágyakozol rá."

Erre az isteni agg Priamosz neki válaszul így szólt:

"Asszony, nem vonakodva teszem meg, amit te tanácsolsz:

mert jó Zeuszhoz emelni kezünket, hogy könyörüljön."

Szólt, ezután meg a gazdasszonyt sürgette az agg hős,

tiszta vizet csurgatni kezére: az oldala mellé

állva a szolgáló, tartotta a tálat, a korsót.

Megmosdott s feleségétől átvette a kelyhet:

udvara mélyén állva; s a bort loccsantva könyörgött,

égre tekintett közben, s így hallatta a hangját:

"Zeusz atya, legmagasabb, ki uralkodol Ída hegyéről,

add, hogy Akhilleusz kedvesen és könyörülve fogadjon;

küldj gyors jósmadarat, mely néked a legszeretettebb

minden szárnyas közt, s mely mindje között legerősebb,

jobbról, hogy lássam s abban bizakodva mehessek

gyorscsikajú danaosz daliák bárkáihoz innen."

Így szólt ő könyörögve; meg is hallgatta a bölcs Zeusz:

sast küldött sebten, madarak közt legmagasabb jelt,

mely ragadozva röpül, neve "éjszinü", "foltos" is éppúgy.

S mint a magas hálókamráknak az ajtaja, gazdag

ember házában, józáru, remekbe megácsolt:

akkora volt neki kétoldalt két szárnya; fölöttük

jobbról látszott, mint száguld el a városon által;

mind megörültek, a keblükben lelkük melegebb lett.

Most az öreg sietősen szállt föl a síma szekérre,

s visszhangos tornácuk alatt kirobogtak a házból.

Négykerekű szekerét legelől öszvérei húzták,

mindet a jóeszü Ídaiosz hajtotta; mögöttük

jó paripák: ezeket meg az agg noszogatta, az ostort

rázva, a városon át a szerettei mind a nyomában

mentek, akárha halálba sietne, sürű siralommal.

És miután a magas várból lejutottak a síkra,

Trója felé fordulva siettek a gyermekek és vők

vissza megint: hanem őket látta a messziredörgő

Zeusz feltűnni a síkságon, megszánta az aggot;

s drága fiát, Hermészt így szólította meg ekkor:

"Hermeiász, te amúgy is örömmel szállsz ki a földi

ember társául, s meghallgatod, azt, akit óhajtsz;

rajta, siess, Priamoszt a nagyöblü akháji hajókhoz

úgy juttasd el, hogy ki se lássa, ne is vegye észre

egy danaosz sem, amíg Akhileusz sátrába nem ér el."

Szólt; s Argosz megölője, a hírnök, nem maradott rest.

Mert gyönyörű saruját sebesen talpára csatolta,

ambrosziás, aranyos saruját, mely a tengeri úton

és a hatalmas földön vitte a szélfuvalattal;

fogta a pálcáját, mellyel megigézi halandók

közt, akinek csak akarja, szemét, vagy szűnteti álmát,

ezt markolva röpült tova Argosz erős megölője.

Trójához hamar ért, meg a hellészpontoszi parthoz,

s útnak eredt; mint egy fejedelmi legényke, olyan volt,

pelyhedző állú, kinek ifjúsága a legszebb.

Ők miután Ílosz nagy sírhalmát odahagyták,

álltak meg lovaikkal s öszvérekkel a partnál,

hadd igyanak, mert jött a homály, s betakarta a földet.

Ekkor Hermeiászt immár közelükben s hírnök

megpillantva, eképen szólt az örég Priamoszhoz:

"Töprengj, Dardanidész, szükség van józan eszünkre:

férfit látok, s azt hiszem én, hamar itt van a végünk;

rajta tehát, lovakon meneküljünk; vagy könyörögjünk

térde előtt, háthogyha szivében a szánalom ébred."

Szólt; s az öreg szörnyen megijedt, zavarodva eszében,

hajlékony testén borzadt minden hajaszála,

állt bénán; de a Hasznotadó maga jött közelébe

és megfogta kezét az öregnek, kérdve ekép szólt:

"Merre, apó, öszvérekkel, paripákkal az úton,

ambrosziás éjben, mikor alszik a többi halandó?

