09. ének

Arra amott míg ez történik messze, leküldi

Égi hazájából Írist sáturnusi Júnó

Hősszivü Turnushoz. Turnus dédatyja csalitján,

Pílumnus szent völgye ölén pihen épp a pagonyban.

Kit Thaumas szüze így serkent rózsás ajakával:

"Turnus, amit ha kivánsz, örökéletü sem mer igérni,

Senki, ma ím az idők forgása megadja magától.

Aeneás odahagyva hajót, várost, hadat, esdve

Éuandrus jogarát, palatínusi házát kéri.

Sőt, ami több: Corythus végvárait is beutazván

Lyd sereget toboroz s a parasztot kardra kiáltja.

S még te heversz? de lovat, kocsikat most kell követelned.

Rajta tehát, ne habozz, dúld szét e zavarban a tábort."

Szólt és egyformán libegő szárnyon csap a légbe

S hosszu ivet von a szűz szálltában a fellegek alján.

Ráismert és két tenyerét felemelve az égre

Ekkor az ifju e szókat mondta az ellebegőnek:

"Honnan a felhőkből, Íris, menny éke te, jöttél,

Földre követségül? mi e hirtelen égi verőfény?

Hogy közepén a magasságot megnyílni előttem

S szállni a csillagokat látom? Jeledet, ki javallod

Kezdeni küzdelmem, követem, légy bárki." E szókkal

Ment a folyóhoz, hogy merjen tükörén a habokból

S kérve a mennyet, a fellegekig felesengi fohászát.

S már az egész had a nyílt rónán robogott, paripáknak

Bőviben és bőven hímzett-aranyos köpenyekben;

Messápus legelöl, hátul két ifju parancsol,

Két Tyrrhída, a hadrendek közepén maga Turnus:

S fegyvereit fogván, fejjel fölnyúl a tömegből.

Mint halkan habzó hét ágával ha a Gangés

Duzzad zajtalan, úgy mennek, vagy mint ha a rétről

Megtér és medrébe magát elrejti a Nílus.

Ekkor a teucrok a távolban kavarogni setéten

Hirtelen éjszinü port látnak, köd hull a mezőkre.

Szemben erődükön első hát, ki kiáltja, Caícus:

"Mily felleg feketéllik amott, feleim, gomolyogva?!

Kardra, hamar, hajrá, hágjunk nyilainkkal a falra,

Itt jön az ellenség!" Iszonyú zajjal betolulnak

Hát valamennyi kapun s elözönlik a teucrok a töltést.

Mert mikor útnak eredt, így hagyta meg azt a hadértő

Aeneás: ha, amíg távol van, akármi adódnék,

Hadrendben seregük sose menjen a síkra merészen;

Táboruk őrizzék, védjék falaik csak a sáncon.

Így noha szítja a szégyen, a düh mind szállani harcra,

Csak kapuik tehetik, mint szól a parancs is, elébük

S tornyaik öblös ölén nyíllal várják be az ellent.

Turnus a lassu hadat megelőzi kitörve azonban

S vágtat a várhoz sebten húsz kiszemelt lovasával,

Thrák telivér viszi most, hópettyes táltosa, fürtjét

Meg szinarany sisakon bíbor bokréta borítja:

"Nos, fiaim, ki robog ki velem legelőször az ellent...

Így ni!" - kiált gerelyét lendítve s a légbe hajítva,

Hogy kezdjék a tusát és fennen a térre kinyargal.

Hívei zúgva helyeslik mind és vad csatazajjal

Törnek utána; csudálva nagyon teucrok tunyaságát,

Mennyire nem mernek fegyverrel a síkra kiszállni,

Csak bújják a falat. Bámulja haraggal a bástyát

S föl-le üget, nem-járt helyein rést lelni vezérük.

Mint ordas, mely a telt ólnál ólálkodik éjjel

S ott agyarog, szenvedve szelet, zivatart a palánknál,

Hajnalig is; míg benn bizton bégetnek a birkák

Anyjuk alatt, a gonosz düh azonban amazt csak uszítja

Messzi ebédje után, mert már rég marja kegyetlen

Éhe is, és száján száradtan szikkad a vérszomj:

Így őrjöng a dühös rutulus, szemlélve a tábort

És falait, fájdalmas tűz tombol velejében,

Mint menjen be, milyen módon mozdítsa ki elzárt

Sánca mögűl és csalja csatázni porondra a teucrust.

Ráront hát a hajókra, melyek megbújva a tábor

Széle felé, a folyón álltak, körsánccal övezve

S ujjongó hiveit hadukat felgyújtani híván,

Ő maga is fényes fáklyát ragad égve kezébe.

Hozzáfognak hát buzgón, hisz Turnus a példa,

S fegyverezik fiatal seregük félelmes üszökkel.

Széthordják tábortüzeik; füst csap fel a csóván,

Szurkos láng, pernyével elegy ropog égig a fényár.

Mondd, ó Múzsa, mely isten volt, aki védte e vétkes

Vészben a teucrokat? és melyik óvta hajóik a tűztől?

Ős hiedelmek ezek, mégsem halaványul a hírük.

Akkor még, mikor Aeneás ácsolva hajóit

A phryg Ída hegyén, készült a habot hasogatni,

Mint mondják, Berecyntia, ő maga szólt, örökélők

Anyja a nagy Jupiterhez, eként: "Fiam, édes anyádnak

Add meg, amit kér tőled mint az Olympus urától.

Kedves fenyvesem áll nékem már századok óta;

Fenn a hegyen, hol a berkek ölén áldoznak előttem,

Árnyas ihar-törzsek, szurkos fenyvek sürüjében:

Én ezeket, kellett a hajó neki, szívvel a dardán

Ifjunak adtam mind; de ma torkom fojtja a féltés.

Tedd, ne remegjek, anyád kértét kísérd kegyelemmel,

Hogy se az út, se vihar veszedelme ne győzze le őket,

Használjon nekik az: bölcsőjük bércemen állott."

Erre egek tüzeit vezető fia válaszul így szólt:

"Ó, mire készted a sorsot, anyám? mit akarsz te ezeknek?

Emberi kéz kalapálta fa-gályáknak sose-múló

Létet? Biztosan essék át a bizonytalan úton

Aeneás? De mely istennek van ilyenre hatalma?

Ám ha megélnek, a célt: kikötőit elérve idővel

Ausoniának, mind, valahány átsiklik az áron

S Dardaniának Laurentumba lerakja vezérét,

Földi alakjából kiparancsolom és teszem őket

Tengeri tündékké, hogy mint Dótó s Galatéa

Néreidák, mellükkel a mély habokat hasogassák."