Hát nem félsz az erőt lehelő argív daliáktól,

kik neked ellenségeid, és a közelbe tanyáznak?

Hogyha azok közül egy meglátna sötét, sebes éjben,

míg íly sok kincset viszel, akkor mit cselekednél?

Hisz te magad sem vagy fiatal, s követőd is öreg már,

hogy megvédhessen, ha viszályt kezd véled akárki.

Ám én nem bántlak sehogyan sem, sőt, aki rád tör,

visszaverem: hisz olyannak látlak, mint az apámat."

Erre az isteni agg Priamosz neki válaszul így szólt:

"Kedves gyermekem, így igaz ez, mint mondod e szókat:

csakhogy idáig egy isten védett tán a kezével,

s az küldött egy ilyen kitünő utitársat elébem,

mint amilyen te vagy, íly szépet termetre s alakra;

boldog az édesapád meg anyád, bölcs benned az elme."

Erre az Argoszölő, a vezérlő, válaszul így szólt:

"Kedves öreg, végig helyesen szóltál, ahogy illik;

most pedig áruld el nekem azt, és szólj egyenes szót:

másokhoz küldöd valamerre e nagyszerü kincset,

hogy legalább ez várjon biztonságban azoknál?

Vagy pedig elhagyjátok mind szent Trója vidékét,

félve, mivel már elpusztult, ki a legderekabb volt:

gyermeked; ő eleget harcolt az akháj daliákkal."

Erre az isteni agg Priamosz neki válaszul így szólt:

"Mondd, ki vagy, édesem, édesapád és édesanyád ki?

Annyira szépen szólsz vesztéről drága fiamnak!"

Erre az Argoszölő, a vezérlő, válaszul így szólt:

"Vizsgálsz, jó öreg, és Hektórról kérdesz, a hősről:

őt bizony én a szememmel a hírmegadó viadalban

láttam elégszer, amint a hajókhoz visszaszorítva

ölte az argoszi harcosokat, dúlván hegyes érccel.

És mi csak álltunk s bámultunk, mert minket Akhilleusz,

Átreidészra dühödten, a harctól visszaparancsolt.

Én fegyverhordója vagyok, vele jöttem a gályán,

mürmidonok közt, édesapám neve íme Polüktór;

gazdag az édesapám otthon, de, akár te, öreg már;

kívülem is van hat fia, én hetedik fia volnék:

sorsot ráztunk, és én jöttem a hőssel a harcba.

Most a mezőre a gályáktól kerülök: kora reggel

váratokat vívják ragyogószemü harcosaink már.

Mert nehezen viselik tunyaságukat, és a csatától

vissza a vágyakozókat nem tarthatja király sem."

Erre az isteni agg Priamosz neki válaszul így szólt:

"Hogyha te harcosa vagy Péléiadész Akhileusznak,

rajta, a tiszta igazságot mondd meg nekem: ott van

még a hajók mellett a fiam, vagy már odadobta

földarabolva tagonként őt a kutyáknak Akhilleusz?"

Erre az Argoszölő, a vezérlő, válaszul így szólt:

"Jó agg, nem falták még föl madarak sem, ebek sem:

fekszik Akhilleusz bárkájánál, úgy, ahogy eddig,

sátrában s ha azóta tizenkét hajnal is eltelt,

szét nem rothasztotta a húsát, és nem is ették

őt meg a férgek, mint a csatán elesett daliákat.

Az bizonyos, hogy sírja körül szeretett társának

meghurcolja vadul, mikor eljön az isteni hajnal;

ám el nem csúfítja; te is bámulni fogod majd,

mennyire harmatosan fekszik, vértől lemosottan,

nem csatakos testtel, s behegedt már sebhelye, mindaz,

melyet ütöttek rajta, hiszen sokak érce is érte.

Hősi fiadra az égbeli boldogok ígyen ügyelnek,

bár már csak holttest: mivel ennyire kedveli szívük."

Szólt; megörült az öreg, s így adta szavára a választ:

"Lám, fiam, adni ajándékot, mi megilleti őket,

jó a haláltalanoknak: mert a fiam, ha ugyan volt,

nem hanyagolta el otthon olümposzi isteneinket:

s ők a halál sorsában is emlékeznek ezért rá.

Rajta azonban, vedd át tőlem e szépmivü kelyhet;

és engem kísérj és óvj - kedvezzen az ég is -,

míg Péléiadész Akhileusz sátrába nem érek."

Erre az Argoszölő, a vezérlő, válaszul így szólt:

"Engem, az ifjabbat, kísértesz, öreg, de hiába:

azt akarod, hogy Akhilleusz háta mögött vegyem ezt át:

tartok a gazdámtól, és szégyeli félve a szívem,

hogy megfosszam - s majd azután rossz ér a jövőben.

Téged azonban akár a dicső Argoszba vezetlek,

fürge hajón szivesen, vagy kísérvén gyalogúton:

senki se törhet rád vezetődet semmibe véve."

Mondta a Hasznotadó, s már fölpattant a szekérre,

nagysebesen megfogta kezével a szárat, az ostort,

és a lovakba meg öszvérekbe hatalmas erőt fújt.

Majd, hogy az árokig és a hajók bástyáihoz értek,

ott éppen vacsorát készítve sürögtek az őrök;

álmot hintett rájuk az Argoszölő, a vezérlő,

mindre; utána kaput tárt, arrébb húzta a závárt,

és Priamoszt szekerén bevezette a nagyszerü kinccsel.

Ámde midőn Péléiadész sátrához elértek,

melyet a mürmidonok magasan feszitettek uruknak,

vágva fenyőfákat, s tetejét végig betakarták

lágy réten lekaszált sürü sással; s körben a sátor

oldala mellett tág udvart keritettek uruknak

sűrü cölöppel: egyetlen hosszu fenyőfa-gerenda

tartott közte kaput, s ezt mindig három akháj hős

zárta be, nagy reteszét is három szokta kinyitni

mindig a többi közül: de Akhilleusz egymaga tudta.

Most kinyitotta a hasznotadó Hermész az öregnek,

s gyorslábú Akhileusz fele vitte a nagyszerü kincset;

majd a szekérről földre szökellt le, s ekép szólalt meg:

"Kedves öreg, tudd meg: hozzád nem földi halandó

jött, hanem én, Hermész, kit apám küldött vezetődül;

visszamegyek most már, nem lépek véled Akhilleusz

színe elé: haragébresztő is lenne, ha múló

embert íly nyíltan kedvelne az égbeli isten.

Lépj te magad hozzá, kulcsoljad a térdeit által,

s kérleld őt apjára, sürűhaju anyja nevére,

és a fiára, hogy így indítsd meg benne a lelket."

Így szólván, tovaszállt a hatalmas olümposzi csúcsra

Hermeiász; s Priamosz szökkent szekeréröl a földre,

Ídaioszt fönt hagyta, s az ott várt, tartva a kantárt,

fékezvén lovat, öszvért; s ment az öreg be a házba,

melyben a Zeusz-kedvelt Akhileusz ült többnyire; ottbent

lelte; a társai arrébb ültek; az oldala mellett

csak két hős: az Arész-ág Alkimosz Automedónnal

sürgött rendezkedve (mivel most hagyta csak abba

ő az evést meg ivást, még ott volt nála az asztal).

Nem vették ők észre a nagy Priamoszt, ki belépett,

és átfogta a térdét, megcsókolta kezét is,

emberölőt, iszonyút, leölőjét sok gyerekének.

Mint amikor tömör átok csap le a férfira, otthon

embert ölve ki más község földjére szökött; dús

házba, s a ránézőt elfogja a szörnyü csodálat:

így bámult Akhileusz meglátva az isteni aggot;

és ugyanígy bámult, egymásra tekintve, a többi;

míg Priamosz hozzá könyörögve ilyen szavakat szólt:

"Isteni hős, Akhileusz, emlékezz édesapádra:

éltes, akár én, és a nehéz aggkor küszöbén áll.