Szólt s nyomatékul a styxi fivér folyamára fogadva

S partjai közt feketén dagadó, vak forgatagára,

Bólintott, s az egész nagy olympusi bérc belerendült.

Megjött hát az igért, párkák pergette határnap,

Mely felidézte az istenek anyjának, hogy a vétkes

Turnus okozta tüzet szent bárkahadán, im, eloltsa.

S ekkor először is új ragyogás hasitott a szemekbe,

S hol kel a Hajnal, az égről jött egy jókora felhő:

Benne az ídai kar; majd hangzik erősszavu szózat

Fenn, magasan, s elhat rutulok, trószok seregéig.

"Teucrok, a gályahadam ne rohanjatok óvni remegve,

Kardot fogni se kell: Turnus tűzárral a tengert

Inkább töltheti el, mint szent fáim. No de útra,

Mélyvizi istennők, én mondom, anyátok!" A bárkák

Erre szakítják el tüstént kötelékük a partról,

S orral az árba, miként delfin-had, mind lemerülnek.

Majd - csuda látni - leányokként csapnak fel utána,

Mind, melyek érc-orral nemrég kint álltak a parton

És tovaszökkennek tükörén a haboknak azonnal.

Elhül a sok rutulus, megijed Messápus, a mének

Horkannak, s a folyam habozik habjával ömölni:

Visszatüremlik a tengertől a rekedt Tiberínus.

Ám a merész Turnus nem szűnik most se remélni;

Inkább szítja szivük, sőt szidja a híveket inkább:

"Trójai tartson e jeltől csak, most hagyta el őket

Régi segítőjük, Jupiter; nem kell rutulusnak

Nyílhoz nyúlni, se tűzhöz. A víz megcsalta a teucrust,

Már menekülnie meddő, s így fele veszve ügyüknek.

Mert a fövény a miénk, fegyvert fog ezer faja-népe

Ítaliának! igék immár nem ijesztenek engem,

Isten igérete sem, ha a phryg evvel dicsekednék:

Végzetük és Venus óhaja rég megvan, hisz elérték

Ausoniának dús szántóit a trószok. Azonban

Végzetem énnekem is van: e fajt aprítani vassal,

Elragadott szeretőmért; mely ily bú nem az Atreus

Sarjainak fáj csak, mely kardra kapatta Mycénaet!

Vagy bünhödni elég egyszer? Lett volna a bűn is

Egyszer elég, és gyűlölnék már végre a nőket,

Lenne okuk, mind: ám ők nem, most bátrak a sáncon

S bíznak a védgátban, de csekély menedék az a vészben!

Nem látták-e talán Trójának tűzbe borulva

Neptúnus keze épített falait leomolni?

Hát ki merész velem, ó, kiszemelt katonáim, acéllal

Hágni e gátra s a holtra-ijedt táborra lecsapni?

Mert nékem nem kell Vulcánus fegyvere, gályák

Ezre a teucrusok ellen, akár velük áll is az összes

Etruszk síkra; mi nem lopjuk meg népük az éjben,

Őreik is mind felkoncolva a Palladiumnál,

Ló-bendőbe se búvunk el, ne remegjenek attól:

Körbe faluk tűzzel napfénynél, nyíltan övezzük.

S rajta leszek, ne pelasg ifjoncoknak, danaóknak

Nézzenek itt, akiket Hectór tíz évig ijesztett. -

S most, miután eliramlott már jobb része a napnak,

Jó munkátok után töltsétek vígan a többit,

És a tusát, feleim, folytatni legyen ki-ki készen."

Aztán Messápust a kaput katonákkal elállni

S őrtűzzel hadi-gátaikat bekeríteni kéri.

Kétszer hét kiszemelt rutulust meg ügyelni a sáncra:

Mindegyiket száz szál fiatal daliája követte,

Mind csupa fényes arany, mind rőt bokréta borítja.

Majd hogy eloszlanak és egymást felváltva feküsznek

Fűbe, boroznak is és vas-kancsóik kiürítik.

Villog eközben a tűz, így töltik játszva az éjjelt

S éberen őrszemeik - - -

Látja a trósz is a sánc-fokon ezt, aki tartja tusára

Készen a tornyokat és fut most fürkészni szorongva

Lenn kapuit, s az elő-bástyát megkötve hidakkal,

Hordja a fegyvereket; Mnéstheus meg a fürge Serestus,

Kikre veszély esetén a vezérséget s a fiúknak

Aeneás atya bízta hadát, buzdítanak erre.

S már a kisorsolt őrhelyen áll az egész sereg, óvni

Gátaik és köteles tisztét teszi mind a veszélyben.

Nísus, e Hyrtacidés, harcokban hősszivü bajnok

Védte a sánc kapuját, akit Ída adott, a vadásznő,

Aeneás mellé: nyila fürge, dzsidája sebes volt;

Társa meg Euryalus, gyönyörűbb soha trójai fegyvert

Ifju nem öltött még csapatában az aeneadáknak,

Arca csupasz, viruló képén ott ég a kamaszkor.

Egy a szivük-lelkük, s a csatába rohanva is egyek.

Most is együtt álltak lenn őrségen, kapujuknál.

S szól Nísus: "Lelkünkbe e lángot az istenek öntik,

Euryalus, vagy a vad vágy már maga isten a szívben?

Harcra hevít a szivem, vagy más nagy tettre törekszik,

Régtől fogva, a langy nyugalom lelkem lenyomasztja.

Nézd csak e sok rutulust, mind mily magabiztos ügyében:

Ritkul a fény, csapatuk ringatja a részeges álom,

S hallgat halkan a messzi vidék. Hát halld, figyelemmel

Mit hány-vet szivem, és mily szándék kel kebelemben.

Aeneást az atyák meg a nép már mind hazahívná

S küldene férfikat is, biztos hírt hozni felőle.

Hogyha amit teneked kérek, megigérik - a tettből

Nékem elég a dicsőség is -, hiszem azt, a halomnál

Sáncaihoz lelek én kiutat Pallantéumnak."

Elhül a hír e hatalmas vágyától a kigyúló

Euryalus, hevülő hívét szólítva e szókkal:

"Nísus, e nagyszerü tettre tehát társul te nem óhajtsz

Engemet? Én, egyedül, küldhetlek-e akkora vészbe?

Nem, nem ilyenre nevelt nemzőm Argosban, a rémes

Trójai ostrom alatt, a tusák értője Opheltés,

És teveled sem tettem még soha így, amióta

Nagyszivü Aeneást kísérjük e végzetes úton:

Van szivem énnekem is napomat megvetni, s a hírért,

Melyre oly annyira törsz, odaadni az életem olcsó."

Erre viszont Nísus: "Rólad mást vélni se mertem,

Nem lett volna okom, nem, a nagy Jupiter vagy akárki

Úgy hozzon kegyes égilakó hozzád haza vígan!

Ám ha - hiszen veszedelmes az út, látod -, ha egy isten

Vagy valamely balvégzet mégis bajba sodorna,

Azt akarom, túlélj; méltóbb fiatal korod erre.

Lesz legalább, aki elhoz a harctérről, aki megvált

S eltemet illően, ha pedig tán tiltja a végzet

Ezt is, a távolinak dombbal s adománnyal adózik.

S árva anyád se kivánnám oly nagy kínra kivetni,

Hisz kísérni fiát az anyák közül ő maga merte

Csak, falait nagy Acestésnek megvetve miattad."

Válaszol az: "Hiu érvekkel ne akarj te befonni,

Sziklaszilárd a szivem: szavamat szolgálni szokása.

Tettre tehát!" Szól őrségét ébresztve legottan,

Váltani őt, ki helyét ezalatt elhagyja s elindul

Nísus lépte nyomán, hogy felleljék fejedelmük.

Szerte a földön már minden lényt álom igázott,

Gondjuk eloldódott, és szűnt szívükben a bánat,

Csak vezetői a teucroknak, kiszemelt hiveikkel

Törték még fejük országuk főbb dolgain ébren,

Mit tegyenek? ki siessen el Aeneáshoz a hírrel?

Ott állnak hosszú dárdákra hajolva, kezükben

Pajzzsal a tábor, a tér közepén. Jő Nísus azonban

S Euryalus, hevesen magukat bebocsátani kérve:

Mert nagy az ügy, s elodázni miatta megéri tanácsuk.

Hívja Iúlus a két hevülőt hát s kérdezi Nísust.

S mondja a Hyrtacidés: "Ó, halljátok figyelemmel,

Aeneadák, szavaim, ne itéljetek ifju korunkból.

Künn rutulok csapatát ringatja a részeges álom,

Némák mind; mi pedig titkos mezsgyére találtunk,

Ott válik ketté kapujuk közelében, a víznél;

S ím parazsuk pislog, feketén fut a füst föl az égre:

Hát ha megengeditek felhasználnunk e szerencsét

S Aeneásnak utána szabad Pallantéumba

Mennünk, vészteli vérengzést csapván, ide vissza

Hozzuk látnotok őt, sok zsákmánnyal. De nem is csal

Bennünket meg az út: vadat űzve gyakorta a völgyből

Néztük a vár peremét, e folyót ismerjük ugyancsak."

Erre felelt nekik agg, érett elméjű Alétés:

"Ó, honi isteneink, kik nem szűntök soha Tróját

Védeni, mégsem vágytok hát ti letörni a teucrust,

Hogyha ilyen lelkes, bátor-szivü ifjakat adtok."

Szólt veregetve a vállukat és átfonva a jobbját

Mindkettőnek, a könny meg ömölt arcára szeméből.

"Ó, de mit is gondoljak most ki tinéktek a tettért,

Mily méltó díjat, daliák? Hisz a leggyönyörűbbet

Isteneink nyújtják és önnön erénytek; a többit

Aeneás, a kegyes siet és deli sarja megadni,

Ascanius, ki ily érdemnek sose lesz feledője."

"Én is, igen, kit im édesapám érkezte, az éltet -

Szólt bele Ascanius - minden nagy lárra, penátra

S Assaracusra meg ősz Vestánk házára könyörgök,

Ó, Nísus - hisz egész hitemet, bensőm bizodalmát

Szíveitekbe vetem -, hívjátok vissza atyámat,

Hadd lássam; ha velem lehet ő, nem tartok a bajtól.

Domborművekkel derces kupa-párat adatnék

Díjul ezért, mely Arisba alatt lett kincse apámnak,

Mindkettő s üti több nagy súlyu talentum arannyal

Két tripusz is markod, meg egy őskori, sídoni Dídó

Adta veder. Ha pedig jogarunk győz majd diadallal

Ítalián, és elkezdjük sorsolni a zsákmányt -

Láttad-e mily paripán lovagol Turnus, hogy aranylik

Fegyvere? Hát paizsát, valamint vérszínü sörényét

Kocka alól, Nísus, kiveszem, mint máris a díjad.

Végül atyám kiszemel kétszer hat jóalakú nőt

És ugyanannyi fogoly férfit, hadi felszereléssel

S földeket is, melyeken most úr fejedelmi Latínus.

Téged, tisztelet-érdemlő fiu meg, ki koroddal

Énhozzám közelebb állasz, szívemre szorítlak,

Már most, mint minden balsorsban örökre barátom.

Nélküled énnékem többé sose kell a dicsőség:

Béke-időn, hadban, kelljen bár tenni, beszélni,

Benned lesz mindig legfőbb bizodalmam." E szókra

Így felel Euryalus: "Ne legyen soha nap, mely a bátor

Tettre tunyának tarthat majd, csak e mostani jósors

Balra ne forduljon. Megelőzve azonban a többit,

Egy kegyet azt kérek: még él az anyám, Priamusnak

Ősi családjából, ki szegény követett; se hazája,

Ílium, őt, sem Acestés nem vonzotta a várral.

Én meg tőle, ki vélve se véli, mi vész, ami vár rám,

Úgy megyek el ma, bucsút se veszek: de az éj bizonyítsa

S jobb kezed, én könnyét nem tudnám tűrni anyámnak.

Hát te segítsd a szegényt, esdek, s olyan árva: vigasztald.

Hagyd, hogy e hit hasson majd át, minden bajaimban

Bátrabb lesz szivem így." Könnyekre fakadt a megindult

Dardanidák hada, mind megelőzve azonban Iúlus,

Mert ama gyermeki szép kegyelet kebelében eláradt.

Így szólt hát hozzá - - -

"Minthogy a nagy tervhez mindez méltó, megigérem.

Édesanyám lesz ő, csak a hajdani név, a Creúsa

Az lesz más: ez a legkevesebb köszönet, mit ily ifjú

Anyja megérdemel. Ám végződjék tetted akárhogy,

Melyre atyám is tett esküt, fogadom ma e főre:

Mit teneked szánok, ha szerencsésen hazatérsz majd,

Arra anyád is számíthat, minden rokonoddal."

Így szól sírva; s arany kardját kapcsolja le közben

Válláról, amelyet csudamód remekelt, elefántcsont

Könnyü hüvelybe helyezve Lycáon, gnósusi mester.

Mnéstheus meg Nísusnak ad egy borzas, nagy oroszlán

Bőr bundát; sisakot vált végül véle Alétés.