S tán őt is gyötrik, támadják, kik körülötte

laknak, s nincs, ki a vészt elháríthassa fejéről;

és lásd: ő mégis, meghallva, hogy élsz, a szivében

örvend, és mindennap bízva reméli, hogy újra

látja szerette-fiát, aki Trója alól hazaindul;

míg én legnyomorultabb, sok dáliás fiu apja

voltam Trójában; s közülük tán egy se maradt meg.

Ötven gyermekem élt az akháj seregek közeledtén;

és egy híján húsz született nekem egy anyaméhből,

míg palotámnak több más asszonya szülte a többit.

Harcos Arész oldotta meg annyinak eddig a térdét;

és ki egyetlen volt nekem, óvta a többit, a várost,

azt te megölted nemrég, míg harcolt a hazáért,

Hektórt: érte kerültem most az akháji hajókhoz

végtelenül sok ajándékkal megváltani tőled.

Tiszteld isteneinket, Akhilleusz, és könyörülj meg

emlékezve apádra: de szánandóbb vagyok annál,

vállalom azt, amit ember nem tett eddig a földön:

gyermekeim megölője felé emelem karom esdve."

Szólt; s zokogásvágy kélt most apja miatt Akhileuszban;

fogta kezét, s gyengéden odébbtaszitotta az aggot.

S emlékezve, egyik Hektórra, a férfiölőre,

sírt hevesen, fetrengve Akhilleusz lábai mellett;

míg Akhileusz a saját apját keseregve siratta

s közben Patrokloszt: fölverte nyögésük a házat.

És hogy az isteni hős Akhileusz eltelt siralommal,

és ez a vágy elhagyta a tagjait és a szivét is,

fölkelt székéről tüstént, fölemelte az aggot,

kézen fogva s az ősz hajon, ősz állon könyörülve;

és őt megszólítva ekép, szárnyas szavakat szólt:

"Jaj, te szegény, míly sok gyötrelmet tűrt el a lelked.

Hogy mertél egyedül közeledni akháji hajókhoz,

színe elé annak, ki olyan sok nagyszerü sarjad

öltem már le idáig; tán vasból van a szíved?

Most hát ülj le a székre; s a fájdalmat, mi szivünkben

van, hagyjuk szunnyadni, akárhogy sujt is a bánat:

mert a fagyos zokogás nem használ semmit a földön.

Isteneink a szegény múló embernek eképen

szőttek bús létet, míg őket a gond sose gyötri.

Mert hisz Zeusz küszöbén két hordó áll, tele rosszal

duzzad az egyik, a másikban van a jó, amit ő ad.

Van, kinek összevegyítve ad onnan a mennyköves isten,

akkor az egyszer a rosszba kerül, másszor meg a jóba;

s van, kinek ő csak gyászosat oszt, szidalomra jelöl ki:

s ezt nyomorult éhség hajszolja az isteni földön,

istenek és a halandók nem becsülik, csavarog csak.

Lám, Péleusznak is így adták gyönyörű adományuk

isteneink, születésétől: sok nagyszerü kinccsel

tűnt ki a népek közt, fejedelme a mürmidonoknak,

s istennőt küldtek hozzá feleségül a földre:

csakhogy az isten néki is osztott rosszat: a háza

nem telt meg fejedelmi utóddal, sok gyerekével:

egyetlen, kora-elhullásra jelölt fia lett csak;

s lám, nem is ápolom őt, aki vénül: messze hazámtól

Trója alatt téged szomorítlak a gyermekeiddel.

S rólad, öreg, hallom, szintén sok kincs ura voltál,

merre Makarnak székhelye, Leszbosz terjed a vízben,

és befelé Phrügié s a hatalmas Hellészpontosz,

első voltál ott fiaiddal, nagy vagyonoddal.

Csakhogy utána ilyen bajt hoztak az égilakók rád:

várad alatt sose szűnnek a harcok, az emberölések;

tűrd el, a lelkedben ne kivánj keseregni hiába,

mert fiadért gyötrődve amúgy sem lesz soha hasznod,

nem támasztod föl, de előbb még más baj is érhet."

Erre az isteni agg Priamosz neki válaszul így szólt:

"Zeusz-táplálta király, sose ültess székre, ameddig

sátradban Hektór temetetlen fekszik: azonnal

add ki nekem, hogy láthassam; s te fogadd el a gazdag

díjat, amit hoztam, s váljék örömödre; kerülhess

újra hazád földjére, mivel te előbb könyörültél

életemen s hagytad, hogy lássam a nap sugarát még."

Görbén fölfele nézve felelt gyorslábu Akhilleusz:

"Már ne gyötörj, te öreg: mert hisz szándékom amúgy is,

hogy kiadom Hektórt; hozzám Zeusz hírnöke jött el,

édesanyám, aki szült, lánysarja a tengeri vénnek;

s rólad is észreveszem, Priamosz, nincs titkod előttem,

hogy valamely isten vezetett az akháji hajókhoz;

földi halandó nem merné, a nagyon fiatal sem,

ezt, rejtőzni az őrök elől sem tudna, kapunknak

závárát sem tudná egykönnyen fölemelni.

Hát ne kavard fel még inkább gyászomban a lelkem,

mert tán téged sem kíméllek sátram ölében,

bárha könyörgő vagy; s még vétek Zeusz szava ellen."

Így szólt ő; megijedt az öreg, s hajlott a szavára,

Péleidész meg a házból tört ki, akár az oroszlán;

nem maga ment egyedül: két fegyvertársa követte,

Alkimosz és hős Automedón; Patroklosz eleste

óta Akhilleusz legjobban kedvelte e kettőt.

Ők az igától öszvért és paripákat eloldtak,

s agg Priamosz hírnök-követőjét is bevezették,

és le is ültették; s hordták be a síma szekérről

végtelenül nagy váltságát ama hektori főnek.

Jólszőtt inget két köpenyeggel hagytak azonban,

hogy vélük betakarva vitesse honába a holtat.

S hívta a szolgálókat, mosni, bekenni a testet,

arrébb tőle, nehogy Priamosz láthassa a sarját:

mert fájó szive tán fékezni se tudja haragját,

látva fiát, s Akhileusznak kedves szíve fölindul,

s még Zeusz rendeletét megsérti, megölve az aggot.

Megmosták, s megkenve a lányok olajjal a testét,

inget is adtak rá, köribé meg drága palástot,

majd maga hős Akhileusz fölemelte, s a gyászkerevetre

tette, s a társak emelték véle a síma szekérre.

Följajdult azután, a nevén szólítva barátját:

"Meg ne neheztelj rám, Patroklosz, hogyha talán még

Hádésznál is hallod a hírt, hogy az isteni Hektórt

apjának kiadom: mert nem méltatlan a váltság:

s abból is részeltetlek majd, úgy, ahogy illik."

Szólt s ismét sátrába került be a fényes Akhilleusz,

s honnan ismét fölkelt díszes, faragott heverőre

ült le, a fal mellé, s így szólt az öreg Priamoszhoz:

"Íme, kiadtam a gyermeked, agg, akiért könyörögtél:

fekszik a hordágyon, s tüstént mikor eljön a Hajnal,

látod s elviheted; gondoljunk most az evésre.

Hisz gondolt az evésre a sűrühajú Niobé is,

bárha tizenkét gyermeke hullt el a termei mélyén,

lánya hat és viruló fia hat; fiait nagy Apollón

mind lenyilazta ezüst íjával, mert Niobéra

megdühödött, s nyilas Artemisz úrnő ölte le lányát

mind, mert ő széparcú Létóval vetekedve

mondta, hogy az csak kettőt szült, míg ő maga többet:

s lám, noha csak ketten, lenyilazták ők valamennyit.

Hosszu kilenc napon át nem akadt nekik eltemetőjük,

mert hisz a népet kővé változtatta Kroníón;

égbeli isteneink földelték végül el őket.

S még Niobé is evett, kimerülten a sok zokogástól.