Felkerekednek hát fegyverben; a főbb fiatalság

Mind megy az aggokkal, le a sánckapuig, könyörögve,

Hogy kísérje szerencse ügyük. Csak a bájos Iúlus

Készül még, ki korára kamasz, kebelében azonban

Férfiu, sok-félét atyjának izenni: de szerte

Tépik a szót a szelek, felhőkbe felütve hiún mind.

S ők kiosonva, az árkokon át, árnyán a homálynak,

Törnek az ellenség sáncára, de soknak előbb még

Vesztére. S látnak boros álomtól leigázott

Részegeket szanaszét, meredő kocsijuk kerekénél,

Fegyvereik, gyeplőik közt a füves föveny ágyán,

Bor-tócsában. A Hyrtacidés szava szól is azonnal:

"Euryalus, most kell mernünk; im, az alkalom eljött.

Ez számunkra az út. Te ügyelj és messzire elláss,

Hogy valamely kéz kardját ránk orvul ne emelje;

S én tág ösvényül pusztát irtok neked itten."

Mondta, beszédét szüntetve s szablyával a dölyfös

Rhamnésnek rohan; ez szőnyeg-heverője hegyében

Széles melléből éppen fújtatta az álmot,

Ő, a király, aki jós is volt, kedvence királyi

Turnusnak, de tudása e vészt nem látta előre.

Majd három szolgát, kelevézek közt heverészőt

És Remus apródját öli meg, valamint szekerészét

Ménjeinél, kókkadt nyakukat feltépve vasával;

Végre uruk feje gördül alá, csak a törzs marad ottan

Vérben vergődve, s vér-tó feketíti a földet

S festi be fekhelyüket. De levágja Lamust Lamyrusszal

S ifjui Serránust is, a szép arcút, ki az éjjel

Legtöbbet mulatott, leigázta a sok bor azonban,

S ott fetrengett most; ó, hogyha kihúzza az éjjelt

Kockázással virradatig, nyert volna valóban!

Mint teli ólra ha tör valamely vérszomjas oroszlán -

Mert a vad éh hajtja - s hurcolja, harapja a gyenge,

Holtra ijedt birkát, véres fogait vicsorítva.

S Euryalus se pihen; leterít tüzes indulatában,

Útján, névtelen embert is sokat, így a gyanútlan

Fádust, Herbésust, azután Rhoetust Abarisszal;

Rhoetus ugyan riad és mindent meglátva mögéje

Rejtezik egy roppant boredénynek rémületében,

Rálel mégis, amint tápászkodik, és a szivébe

Szúrja vasát mélyre s mint holtból húzza ki ismét.

Rőt folyam ömlik elő s eluszik vele lelke, s okádja

Közben a véres bort; az meg, szilajon csak öl egyre.

S már Messápus társaihoz közeleg; s kilobogni

Látja az őrtüzet ott, valamint pányvás paripáik

Épp legelészni: midőn Nísus, mert érzi, a vérszomj

S vágya a vasra veszélyes már, kurtán odasúgja:

"Hagyjunk föl vele - szól -, a gonosz nap utóbb is elárul.

Bosszud a bűnre elég, út nyílt ellenfeleinken."

És a vitézek sok szinezüst veretű hadi-vértjét

Ott hagyják a vegyítőkkel meg a szép takarókkal.

Csak Rhamnés mell-ékét és az övét, az aranyló

Boglárral, melyet egykor a tíburi hős Remulusnak,

Hogy megnyerje a távolból, küldött el a gazdag

Caedicus, és ettől rászállt unokája kezére,

Ám hogy ez is meghalt, a rutul viszi el viadalban:

Ezt veszi Euryalus fel erős vállára - hiába.

Majd - illik neki is - Messápus cifra taréjú

Vassüvegét. S bátrabb tájékra cserélik a tábort.

Ám ezalatt a latin várból egy előre-bocsátott

Had közeleg lovakon - míg vár harckészen a többi,

Künn a mezőn - s Turnusnak visz választ, a vezérnek:

Számuk háromszáz, csupa vértes, uruk maga Volcens.

S már im a tábor alatt, ott járnak mind a palánknál,

Balra letérni midőn ezeket veszik észre az útról

S Euryalust, az ovatlant is, kit felfed a félvak

Éjben a hold, melynek sugarát a sisak veri vissza.

S ó, nem csalt a szemük. Kirivall Volcens a csapatból:

"Állj, hova, emberek? és fegyvert kire fogtatok ottan?

S útra miért keltek?" De azok hallgatnak a szóval

S szedve a lábuk az éjbe vetik s a vadonba reményük.

Ám a lovas-had, mely jól ismeri arra a járást,

Szembe kerül velük és körben, mi kiút van, elállja.

Sűrü bozóttal borzalmas tölgyek feketítik

Arrafelé s tüskék kusza bokrai szerte az erdőt;

Benne csapás csak alig csillan cselutas csalit-ágyán.

Euryalus, kit akaszt a nehéz zsákmány, a sötétlő

Lombok alatt, féltében el is téveszti az ösvényt.

Míg Nísus kitör; és nem sejtve a bajt, a hadon fut

Már s a helyen túl, mely majd Albai Rét lesz, az Alba

Helynévről - akkor tanya-sor, mely uralta Latínust;

Végre megáll s eltűnt társát fürkészi, hiába:

"Euryalus, te szerencsétlen, jaj, merre maradtál?

Most hogy menjek utánad? utam járjam meg ujólag

Át e cseles csaliton?" S azzal megy vissza, nyomozván

Lépteit, és csendjén vizsgálva bolyong a bozótnak.

S hall lovakat, lármát és hallja a had jeladását.

Kisvártatva pedig füleit verik emberi hangok

S látja is Euryalust, kit a táj megcsalt, hogy az éjben

Hirtelenül támadt torlódó tömkelegükkel

Hasztalanul mint vív: egy egész had húzza magával.

Mit tehet itt? A fiút mily fegyverrel, mily erővel

Mentse meg? Induljon meghalni soruk sürüjébe,

Vagy versengjen-e végét vérrel tenni dicsőbbé?

Végre dzsidáját sebtében lendíti s a Holdra

Pillantván, a magasba, ekép sóhajt fel, esengve:

"Istennő, jövel, és te segíts bennünket e bajban,

Őre az erdőknek, Látónia, csillagok éke!

S oltárod ha atyám adományaival telirakta,

Hyrtacus, énértem, - ha magam, vadat ejtve ugyancsak

Hozzád hordtam a szent ormon kupoládra kitűzni:

Hagyd haduk űznöm szét, te vezesd kelevézem a légben."

Szólt és dárdáját testének egész erejével

Dobja ki; száll el az éjben a vas, veri szét a sötétet

És csap az elfordult Sulmó hátába röpülve,

Hol roppan ketté s a szivét szeli át nyele-törten.

Az lehanyatlik, hány forró folyamot kebeléből

És hogy hül ki, hörög hosszan, lágyéka vonaglik.

Mind néznek körül. Ő pedig, ím, annál hevesebben

Röpteti már másik kelevézét is füle mellől.

S míg szaladoznak, a vas szisszenve szakítja Tagusnak

Át a halántékát, megakadva meleg velejében.

Dúl-ful a vad Volcens, nem látja a dárda dobóját,

Sem, kire rárontson, lelohasztani bosszuja lángját.

"Hát te lakolj legalább langyos véreddel - üvölti -,

Mindkét bajnokomért!" Avval kardját kiröpítvén

Euryalus fele fut. De ijedtében kiabálni

Kezd, esze-vesztve, mivel nem tudna tovább a homályban

Rejtve maradni, sem ily keserű kínt állni ki Nísus:

"Engemet, engemet, én tettem, rám sújtson acéltok,

Ó, rutulok! minden csel enyém; ilyet ez sose merne,

Bírni se bírna - te, menny, bizonyítsd, tanu csillagaiddal,

Csak balsorsu barátját tán túlzottan imádta."

Ily szavakat szólt; ám nagy erővel eközben a penge

Sújt le, tör át bordáin, hó kebelét kihasítva.

S Euryalus lezuhan holtan, szép tagjain árad

Végig a vér, nyaka csüggedten vállára hanyatlik.

Mint amidőn megsért eke-vas rőt szirmu virágot,

S hervadtan haldoklik, avagy ha lehorgad a mákfej

Lankadozó szárán, amikor nehezíti a zápor.

Ámde közéjük tör Nísus s az egész sokaságban

Csak Volcensre rohan, Volcens az, akit kutat egyre.

Azt kavarogva körülfogják katonái s elállnak

Minden utat. De nem ernyed el ő, forgatja kezében

Villámfényü vasát, míg - bár maga sincsen a sírtól

Messzire már - a rutul lármás torkába taszítja.

Majd, átszúrva, halálba-zuhant hívére hanyatlik

S csendes ölén az enyészetnek lel végre nyugalmat.

Boldog pár, te! ha versemnek van némi hatalma,

Nem lesz nap, melyen emléktek később halaványul,

Aeneás faja míg Capitóliumunk örök ormán

Székel, míg atyját Rómának uralja világunk.

Szép zsákmányt ezalatt a rutul diadallal aratván,

Sírva vonulnak a holt Volcensszel elérni a tábort.

Csakhogy a tábor is egy csupa jaj, látván lakolását

Rhamnésnek, valamint hogy a sok hadifő hogyan elhullt,

Mint Serránus is és Numa. Fut mindenki, tolongva

Szörnyen, a hullákhoz meg a haldoklókhoz, a még friss

Vér, e habos-forró folyamok teli medre helyéhez.

S látják Messápus ragyogó süvegét, meg az annyi

Vérrel visszarabolt zsákmányok alatt ama melldíszt.

Közben a Hajnal, Títhónus sáfrányvörös ágyán,

Serkent már, hogy a fényt széthintse megint a mezőkön:

S már a nap is kisütött, a világra világa levillant,

Hogy fegyverben a hadsereget fegyverre kiáltja

Turnus, utána pedig vértes csapatát a vezérek,

És szítják dühre szíveiket sokféle beszéddel.

Sőt - leverő látvány - meredő kelevézre kitűzi,

És kíséri a had, Nísusnak s Euryalusnak

Ordítozva fejét - - -

Míg sáncuk bal része felől sorakoznak az edzett

Aeneadák, ugyanis jobbról ott zúg a folyóvíz,

S védve a mély árkot, várnak tetején a toronynak

Sírva; szegény szivüket pedig elborzasztja a hősök

Jól-ismert, feketén rohadó feje fenn a dzsidákon.

Vágtat a küldönc Hír ezalatt repkedve a rémült

Városon át szárnyával, míg anyjához alászáll

Euryalusnak. Megdermed csontjáig az árva,

Ujja elejti vetélőjét, vele gördül a vászon.

És a szegény asszony kiszalad, szaggatja sikoltva

Fürtjeit és félőrülten fut a falra, az első

Hadsorokig, nem ügyel fegyverre, se férfi-csapatra

És a veszélyre se; csak zokog, és jaja felcsap az égig:

"Hát így lát szemem, Euryalus? Vénségem egyetlen

Gyámola, itt tudtál egyedül, mondd, hagyni, te szörnyű?

S édes anyádnak, az árvának, mielőtt e hatalmas

Vészbe kiküldtek, nem lehetett bucsu-szót se rebegni?

Jaj, lettél a latin keselyük s a kutyák lakomája,

Itt idegen fövenyen s az anyád se kisér ki temetni,

Nincs, ki befogja szemed, sebeid ki lemossa, lepelbe

Sem takarom tetemed, melyet éj mint nap szövögettem

Szorgosan én, az öreg kor unalmának vigaszául.

Merre kutassalak? Ó, mely föld fedi szerte-szakított

Tested, izekre szedett hullád? Fiam, ennyi, mi tőled

Visszakerült? S ezt kísértem földön-vizen egykor?...

Szúrjatok engem is át, rutulok, ha honol szivetekben

Szánalom, érjen a vas, minden gerely engem először;

Vagy könyörülj te, az égilakók végnélküli atyja,

S verd le gyülölt fejemet tüzeiddel a Tartarus-éjbe,

Hogyha e bús léttől másként meddő menekülnöm!"

Könnye megindított minden szivet és valamennyi

Már vele sír; erejük bénítja tusázni keserve.

Actor s Ídaeus végül, hogy a búra ne bújtson,

(Inti Iúlus - igen zokog ott - és Ílioneus is),

Felfogják karjukba s a ház termébe kisérik.

Ám riadó rivalás tör elő egy távoli kürtnek

Réz-torkán; és lárma riad, visszhangzik a mennybolt.

Pajzsok boltja alatt fut a volscus előre egyenlőn,

Hogy betemesse a várárkot s áttörje a töltést.

Rést kutat egy részük, hágcsón felhágni a falra,

Hol ritkább a sor, és gyérebb gyürüben gyülekeznek

Rajta a sánc-őrzők. Ellenben a teucrok is ontják

Összes fegyverük, és dolgoznak a durva durungok:

Hajdani hosszú harcukból tudják, mi az ostrom.