Most meg az elhagyatott hegyeken, sziklák tetejében,

ős Szipüloszban, ahol mondják, hogy az isteni Nimfák

fekhelye van, s Akhelóosz mellé járnak a táncba,

ott, noha kővé vált, égbőljött kínokat érez.

Rajta, te isteni agg, gondoljunk hát mi magunk is

már lakománkra; utána sirathatod édes sarjad,

míg Trójába viszed: hisz méltó nagy siratásra."

Szólt, és fölpattanva, fehér juhot ölt le Akhilleusz;

társai megnyúzták a juhot, megtéve, amit kell,

mesterien darabolták föl, s húzták föl a nyársra,

gonddal megsütögették mind, majd újra lehúzták.

Automedón kenyeret hordott gyönyörű kosarakban

asztalhoz; de a húst Akhileusz osztotta ki köztük.

S ők kirakott kész étkek után kezüket kivetették.

Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,

akkor a Dardanidész Priamosz bámulta Akhilleuszt:

mekkora, míly gyönyörű és mennyire isteni arcú.

S közben a Dardanidész Priamoszt bámulta Akhilleusz:

nézve nemes szép arcát és hallgatva a hangját.

És miután eleget nézték egymást, gyönyörükre,

akkor az isteni agg Priamosz szava szólt legelőször:

"Zeusz nevelése, eressz gyorsan lefeküdni, hogy immár

édesizű álomba gyönyörködjünk heverőnkön:

mert hisz nem szunnyadt a szemem pilláim alatt még

attól kezdve, hogy általad elvesztette a lelkét

gyermekem; egyre nyögök, sokezer kín fő kebelemben,

udvarom elkeritett részén fetrengek a trágyán.

Most pedig étket is ízleltem, s gégémen a fényes

bort leeresztettem: de előbb ezt sem cselekedtem."

Szólt; s Akhileusz szólt társainak meg a szolgálóknak,

vessenek ágyat a tornácon: ragyogó takarókat,

bíborszínüeket meg szőnyegeket tegyenek rá,

s bolyhos gyapjuköpenyt is még tegyenek tetejébe.

Mentek a nők kifelé, fáklyát hordozva kezükben,

s két heverőt odakint tüstént vetekedve vetettek.

S most tréfás hangon szólalt meg a fürge Akhilleusz:

"Kedves öreg, kint térj nyugovóra, nehogy, ha betoppan

egyik akháj vezető - mert mindig jönnek, a tervet

tervezgetni, mivel mellém telepedni szokásuk -,

bármelyikük, s megpillant itt a sötét, sebes éjben,

ezt hirüladja a népek pásztora Átreidésznek,

és kiadását messzehalasztani kelljen a holtnak.

Most pedig áruld el nekem azt, és szólj egyenes szót:

hány napig óhajtod gyászolni az isteni Hektórt,

addig hogy magam és népem fékezzem a harctól."

Erre az isteni agg Priamosz neki válaszul így szólt:

"Hogyha kivánod az isteni Hektórnak temetését,

ezt tévén, Akhileusz, vélem nagy jót cselekednél.

Jól tudod azt, hogy a várba vagyunk beszorítva, s a szálfát

távolról kell hoznunk: s félnek a trójaiak mind.

Hát mi kilenc napon át gyászolnánk termek ölében,

és azután földelnők el, s tort ülne a népünk.

Majd tizenegyediken fölibé sírhalmot emelnénk,

és azutáni napon küzdjünk; ha a végzet akarja."

Válaszul ezt mondotta az isteni fürge Akhilleusz:

"Meglesz hát ez is, agg Priamosz, valamint te kivánod:

mert ahogyan kéred, megfékezem addig a harcot."

Így szólván, az öreg jobbját megfogta kezével

csuklónál, hogy a lelkében valahogy ne remegjen.

Ők hát kint dőltek le a tornácon nyugovóra,

együtt a vén hírnök s Priamosz, két bölcseszü bajnok;

míg Akhileusz bent hált jólácsolt sátra zugában,

s ott széparcu Briszéisz dőlt le az oldala mellé.