Vészt-okozó, súlyos köveket szintén hajigálnak,

Hátha bezúzhatnák a sereg födelét, de a sűrű

Pajzsok alatt azok eltűrnek minden veszedelmet.

Bár ők sem hosszan. Hadukat, mely iramlik ijesztve,

Jókora szirtekkel verik és temetik be a teucrok,

Hull a rutul széltében, a pajzs-födelek hasadoznak.

S vívni vakon viadalt a vitéz rutulusban a lélek

Veszti a vágyat már, inkább gerelyekkel igyekszik

Sáncairól lezavarni amazt - - -

Ott meg a rémes nézésű Mézentius etruszk

Fenyveket: izzó fáklyáit hajigálja feléjük.

Ám Messápus, a ló-betörő, Neptúnus e sarja,

Szintén rontja a töltést és létrát vet a gátra.

S most, ó Calliopé, ti segítsétek dalom, esdek,

Mekkora mészárlást okozott Turnus vasa, mily gyászt,

És ki kivel, mely hősökkel hízlalta az Orcust? -

Ezt tárjátok elém, e tusák szörnyű szövevényét.

Mert avatottan csak ti, szüzek, szólhattok ezekről.

Nagy, szem-fárasztó torony állt, magasan kihidalva,

Megfelelő helyen ott, ezt vívta Itália népe

Teljes erővel, mindenképp megdönteni vágyván:

Védték ellenben sziklák tömegével a trószok

És lőréseiből nyilaik sürüen röpitették.

Elsőnek fényes fáklyát Turnus maga csóvál,

Lángja az oldal-fán felakad, hogy szítva a széltől

Marja a deszkát és tűz-rágta fokára tapadjon.

Rémülten remeg ottbenn és menekülne a vészből

Mind, de hiába. S ahogy tolul át tömegük tolakodva,

Merre a tűz nem terjed még, terhükkel a tornyot

Váratlan felbillentik, csap a zaj fel a mennybe.

Félholtan hull földre a had, dől rájuk a roppant

Súly, mialatt sok szívbe saját kelevéze furódik,

Mást a kemény fa-szilánk sebesít. Menekülni Helénor

És Lycus is csak alig tud. Előbbit, az ifju Helénort,

Szülte Licymnia szolga-leány Maeón nagyurának,

Titkon, s Trója alá küldötte tilos viadalra,

Könnyen, szál kardjával, üres, dísz-nélküli pajzzsal;

Ez most ezredeit Turnusnak látva tolulni

S hátul-elöl hadakat, latinok hadait körülötte,

Mint a vadász-gyürütől szorosan befogott vad a kopják

Nyársa előtt agyarog s ámbár jól érzi, ma pusztul,

Felszökik és a vadász-gerelyekre magát veti veszni:

Úgy tör elesni az ellenség közepébe az ifju

S arra, amerre dzsidát legtöbbet lát, oda száguld.

Míg ama fürgébb lábu Lycus nekilódul a lándzsák

S ellenségei közt, átvágva magát a palánkig

S társai jobbja után, a magas párkány fele kapdos.

Ám ugyanoly sebesen nyomon üldözi, karddal, a győztes

Turnus s így gúnyolja: "Bolond, hát hitted, e kéztől

Megmenekedsz?" És avval, ahogy csimpaszkodik ottan,

Kapja el és a fal egy nagy részével leszakítja:

Mint Jupiter fegyvernöke, hogyha a hószinü hattyút

Vagy nyúl-zsákmányát karmával a mennybe ragadja,

S mint bárányt oroz óljából, bár béget az anyja,

Ordasa Marsnak. A zaj közben mindenfele csap föl;

Íme, rohannak elő, hányják teli földdel az árkot,

Mások a sánc tetejére pedig vetnek tüzes üszköt.

Ílioneus egy kősziklának szörnyü hegyével

Lúcetiust, aki lenn fáklyát emel épp kapujukra,

Míg Liger Émathiont üti meg s Asilas Corynaeust -

Az gerelyével jobb, emez orvul messze nyilazni -,

Ortygiust ezalatt Caeneus, Caeneust öli Turnus

S Turnus Ityst, Cloniust is, majd Sagarist Promolusszal,

Véle Dioxippust, a torony tetején pedig Ídást,

Végül Prívernust Capys. Azt, könnyen, kelevézzel

Épp karcolta Themillás csak, de az oktalan erre

Pajzsát dobja le, nyúl tapogatni sebét; ama tollas

Nyíl tenyerét bal melle fölé odaszegzi azonban,

S benn tüdejét szétroncsolván, sebesíti halálra.

Ott állt még Arcens fia is, fénylő hadi-vértben,

Rozsda-veres köpönyeg, fedi cifra hibérusi bársony,

S oly gyönyörű! Arcens küldötte csatázni, az apja,

Hogy Symaethus habjainál felnőtt a pagonyban,

Hol pompás, pazar oltár ég a palícusi párnak;

Őt, letevén gerelyét Mézentius, és a parittyát

Háromszor megzúgatván szíjján feje mellett,

Úgy veri homlokon ott: olvasztott ólma bezúzza

Csontjait és hosszában a dús homok-ágyra teríti.

Fürge nyilát, mondják, itt lőtte először a hadra

Ascanius, ki a gyors vadakat kergette csak eddig,

S karja a porba le is döntötte a hősi Numánust,

Más néven Remulust, ki menyegzőjét a napokban

Ülte hugával Turnusnak, nászágyba vezetvén.

Hát ez üvölt igazat most és hazudik haduk élén,

Mert pöffeszti szivét új méltósága kevélyen,

S jár föl-alá, felfújva magát, hogy ekép kiabáljon:

"Nem pirul arcotok, újra falon bújkálni a harcban,

Kétszer foglyul-esett phrygek, s a halálnak emelni

Gátakat? Im, kik nászt kicsikarni csatával akarnak!

Ítaliába mely isten üzött titeket, mi botorság?

Nincsenek itt Atrídák, nincs hazug-ajku Ulixés:

Edzett fajta e törzs, csecsemőit azonnal a csermely

Zord-fagyos árjában lefüröszti, hogy eddze vizével,

S már a kamasz vadakat kerget, riogatva az erdőn,

Mént fékezni, nyilát felvonni ivén neki játék.

Győzi a munkát és nem igényes az ifju minálunk

És vagy ekével a földet, vagy töri haddal az ellent.

Vasban tölti e nép idejét, kelevéze nyelével

Hajtja az ökröket is; nem lankad a lélek a lassú

Vénségtől, se vidámságát nem veszti el erre,

És a deres hajon is sisak ül, de a fosztogatásból

Élni örülnek csak, gyarapítani mindig a zsákmányt.

Nektek sáfrányszín, veresen ragyogó, hiu köntös

És a henyélés, az tetszik, s enyelegni a táncban,

Sipkátok csupa dísz, ujjasra szabott a ruhátok.

Phryg nők, nem phryg férfi-sereg! Fel a Dindyma-fokra,

Hol sipotok két hangú, jól ismert dala vijjog.

S merre anyátok, az ídai, bikk-füttyel, dobütőkkel

Hív, Berecyntia: nem titeket, hőst illet a fegyver."

Hetyke beszédét nem tűrhette tovább, sem a sértő

Szitkokat Ascanius, lóbél idegén kifeszíti,

Ráfordítva nyilát, majd míg két karja huzódik

Szét, álltában, ilyen szókkal könyörög Jupiterhez:

"Messzeható Jupiter, bátor tervemre tekints le.

S évi ajándékul hajtok házadba ma hozzád

Egy szinarany szarvú, szőkén viruló bikaborjat

Oltárodra, amely mint anyja, olyan magas éppen,

S öklel a homloka, csülke pedig port rúg a porondon."

Meghallgatta a menny ura, és a derüs levegőből,

Balról, rádördült, vele pendül az ív is, a vészes:

Száll szörnyen csikorogva a nyíl felvont idegéről,

S átüt a vas Remulus koponyáján, vakszeme gödrén.

"Menj, most űzz az erényből gúnyt, gőgös! rutuloknak,

Kétszer foglyul-esett phrygek, mi, im így felelünk meg!"

Ennyit mond nekik Ascanius. Tombolnak a teucrok,

Víg rivalás harsog, felhat jókedvük az égig.

Tájairól akkor nézett le a mennynek a várra

S ausoniak csapatára alatta a fürtös Apolló

S fellegi székén így biztatja a győztes Iúlust:

"Jól van, a tett, fiu, nagyszerü volt: ez a mezsgye visz égbe,

Isteneket nemző istenfit, téged. A vészes

Sok hadat Assaracus faja majd törvénybe igázza,

Túl fogsz törni te Tróján!" Szólt s lebben le a légből

És szeli át a szilaj szeleket, szállván magasából

Ascanius mellé. Mialatt Bútés öreg arcát

Ölti fel és testét; ki a dardanus Anchísésnél

Volt apród azelőtt és házuk hű kapuőre,

Most pedig Ascanius hive. Hát rá vall ma Apolló

Arca szinével, a hangjával, dér-ülte hajával,

Ám a csunyán csörgő hadi-felszereléssel ugyancsak,

S mondja Iúlusnak, szólítva a lángba-borultat:

"Aenídés, ne tovább, vessződ átverte Numánust

Károd nélkül, ez éppen elég első diadalnak,

Lám, engedte, nyilát nem irigyli tetőled Apolló;

Hagyd, fiu, hát a hadat." Mondotta a mennybeli, s aztán

Hangját még hallatta, de már szállt fel, s a halandó

Nem leshette ki, mint lebbent el a hűs levegőben.

Ráismernek a dardanidák vezetői a nyílra,

Isteni lény tűnt el, tudják, s hogy tegze csörömpöl.

Mint Phoebus szava mondja tehát, tiltják a tusától

Ascaniust, a türelmetlent, de maguk viadalba

Vágnak ujólag, nyílt vésznek vetvén oda lelkük.

És harsan hosszan sáncuk bástyáin a lárma,

Húzzák mind hévvel húrjuk, lendülnek a szíjak.

Fegyverözön fedi már a füvet, paizsuk, sisak-öblük

Cseng az ütésektől, szörnyűséges tusa támad:

Mint ha nyugatról feltetszvén az esős Bak, a földet

Verné jókora záporral, vagy mint sürü jéggel

Tengereket zivatar, ha a bősz Jupiter vizes orkánt

Űz szelein, hasogatva hasas felhőket az égen.

Ídai Alcánor két sarja, kiket Jupiternek

Erdein anyjuk, a berki Iaera nevelt; ez a bércpár,

Pandarus és Bitiás, maguk is honi fenyvek, eközben

Megnyitják a kaput, hova küldte uruk szava őket

S bízva vasukban csábítják önként be az ellent.

Ők bent, balról és jobbról, mint két torony állnak,

Állig fegyveresen, fejükön fenn fénylik a forgó:

Mint a folyam fövenyén felnyúl felhők fele törve

Torzonborz koronájával, partján a Padusnak,

Két fenséges tölgy, vagy a lágy Athesis vize mentén,

Ág-örvényeivel bólintgatván az egekre.

Látva a rést a kapun, ráront a rutul rohamával,

Aquiculus, gyönyörű hadi-vértjében, vele Quercens,

Majd a heves Marus is, valamint a csaták fia, Haemon,

Mind seregével együtt: de legott iramodnak is onnan,

Vagy küszöbén a bejáratnak lehelik ki a lelkük.

Erre a düh s a harag szivükön még jobban elárad;

S már tömörülni tolongva a trósz tömegek se haboznak,

Mennek ökölre s messzebb is mernek kirohanni.

Turnushoz, ki szorítja a túloldalt, a vezérhez,

Míg üti-vágja dühöngve a sort, közben fut a hírnök,

Hogy viadalt kezdvén, kapuját kinyitotta az ellen.

Felhagy a harccal hát és szörnyü haraggal a büszke

Két testvérre rohan, kapujához a dardanidáknak.

És legelőször is Antiphatést, ki elébe először

Jő, veri át, nagy Sarpédón fattyát, gerelyével,

Kit neki thébai asszony szült; a finom levegőben

Száll italus som-lándzsája s torkába ütődvén,

Mélyen a mellbe szalad; feketén felhabzik a sebből

Vére, a vas pedig átmelegül roncsolt tüdejében.

Majd Erymast veri le s Meropést, de elejti Aphidnust

És Bitiást is, a bőszt, akinek szive lángja szemében

Gyúlt ki, de nem gerelyét veti rá - a gerely neki semmi -

Ormótlan, zúgó, kilövésre való hadi-dárdát

Dob villám sebesen: nem bírja ki két bikabőrnek

Burka sem azt, sem a hű, páros pikkelyzetü páncél

Nem használ; a temérdek test lomhán lebicsaklik.

Felnyög a föld, a hatalmas pajzs beborítja dörögve.

Mint euboeai partjainál Báiaenak időnként

Kő-töltés leszakad, melyet ott szörnyű tömegével

Vetnek a vízbe alá s az omol, megdőlve, romokba

S mélyen a forgatagok fenekére csapódva lesüpped:

S tombol tőle a hab, feketén földobja fövényét,

Reng a magas Prochyta, s hova hullni itélte Typhoeust

Juppiter isten, im Ínarimén is az isszonyu kőágy.