Minden más isten s minden paripás-szekeres hős

végigaludta az éjt, lágy álomtól leigázva:

hasznotadó Hermészt egyedül nem fogta el álom,

töprengett, hogyan is tudná Priamosz fejedelmet,

szent kapuőrök tudtán kívül visszavezetni.

Hát odaállt a fejéhez, s hozzá íly szavakat szólt:

"Kedves öreg, nincs gondod a bajra: be édesen alszol

ellenségek közt, mert nem sujtott le Akhilleusz;

most te kiváltottad szeretett fiadat, sokat adtál:

érted, az élőért, adnák háromszorosát is

hátramaradt fiaid, ha az Átreidész Agamemnón

észrevesz itt, s meglátnak véle az összes akhájok."

Így szólt ő; megijedt az öreg, s fölverte a társát;

Hermész meg paripát és öszvért fogva szekérbe

gyorsan a táboron át maga hajtott: senki se látta.

S gázlójához amint odaértek a szépvizü árnak

forgatagos Xanthosznak, akit nagy Zeusz maga nemzett,

akkor Hermeiász tovaszállt az olümposzi csúcsra,

s már sáfrány leplét boritotta a földre a Hajnal;

s ők paripáikkal keseregve-jajongva haladtak

Trója felé, s öszvérszekerük hordozta a holtat;

és nem látta meg őket férfi, se szépövü asszony:

csak maga Kasszandré, arany Aphroditéra hasonló,

Pergamon orma felé ment, és meglátta szekéren

álló jó apját, meg a harsány hírnököt avval:

és öszvérszekerén Hektórt is látta heverni;

feljajdult ezután, és hangja bejárta a várost:

"Jertek Hektórt nézni, ti trójai férfiak és nők,

hogyha örültetek eddig, amíg még élt, a csatából

visszajövőnek: mert igazán roppant örömünk volt."

Szólt; mire nem maradott sem férfi, se nő az egész nagy

városban, mert mindre leszállt az a rettenetes gyász:

és a kapun kívül közeledtek mind a szekérhez.

Ott legelőbb szerető szép hitvese s anyja, az úrnő,

tépdesték hajukat, kitünő-kerekű szekeréhez

rontva a holtnak: a nép körülöttük sírva sereglett.

S tán az egész napon át a kapuknál napnyugovásig

sírtak volna a hős Hektórért könnyeket ontva,

hogyha az agg nem szól, szekeréről intve a népet:

"Nyissatok itt utat öszvérekkel a várba kerülnöm,

majd eleget kesereghettek, ha bevittem a házba."

Szólt; mire kettévált a tömeg, s út nyílt a szekérnek.

Majd Hektór tetemét a dicső palotába bevitték,

fúratos ágyra letették: mellé dalnokok ültek,

rendeletükre, a gyászdalt kezdeni: búteli hangon

zengtek azok, s körülöttük a nők is nyögve zokogtak.

Hókaru Andromakhé kezdett legelőbb zokogásba,

s férfiölő Hektór feje ott nyugodott a kezében.

"Ifjan pusztultál, férjem, s számomra a házban

özvegységet hagysz; s lám, kisgyerekünk csecsemő még,

kit szültünk, te meg én, nyomorultak; nem hiszem én már,

hogy még fölserdül: sokkal hamarabb fog e város

elhamvadni, hisz elvesztél te, az őre, ki eddig

védted, s benne a kedves nőket, a kis csecsemőket.

Görbe hajón viszik el most már hamar asszonyainkat,

engem is őköztük; s te, fiacskám, vagy velem együtt

jössz és majd távol, méltatlan munka között élsz,

szívtelen úr mellett szolgálva, vagy egyik akháj fog

mélybe taszítani nagy tornyunkról szörnyü halálra,

bosszújában, amért tán bátyját ölte le Hektór,

vagy gyerekét, vagy az apját: mert Hektór keze által

számos akháj harapott a hatalmas földbe, valóban.

Mert hisz apád sose volt lágyszívü a szörnyü csatákban:

városszerte ezért gyászolja a nép keseregve.