Ekkor a harc ura, Mars, lelket lehel ott a latinba,

Hősi erőt, kebelükbe pedig veri ösztöke végét,

Míg teucrokra futást küld és gyászos riadalmat.

Törnek hát rájuk, hisz az alkalom itt a tusára,

És a had istene is megszállta szivük - - -

Látva fivére elestét és szemlélve a romlást

Pandarus, és hogyan áll a dolog s a szerencse ügyükben,

Széles vállával szárnyát váruk kapujának

Nagy nehezen löki vissza, de több társát kirekeszti,

Kívül a kőfalakon, verekedve a vad viadalban;

Másokat ellenben maga zár be, akik betolultak:

Balga! a sok rohanó közepett a rutul fejedelmet

Nem veszi észre, hanem seregével a sáncba rekeszti,

Mintha szilaj tigrist a szelid tulkok tömegébe!

Megvillan különös tűzzel tüstént szeme, szörnyen

Csördül a vértje is, és vérszín forgója sisakján

Reszket, vértje pedig vörheny villámokat izzik.

Ráismernek a rettentő izmokra, a baljós

Arcra a rémült aeneadák. De kiugrik a délceg

Pandarus és hive hullta miatt szörnyen keseregve

Így ordít: "Nem Amáta lakása ez itt, hozományod,

És nem is Ardea zár, Turnus, honi bástya-sorával,

Ellenséges erődöt látsz, nincs mód menekülnöd!"

Higgadt szívvel szólt Turnus, mondván mosolyogva:

"Kezdd, ha olyan hős vagy, no, emeld jobbod, Priamusnak

Hírül adod legalább, hogy leltetek itt is Achillést."

Így ő. Melyre egész erejét szedi össze a másik

S meglendítve kidobja kemény, kérges kelevézét:

Ám lankasztja a szél szálltát, sáturnusi Júnó

Eltéríti hegyét, kapujukba hatol csak a kopja.

"Most pedig azt kísértsük meg, mit e kar fog erősen,

Nem kerülöd ki: e penge különb, de ki üt vele, szintén."

Szólt, azután felnyúl s kardjával sújt a magasból

És két vakszeme közt koponyáját félbe hasítja,

Ifjui arcán rettenetes sebet ütve vasával.

Felcsap a zaj, megrendül a föld is a szörnyü tehertől;

Holtan hull le a test, vértjét véres velejével

Öntve el estében s ketté hasitott feje, jobbra

S balra, egyenlő két részben, vállára lecsügged.

Támad a trószok közt remegés, szétfutnak ijedten;

S most ha a győzőnek megvillant volna fejében,

Hogy feltépve a zárt, a kapun hiveit beeressze,

Akkor e hadra s e harcra talán felvirrad a végnap.

Ám eszelős dühe, vad vérszomja, lobogva, az ellent

Kergetik őt űzni - - -

Elsőnek Phalerist, majd térdén sértve levágja

Gygést és a menekvőktől elorozva dzsidáik,

Júnó-adta vitézséggel, hátukba hajítja;

S már Hylas és átvert pajzzsal Phégeus is aláhull,

Majd a miről se tudók, kik a sánc tetején tusakodtak,

Alcandrus, Prytanis, Halius, végtére Noémón.

Közben Lynceus ellene tör, hiveit riogatva,

Őt, a palánkba fogódzkodván, ragyogó vasa jobbról

Sújtja nyakon, s egy ütésre fejét úgy vágja a porba,

Hogy sisakostól messze gurul. Vad-ölő Amycusszal

Végez utána, kinél ügyesebb sosem élt kenetezni

Fegyvereket s a nyilat gyilkos méregbe itatni;

Aeolidés Clytiust öli végre s a Múzsa kegyencét,

Crétheust, Crétheust, őt, múzsák hívét, aki mindíg

Dalban, lantban lelte s a húrt kifeszíteni kedvét,

S mindíg csak paripát zengett, fegyvert, hadi-tettet.

Ekkor a főbb teucrok, hallván, mint hullnak övéik,

Összeszaladnak; jő Mnéstheus, a vitézi Serestus,

S híveik elszórtan, bent látják dúlni az ellent.

S szól Mnéstheus: "Menekültök amott? hova, merre? - kiáltja -,

Hát van-e más menedéktek, más bástyátok e kívül?

Egy ember, bekerítve az is mindenfele fallal,

Ekkora mészárlást tehet itt, polgárok, e várban

S büntetlen? Jeles annyi fiunk Orcusba taszítván?

Árva hazánk, ős isteneink, ti pulyák, s a hatalmas

Aeneást nem szánjátok? szégyen fejetekre!"

Szívük e szókra kigyúl, meg is állnak mind sürü sorban,

Turnus meg lassan kezd hátrahuzódni a harcból

És a folyó fele megy, hol a hab körülömli a bástyát;

Annál inkább törnek rá s tömörülnek a teucrok

Vészteli zajjal. Mint ha tömeg vérszomjas oroszlánt

Űz ádáz kelevézekkel, s annak, noha retteg,

Vad szeme villámlik, míg vissza vonul, de dühében

Arra vigyáz, méltóságát ne veszítse futásba,

Ám a vadászok kopjáit se kivánja magának:

Turnus is így hátrál, lassan, léptét halogatva,

Míg kebelében az indulatok hullámai forrnak.

Sőt, betör ellenségeinek kétszer közepébe

S dúlva a sáncokon át seregük megkergeti kétszer;

Ellene zúdul a tábor egész hadi rendje azonban,

S már sáturnusi Júnó sem meri védeni többé;

Mert Jupiter, nem a leglágyabb üzenettel, a légi

Írist küldi le húgához felhői lakából:

Távozzék Turnus tüstént teucrok telepéről!

Tartani hát nem tudja magát sem a pajzzsal az ifjú,

Sem jobbjával, olyan sürüen veri körbe a kopja;

Zúg az ütések alatt a halántékán sisak-öble

Szüntelenül, tömör érc-lemezét a kövek kiszakítják

S megtépik taraját a fején, de nem állja e záport

Pajzsa sem; és kelevézeiket kettőzik a trószok,

S mint mennykő, maga Mnéstheus is. Mialatt a vezérnek

Minden tagja - alig kap már levegőt - csupa mocskos

Izzadság; lihegés lankasztja, kifárad a teste.

Végre fejest, teljes fegyverzetben, levetette

Egy ugrással a vízbe magát: befogadta az örvény

Szőke ölébe, a lágy hullám felemelte, lemosva

Róla a vért, és társainál, örömére, kitette.