Átkos nagy zokogást és gyászt hoztál szüleidre,

Hektór, ámde leginkább énrám hagytad a vad kínt,

mert kezedet nem nyujtottad ki halódva az ágyból

hozzám, nem mondtál bucsuszót sem, melyre örökké

gondolnék éjen s napon át sürü könnyeket ontva."

Így szólt és zokogott; vele nyögtek az asszonyok is mind.

S köztük most Hekabé kezdett panaszos zokogásba:

"Hektór, legdrágább gyerekem valamennyi fiam közt,

éltedben kedves voltál már isteneinknek,

s lám, a halál sorsában is ők rád gonddal ügyelnek:

mert hisz eladta a többi fiam gyorslábu Akhilleusz,

mind, aki foglyul esett, meddő tenger vizein túl,

vagy Szamosz, Imbrosz vagy Lémnosz füstös szigetére:

s téged, amint elvette a lelked a nagyhegyü érccel,

meghurcolt sokszor Patroklosz sírja tövében,

kit te megöltél; bár nem támaszthatta föl így sem.

S mégis harmatosan, friss-holtként is palotámban

fekszel; olyan vagy, mit kit ezüstíjas nem Apollón

gyengéd nyílvesszőivel ölt meg a messze magasból."

Így szólt sírva; heves zokogást keltett a szavával.

S harmadikul köztük Helené kezdett a nyögésbe:

"Hektór, lelkemnek legdrágább sógoraim közt,

mert hisz az isteni-arcu Alexandrosz ma a férjem,

ő Trójába hozott: bár vesztem volna előbb el!

Lám, hiszen éppen húsz esztendőm telt el azóta

már, hogy elindultam, s a hazám földjét odahagytam:

s rossz szavadat nem hallottam soha, semmi gyalázó

szót tőled, s amikor más támadt rám palotánkban,

sógor, sógornő, vagy szépövü ángy, vagy anyósom,

(mert az apósom, mintha apám lett volna, szelíd volt),

akkor is őket fékezted folyton szavaiddal,

kedvességeddel, gyöngéd intelmü beszéddel.

S így teveled siratom magamat, keseregve szivemben,

én nyomorult: mert többé kedves a tágterü Tróján

senki se lesz hozzám: borzadva tekintenek énrám."

Így szólt sírva; szavára a nagy nép sóhaja hangzott.

Majd az öreg Priamosz szólalt meg a nagy sokaságban:

"Trójaiak, hordjátok a fát várunkba, ne féljen

lelketek álnok akháj cseltől: megigérte Akhilleusz,

barna hajóktól útnak eresztve: amíg a tizenkét

hajnal nem mulik el, nem kezdik el újra a harcot."

Szólt; s a szavára azok fogták be az ökröt, az öszvért

mind szekerekbe, s a város előtt sebesen gyülekeztek.

Hosszu kilenc napon át hordták oda egyre a szálfát:

ám hogy a Hajnal jött sugarát terjesztve tizedszer,

hozták már ki a harcos Hektórt, könnyeket ontva,

és tették tetemét tetejébe a máglya tüzének.

És hogy a rózsásujjú Hajnal kélt ki a ködből,

nagyhírű Hektór máglyája köré seregeltek.

Majd miután oda gyűltek s együtt volt valamennyi,

máglyatüzét oltván legelőször lángszinü borral

végig, ahol csak a tűz pusztított, ennek utána

tiszta fehér csontját testvérei, társai szedték

össze kesergés közt, s arcukról hullt a kövér könny.

Drága aranyládába helyezték csontjait aztán,

és betakarták lágy bíbor takarókkal utána;

majd a kivájt sírboltba betették, és tetejébe

roppant sziklákat seregestül hengeritettek.

Halmot emeltek gyorsan; az őrök körben ügyeltek,

hogy ne rohanhassák meg a jólábvértes akhájok.

Majd, mikor állt a halom, hazamentek: s ennek utána

szép rendben gyülekezve, dicső lakomát lakomáztak

házában Priamosznak, a Zeusz-táplálta királynak.

Így rendezték ők a lovas Hektór temetését.